Egy ajánlás nyomában
Néhány évvel ezelőtt, amikor először olvastam Juan Carlos Onetti Rövid az élet című regényét, fel sem tűnt. Talán átlapoztam anélkül, hogy észrevettem volna azt az oldalt, de, az is lehet, hogy átfutottam, és mivel akkor még a rajta olvasható két név teljesen ismeretlen volt…
A mű első oldalán ez az ajánlás áll: „Norah Lange-nek és Oliverio Girondónak”.
1948-ban Onetti már hatodik éve Buenos Airesben élt és egy reklámügynökségnél dolgozott. Saját elbeszélése szerint egy reggelen, mikor munkába indult, házuk folyosóján az egész regény „oda pottyant” elé az égből, és még aznap „vadul” írni kezdett.
Ő, aki folyton-folyvást azzal dicsekedett, hogy nehezen viseli a rendszeres munkát, abban a két évben, minden hét péntekén bezárkózott a szobájába és csak hétfőn bújt elő onnan.
Talán valamelyik ilyen hétvégén született az ajánlás? Ki tudja? Vagy csak a kész mű elejére került oda?
Norah Lange és Oliverio Girondo, az akkori argentin irodalmi élet meghatározó személyiségei voltak.
Girondo költő, aki Párizsban Supervielle baráti köréhez tartozott. Miután visszatért Argentínába, viharos gyorsasággal szorította háttérbe az otthoni avantgárd csoport vezetőjét: Borgest. Ezt ő még talán megbocsátotta volna, de valami mást, Nora Lange elvesztését, azt már nem.
Norah Lange a húszas években tűnt fel, mint az „ultraista” mozgalom írónője, akibe Jorge Luis Borges a csoport akkori szervezője és irányítója — úgy sejtem: halálosan! — szerelmes lehetett.
A sors iróniája, hogy éppen Borges mutatta be őt Girondónak. Norah Lange Borgesszel érkezett egy ünnepségre, de Girondóval távozott. Évekig tartó szeretem — nem szeretem játék után 1943-ban házasodtak össze.
Borges majd belepusztult múzsájának elvesztésébe. A „jól értesültek” még egy öngyilkossági kísérletet is felemlegettek. Hosszú éveken keresztül minden lehetőséget megragadva támadta Girondót, olyan megjegyzéseket téve rá, mint „az argentin irodalom Pán Pétere” vagy „Gomez de la Serna erőltetett utánzója”. (És akkor a baráti körben elhangzott „műveletlen tuskó”-t és a „legostobább argentin író”-t, nem is említettem.)
Onetti és Borges annak ellenére, hogy sok közös ismerősük volt, akkoriban egyetlenegyszer találkoztak. Emir Rodriguez Monegal uruguay-i irodalomkritikus elbeszélése szerint, ő mutatta be egymásnak a két írót. A találkozásuk veszekedéssé fajuló vitával végződött, mert állítólag Onettinek arra a kérdésére, hogy „Mit esztek ti Henry Jamesen?”, Borges — akinek egyik kedvenc szerzője volt — felháborodva üvöltözni kezdett. Miképpen történt? Erre talán már sohasem derül fény. Talán az a bizonyos kérdés, csak a majdnem mindenkihez mogorva Onetti erőltetett tréfálkozása lehetett? Nem tartom valószínűnek, hogy Henry James munkássága lett volna a veszekedés valós oka. Onetti sok évvel később egy interjúban arra a kérdésre, hogy „Kik azok az írók, akikhez újra és újra visszatér?”, Faulkner és Balzac után harmadikként éppen őt említette:
„Ha találok egy Henry Jamest, akkor nagy a csodálat. Nem is csodálat. Szeretet. Mint például A mester intelmei-nél.”
Az évek múlásával megváltoztatta volna a véleményét?
Ennek a Henry James-es történetnek egy másik ok is ellene szól. Borges minden fiatal írót, költőt a lehetőségeihez mérten maximálisan támogatott.
Közismert, hogy 1946-ban, Julio Cortázar első novellája, Az elfoglalt ház is az ő általa szerkesztett Surban jelent meg. Az 1930-ban alapított Sur, vagyis Dél folyóirat hatásában a magyar Nyugat argentin megfelelője volt.
Teltek-múltak az évek. Borges 1979-ben megkapta a spanyol nyelvű világ legrangosabb irodalmi kitüntetését a „spanyol Nobel”-nek titulált Cervantes-díjat, melyet a következő évben Onetti vehetett át.
1981-ben Borges tagja volt a díj zsűrijének. A két jelölt, Octavio Paz és Onetti közül ő az utolsó fordulóban a mexikói költőre adta szavazatát. Egy interjúban, melyben arról faggatták, hogy milyen kifogása volt Onetti művével szemben, furcsa, zavaros válaszokat adott. Mario Vargas Llosa, Onettiről írt életrajzában még azt a kijelentést is megkockáztatta, hogy Borges, Onetti egyetlen művét sem olvasta el.
Kölcsönös ellenszenvük talán két teljesen különböző személyiségükből eredt. A szabadságharcos őseivel kérkedő, könyvmoly Borges, aki folyvást a lét olyan kérdésein töprengett, mint az idő, az örökkévalóság, a pokol, vagy az egyén öngyilkossághoz való joga, annyira más volt, mint a mogorva Onetti, akit realistának skatulyáztak be, mert műveiben kerülte a regés történelmi múltat, és a fantasztikus, meseszerű elemeket (melyeket nem vettek észre vagy nem akartak észrevenni). Az örökké társaságban nyüzsgő, de a nőkkel félénk Borgesnek tökéletes ellentéte volt, a visszahúzódó, de ugyanakkor nagy szoknyavadász hírében álló Onetti.
Abban biztos vagyok, hogy Borges ellenszenvét a Rövid az élet ajánlása csak tovább növelte. Arról nem találtam adatot, hogy Onetti, valaha is megfordult volna azokon az irodalmi esteken, melyeket a vagyonos és nagy befolyással bíró Oliverio Girondó rendezett.
Valóban Norah Lange-nek és Girondónak szólt az ajánlás, vagy az egész csak Onetti látványos fricskája Borgesnek? Talán mind két kérdésre igennel válaszolhatunk.
Tudom, hogy ez, a tények apró mozaikkockáiból kirakott kép nem teljes. Túlságosan sok darab hiányzik. Sajnos ezek legtöbbje már nem is kerülhet a helyére. Azt is tudom, hogy mindez csak találgatásnak tűnik, és lehet, hogy közelebb áll a fikcióhoz, mint a valósághoz. Vagy talán teljesen az?
Utóirat 2018-ből:
Most, négy évre rá, hogy befejeztem (pontosabban befejezettnek nyilvánítottam) ezt az írást, ráakadtam egy fényképre, amely Barcelonában készült 1978-ban, melyen Borges és Onetti békésen csevegnek egymással. (Ennyit a megbízható forrásokról…)
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:01 :: Bojtor Iván
