Születésnapodra, kislányom, Lili!
Dúlt a nagy nyári meleg. Reggel, cirka olyan hat óra lehetett. Tébláboltam a konyhában. Készítettem a reggelimet meg azt, amit elviszek magammal a munkába. Közben a kávéfőző is elkezdte köpködni a fekete nedűt. Visszafordultam a hálóba, mert el akartam búcsúzni Anditól.
— Jóreggelt! Tudtál aludni valamennyit?
— Keveset, és azt sem jól. Nagyon forgolódik ez a baba, de nem akar kibújni. Biztosan melege van neki is.
— Ami azt illeti, ma is nagyon be fognak fűteni. Még csak korareggel van, de 28 fokot mutat a hőmérő. Délre lesz minimum negyven. Ha lehet, ne menj sehova. Még a szomszédba, Anna nénihez vagy Judithoz sem.
— Nem fogok, de segítsél felkelni. Akarok inni én is egy kávét.
— Nem volna jobb, ha behoznám, mint ahogy eddig is?
— Nem! Fel akarok kelni.
Oda nyújtottam a két kezem, amibe belekapaszkodott. Igy segítettem neki amig ki tudott ülni az ágy szélére. De abban a pillanatban, ahogy kiült, kis híján frászt kaptam. Az ágy csupa egy merő vér volt.
— Te jó Isten. Azonnal hívom az ambulanciát. Feküdj vissza. Valami nem stimmel.
Ő talán még jobban megijedt, mint én. Visszafeküdt, de láthatóan nagyon ideges lett.
— Készíts össze holmit, hogyha bevisznek a mentők, akkor legyen ott már minden.
— Össze van már minden készítve. Amire meg esetleg még szükséged lenne, azt majd később beviszem.
Telefonáltam a mentőknek. Hosszas faggatás után, amiben arról érdeklődtek, hogy mi is van a feleségemmel, rájöttek, hogy azonnal kell, hogy küldjenek segítséget. A városi mentőállomáson nem volt elérhető rohamkocsi. Afuláról irányítottak egy mentőt. Afula olyan 15 kilométer Nazraeth Illittől, ahol laktunk. Mivel hegynek felfelé kell jönni, cirka 25 percre saccoltuk, hogy megérkeznek. Közben az utcáról autódudálást halottam.
— A francba, már itt vannak értem a melóból. Várj, lemegyek beszélek velük, elmondom mi a helyzet, és ne számítsanak rám pár napig a munkahelyemen.
Lerohantam, ahol már türelmetlenül vártak rám
— Mi van veled? — kérdezték, akik az autóban ültek.— Máskor már itt vagy az utcán.
— Ne számítsatok rám a munkában. Be kell vigyem az asszonyt a kórházba. Várom a mentőket. Vérzik. Remélem nem a magzattal történt valami. Mondjátok meg Simsonnak, a főnöknek, amint tudok, majd megyek dolgozni.
Elhajtottak és már mentem is volna vissza, ám meghalottam a mentőautó szirénázását. Integettem nekik azonnal, hogy merre jöjjenek.
— Hol az orvos? — kérdeztem a sofőrt, amikor kiugrott a kocsiból.
— Olyan nincsen! Éppen úton voltam egy betegért, amikor a riasztást kaptam, hogy azonnal vigyek egy szülő nőt az afulai kórházba.
— És te képes vagy levezetni egy szülést, ha véletlen megkezdődik?
— Kaptam rá kiképzést, de még soha sem volt lehetőségem kipróbálni etéren magamat.
— Na, jól nézünk ki.
— Ne izgulj. 15 perc alatt leérek Afulára a kórházba.
— Úgy, hogy nem történik velünk semmi sem útközben?
— Remélem igen. Az a szerpentin nem akadály számomra. Bekapcsolt szirénával mindenütt elsőbbségem van. Gyere, segíts kivenni a hordágyat.
— Hordágyat? Ne bolondozzál. Az utolsó emeleten lakunk. Onnét mi ketten nem hozzuk le az asszonyt.
Sokat nem törődött az aggodalmaimmal, cselekedett. A hordágy egy átalakítható szék volt. Felfele még simán egymaga felcipelte, én meg magamban már idegeltem, ugyan hogyan fogjuk lehozni terhelve. Ám feleslegesen izgultam. A feleségem beleült és mi ketten, kisebb erőfeszítéssel simán lehoztuk. Miután már a mentőben voltunk, még mondtam is a sofőrnek, ezt nem hittem volna. Két napja még betegállományba akartam menni, mert nyári hőség ide vagy oda, én tüszős mandulagyulladást kaptam. Persze nem mentem, Inkább megettem egy halom antibiotikumot, ami segített, de olyan voltam tőle mint aki részeg.
— Messze vagyunk még? — kérdezte Andi.
— Már nem annyira. Ne idegeskedj, minden rendben lesz.
Valóban negyedóra alatt leérkeztünk a kórházba. Hiába profi volt a sofőr. Azonnal bevitték a szülőszobába. Én még mondtam az egyik nővérnek, hogy ki az orvosa.
— Nincs most itt. Szabadságon van.
— De hát hogy lehetséges? Megbeszéltük, hogy ő itt lesz, amikor szülni fog a feleségem.
— Biztosan elszámolta magát. Későbbre gondolta. De ne idegeskedjen, nem ő az egyedüli szülész az osztályon. Minden rendben lesz — biztatott. — Menjen le a büfébe, igyon egy kávét, aztán jöjjön vissza.
Megfogadtam a tanácsát. Lementem a büfébe és ittam egy kávét, és elszívtam vagy két cigarettát. Visszamentem az osztályra. A szülőszoba előtti pad már tele volt hasonló aggódó férfiakkal, mint én. Nem is maradt már ülőhely. Egyikük felállt és át akarta adni a helyét, ám elhárítottam. Vagy húsz perc várakozás után egy nővér jött ki. Egyből mindenki felugrott, hogy kérdéseivel ostromolja.
— Nyugalom, uraim. Mindenki sorra kerül.
Név szerint szólított mindenkit. Mikor rám került a sor egy kis csomagot adott át. Ettől kivert a víz. Eszembe jutott, hogy amikor anyám meghalt, ugyan így hozták ki a holmiját. A nővér észrevehette, mert azonnal hozzátette:
— Minden rendben van, ezek csak az ékszerei meg az órája. Ezekre nem lesz most szüksége. Vigye haza őket. Jöjjön vissza délután úgy egyóra felé. Felesleges itt izgulnia. Ám ha akar, maradjon. De én csak magának akarok jót. Délig semmi sem fog történni.
— Na de könyörgöm, rohammentővel hoztuk be, mert vérzett.
— Semmi baj nincs. Sok nőnél előfordul, hogy közvetlen a szülés előtt vérezni kezdenek.
Még kérdeztem volna mást is, de már ment is tovább a következő várakozóhoz. Osztottam-szoroztam magamban, hogy mit is csináljak. Talán valóban jó lenne, ha hazamennék. Még van időm visszajönni. Lent a kapuban összeütköztem egy ismerőssel.
— A te feleséged is szülni fog? — kérdezte az illető.
A kibucból volt egy haver, akinek a feleségét én is ismertem.
— Suzinál is megkezdődtek a dolgok. Hová mész most?
— Azt mondták, menjek haza, és jöjjek vissza egy körül.
— Ha vársz öt percet, elviszlek hazáig, mert vissza kell mennem a kibucba. Apám marad itt, és majd jövök váltani.
Még nem volt tizenegy óra mire ismét a lakásban voltam. Lezuhanyoztam, átöltöztem és már mentem is volna vissza. Ám a lépcsőházban összetalálkoztam a szomszéddal Anna nénivel.
— Láttalak reggel benneteket, amikor beültetek a mentőbe. Mi van? Gyere be, főzök egy kávét és közben meg mesélsz.
Elmondtam mindent, mi történt eddig.
— Ne izgulj, Mire visszamész, talán meg is lesz a baba.
— Telefonálhatok egyet?
— Ha nem külföldre, akkor nyugodtan.
Elintéztem egy gyors telefont a kibucba a nagybátyáméknak. Csak üzenetet tudtam hagyni, mert munkában voltak.
— Mennék vissza, Anna néni, mert előtte még fel akarok menni a munkahelyemre is. Üzentem ugyan a srácokkal, de szabadságot akarok kérni. Tudtommal ilyenkor jár automatikusan.
Mire felvergődtem a munkahelyre, már dél volt. A főnököm persze nem volt, ebédelni ment.
— Van valaki, aki megy most kocsival a városba?
— Leviszlek a kórházig — ajánlkozott Avi, aki egyébként a cég sofőrje volt. Mennem kell Tel Avivba áruval. Egy kis kitérő az egész.
Fél kettőre értem vissza. A kép sokat nem változott, ám most sokkal több volt már a várakozó. Ott volt Érán is a kibucból, akinek Suzi a felesége.
— Lányom van! — újságolta. — Nálad mi a helyzet?
— Fogalmam nincs. Mondták, egyre jöjjek vissza, kicsit késtem.
— Sok szerencsét. Megyek vissza az osztályra, még egyszer megnézni a lányom.
Alig hogy elment, nyílt a szülőszoba ajtó. Valakit toltak ki éppen, de az egyik nővér odajött hozzám.
— Az orvos kéri magát, mert alá kell írnia egy papírt, hogy belegyezik az operációba.
— Operáció? Mi történt?
— Sajnos császárvágást kell alkalmazni, nem tudtuk megindítani a szülést, nem akarjuk, hogy a felesége tovább szenvedjen.
Már jött is az orvos.
— Bent van már a műtőben, de a formaságok miatt kell egy aláírás.
— És minden rendben van?
— Ezen kívül, igen.
Meg nem nyugodtam, de mit tehettem? Lehuppantam a műtő előtt egy szabad székre. Olyan húsz perc múlva kitolták a műtőből. Még aludt.
— És hol van a gyerek? — kérdeztem az ápolót, aki tolta tovább az ágyat a feleségemmel.
— Lánya született. Jöjjön velem, megmutatom, hol fekszik a felesége. Utána elviszem, hogy megnézhesse a lányát.
A kórterem, ahova betolták tele volt. Rajta kívül még négy nő feküdt ott. Megvártam, mig magához tér.
— Lányunk van — újságoltam. — Adhatom neki a Lilian nevet, amit megbeszéltünk?
— Persze. Én még nem is láttam — mondta bágyadtan, de mosolyogva. — Na, menj és nézd meg. Aztán gyere vissza.
Az ápoló elvitt oda, ahol az újszülötteket meg lehet nézni. Kitolt egy inkubátort. Éppen aludtál, de az is lehet, hogy nem akartad magadat feleslegesen fárasztani. Meg sem nyikkantál, csak miután az ápolónő kicsit megsimogatta az arcodat. Ezt a jó szokásodat nagyon sokáig megtartottad. Csak akkor sírdogáltál, ha valami bajod volt.
Igy születtél meg nekünk. Lassan több mint 34 éve. Boldog Születésnapot, Lilian!
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:01 :: Avi Ben Giora.
