Meztelenül nézem a felkelő Napot,
pedig ekkor van a leghidegebb.
A horizont lázas, míg kezem fagyott,
s vagyok magammal egyre idegenebb.
Balkonládámban pang az erjedt múlt,
megöntöztem sokszor – de minek.
A felejtés mára már divatjamúlt,
gardrób lelke van mindenkinek.
A múlt tizenhat évig hordott ki,
hogy a jelenem világrasegítsen.
Lelke felsírt – mondta a doki,
csend visszhangzott a váróteremben.
Mert hazugság rágta cserepes ajkuk,
másnál hallották meg a szótlanságot;
kiterített lapokból állt póker-arcuk.
All-in-t dobtam, ők boldogtalanságot.
Játszmájukban ketten maradtak,
kiesett fogak lettek az élet sliccén.
Hiába húzzták fel magukat – megakadtak,
mint egy homlokhoz tapasztott migrén.
Megszokás és kötődés egyszerre,
akár nyáron a nyakig takaró:
jó alatta, de szenvedsz mellette,
pedig a horkolás már nem is zavaró.
Létmagányukat elhúzták az ablakon.
Kívül álltam. Átláthatatlan volt ez a szatén.
Az eldobott szavakat visszaverte alakom –
itt gyorsabban terjedt a hang, mint a fény.
A családiház gyorsan vált árvaházzá,
de csak a düh és büszkeség volt befogadva.
A kertben minden úgy sorvadt csontvázzá,
akár a libabőr, a hátamon megkoppasztva.
Úgy bántották egymást, hogy egy simításban
száz hazug szó jajgatott az igazáért.
Gyerek-fejem értette nyersfordításban,
hogy itt mindenki küzd, de csak önmagáért.
A Nyárfa utcában laktam egykor,
irritált a virágzása a lakásban.
Világba elszórt pollen-gyermekkor,
egy túlzottan allergiás családban.
