Az utolsó nyári vakációt a diákok egy hegyi táborozással tették emlékezetessé. Aladár nagy várakozással tekintett az eseményre, hiszen neki a hegyek jelentették az otthont. A szent hegyek! Mindegy, hogy égbenyúló bércek, vagy szelíden domborodó legelők, zúgó fenyvesek, mély szurdokok, mind fenséges, mind felemelő szentség a fiú szemében. A Kelemen-havasok lábánál volt a tábor. Katonás programot vezetett be a tanár, aki otthon biológiát tanított, de itt ő is a hegyek szerelemesének bizonyult. Harmatos reggelen trombitaszóra ébredtek a gyerekek, maga a vezető tanár, a parancsnok fújta.
— Sorakozó! Indulás a patakra mosakodni!
Ezzel el is kezdődött a nap. A hideg patakvízben való mosakodás, vagy inkább pancsolás kiűzte az álmot a szemükből. Csak a tanáruk kedvéért vetették alá magukat ennek a tortúrának, és maguk is csodálkozva tapasztalták, hogy utána milyen frissen szaladtak vissza a hálóba. Tanárjukat Zsiga Lászlónak hívták, de a háta mögött diákjai Pavlovnak csúfolták — az óráin gyakran hivatkozott a neves tudósra. Szerették a kissé szétszórt, bohém tanárt. Laza eleganciával öltözködött: fehér ing, nyitott inggallér, könnyű pamut zakó, farmernadrág. A természetrajz, biológia mellett a csillagászat volt a kedvence. Ide a táborba is magával hozta a távcsövet. Csillagfényes éjszakákon felmászott a tábor mögötti dombra, s tanítványai lelkesen követték. Nagy viháncolást rendeztek a csillagokat vizsgálgató tanár körül. Fel is borították a távcső állványát, de szerencsére az ijedségen kívül más baj nem történt. A nagy ijedség azonban lecsillapította a kedélyeket.
— No, ha megnyugodtak, jöjjenek ide sorban, már akit érdekel, és nézzék meg a Mars bolygót. Azt állítottam be egyelőre. Később megkeressük az Oriont is!
Sokat tudott a csillagokról. Lévén agglegény, minden szabadidejét erre a szenvedélyére fordította. Aladár kedvelte és csodálta ezt a tanárát. Tisztelte széleskörű tudását, de nem értette, ezt miért nem használja ki, miért nem igyekszik előbbre lépni, miért elégszik meg annyival, hogy gimnáziumi tanár, miért nem oktat már régen az egyetemen? Szerénység, vagy valami titok van a háttérben. Nem merte senkitől sem megkérdezni. Minden csodálata ellenére ez a különleges helyzet óvatosságra intette Aladárt, már ami az esetleges közeledést illeti.
Zsiga László tanár úr, alias Pavlov különös, rapszodikus természetű ember volt. Óráit drákói szigorral tartotta — pisszenni sem lehetett, csak csodálni a szovjet tudósok ragyogó eredményeit, elsősorban Pavlov híres kutyakísérleteit. Óra elején, ameddig a feleltetés zajlott, három szerencsés nebulót leküldött a szertárba, hogy hozzák fel az aznapra kijelölt szemléltető eszközöket. Ezek számozott, színes, biológiai tárgyú táblák voltak. Szovjet testvériskola ajándékozta volt az iskolának. Nem volt ő mindig líceumi tanár. Előzőleg genetikát adott le az egyetemen, de egy szerencsétlen megjegyzése miatt visszaminősítették iskolai tanárrá. Egy előadása alkalmával kijelentette, hogy bár kritizáljuk a kromoszóma elméletet, de lehet benne valami. Ez nagy hiba volt, mert hivatalosan csak a micsurini biológia elfogadható a SzU Tudományos Akadémiája szerint. A tanár úr még örülhetett, hogy ennyivel megúszta, igaz szigorúan meghagyták, nem térhet le a micsurini biológia útjáról. Ezért voltak a biológia órák olyan merevek, szigorúak. Kint a táborban ellenben, ahogy kiszabadult az iskola korlátaiból, egy teljesen más embert ismertek meg a diákok. Egy barátságos, természetszerető pedagógust.
Egyik este váratlan vendégeket kapott a csillagvizsgáló társaság. Három lány jelent meg a völgyben fennebb levő másik táborból.
— Nézhetjük mi is az Oriont? — csicseregte egyikük, egy szöszke duci. — Manyi vagyok! — mutatkozott be.
— Tessék, jöjjön közelebb. Már ha a fiúk megengedik.
Már hogyne engedték volna meg!
A másik kettő is bemutatkozott: Kati, Laura. Aztán rendre belenéztek a távcsőbe, kicsit vihogtak, megköszönték a tanárnak, hogy odaengedte őket, és leszaladtak a dombról, s a sötét elnyelte őket. A fiúk kábán néztek utánuk.
Másnap délután néhányan — Jancsi, Pista, Laci és Aladár — elindultak felfelé, a patak mentén, mondván, hogy pisztrángos helyet keresnek.
— Szóljunk Pavlovnak, nehogy keressen — aggodalmaskodott Jancsi.
— Nehogy bajba kerüljenek! — monda a tanár egy kis kópés mosollyal a szája sarkában.
— Vigyázunk! — hangzott kórusban.
— Vacsora előtt itt legyenek!
— Itt leszünk! — kiáltották, s máris a patak menti ösvényen trappoltak tova.
Nem messze a patak és a völgy kanyarja után, kilométernyire meglátták a másik tábor épületeit. A tábor kerítésén kívül leültek az ösvény szélén, s nézelődtek, hátha meglátják az esti vendégeiket. Nem láttak az udvaron, a ház körül senkit. Szieszta ideje volt. Csendben várakoztak, nem akarták hangoskodással felhívni magukra a figyelmet. Egyszer csak véget ért a csendóra, s nagy csiviteléssel kitódultak az udvarra a táborlakók. Lett nagy izgalom, ahogy megpillantották az út szélén üldögélő fiúkat. Mindannyian a kerítéshez tódultak.
— Hisz, ezek a csillagászok! — súgta Laurának Manyi.
— Igaz! — lelkendezett Kati is, és odakiáltott a fiúknak, hogy menjenek feljebb a patak mentén, a tábor mögé.
A négy fiú gyorsan elérte a tanácsolt helyet a diáktábor mögött, és leheveredtek a patak partján, a fövényen. Kisvártatva a kerítésen átszökve megjelentek a leányok is — Kati, Laura, Manyi és még egy negyedik is. Tilda-Matilda néven mutatták be. A leányok egy darabig vihorásztak — zavarukban —, de aztán megindult a beszélgetés, az ismerkedés.
— Nekem is van otthon teleszkópom — magyarázta Tilda Aladárnak. — Negyedikes koromban kaptam. Hiába van meg azonban, mert még egyetlen csillagot sem láttam vele. Ez volt az első, amit a tanárotok mutatott.
— Akkor mit néztél a távcsöveden?
— A Holdat és a szembe szomszéd konyháját — válaszolta kacagva.
— És miért pont a konyhát?
— Mert ott nincs függöny!
A vidáman folytatott beszélgetés közben azt vették észre, hogy egyedül maradtak a patakparton. A többiek a közeli fák és bokrok védelmében rejtőzve felejtkeztek meg a világról. Gyorsan telt az idő, s arra riadtak fel, hogy megszólalt a vacsorára hívó gong. Lett erre nagy lótás–futás — a leányok átugrálva a kerítésen igyekeztek az ebédlőbe, a fiúk meg lóhalálában rohantak lefele, hogy minél kevesebbet késsenek.
Ettől kezdve Aladár gondolatai csak Tilda-Matilda körül keringtek. Mit mondott, s azt hogy mondta? Hogy ült a patakparton, a lábát a hegyi patak jéghideg vizébe lógatva. Alig várta, hogy újra találkozzanak. Másnap elhatározta, hogy vacsora után felmegy a másik táborhoz.
— Ezt a levelet add oda Matildának… légy szíves! — szólott a kapunál álldogáló lánynak, de az csak rázta a fejét, hogy nem érti.
A fiú erre megismételte románul a kérését.
Pár perc múlva ott találkoztak a patakparton, ahol előző nap beszélgettek. Osonva ment ki a táborukból, nem szólt senkinek, nem akarta az orrukra kötni, hogy hova igyekszik. Nem akarta magát kiadni.
Így ment ez tovább, amíg tartott a tábor, és azután sem ért végett a barátságuk.
— Ugye meglátogathatlak otthon, nálatok?
— Anyukám biztosan örülne neked.
A következő hétvégén egy doboz bonbonnal felfegyverkezve beállított Matilda otthonába. A kopogtatásra egy kerekarcú, ötvenes úr nyitott ajtót.
— Cine căutați? (Kit keres?)
Aladár megmondta a nevét, majd, hogy Matilda kisasszonyt keresi.
— Tilda, gyere le, Aladin keres!
A lány nevetve megjelent, s mondta, hogy a fiú nem Aladin, hanem Aladár.
— Nekem jobban tetszik az Aladin — mondta a férfi. — Grecu! — tette hozzá, s kezet nyújtott.
— Az Aladint elfogadom, van lámpám is — nyújtotta át a lánynak a bonbonos dobozt.
— Praliné! — kiáltott fel Matilda. — A kedvencem!
Ezennel beljebb is invitálta vendégét.
— Gyere, mutassalak be anyunak! Apunak dolga van, nem tart velünk. Tudod, kutatómérnök a vegyi üzemben.
A nappali vagy, ahogy a lány nevezte, a szalon tágas, szépen berendezett helyiség volt, zongorával és kényelmes biedermayer bútorokkal — kárpitozott székek, fotelek, ovális asztal, dívány. Az ablakbeugróban hatalmas filodendron terpeszkedett emelve a hely előkelő hangulatát. Amikor beléptek, az egyik fotelből egy filigrán, élénk tekintetű, karcsú, barnahajú hölgy állt fel.
— Anyu, ő Aladár, már beszéltem róla.
— Isten hozta!
Kérdések özöne zúdult Aladárra — ki fia–borja, hol él, mivel foglalkozik? Alig győzte a válaszadást.
— Vallásosak? — kérdezte a fiú hirtelen félbeszakítva a „vallatást”.
— Észrevette a keresztet a falon?
— Hát, igen — motyogta elkomorodva, s az a kellemetlen húsvéti eset jutott eszébe.
— Római katolikusok vagyunk a lányommal — csacsogott az asszony, amivel eloszlatta a fiúban lábra kapó feszültséget —, a férjem görög katolikus, de nem gyakorolhatja a vallását, s így velünk jár vasárnap reggelenként a korareggeli misére. Ez az információ nem publikus. Ugye tudja?
Az érdekes beszélgetéssel, mely alatt megtudta, hogy Tilda-Matilda édesapja a kutatás mellett előad az Egyetemen, gyorsan telt az idő, s Aladár búcsúzott, örömmel fogadva a meghívást, hogy máskor is jöjjön el. Élt is az alkalommal, és szinte hetente tett látogatást a Grecu családnál. Megragadta a ház légköre, a szertartásosság, ami körülvette. A ház asszonyát doamna Olga néven kellett szólítani, férjének pedig kijárt a domnu Grecu megszólítás.
Lassan, fokozatosan megismerte a családot. Doamna Olga hivatásos fordító volt és lektor egy országos hetilapnál, anyanyelvi szinten beszélt a magyaron és románon kívül franciául, olaszul és portugálul. Ez utóbbi különösen jelentős volt fordítói munkája szempontjából. Brazil írók könyveit bíztak rá. Pl. Manuel da Costa, Murilo Mendes, Héctor Babenco, Campos de Carvalho.
— De izgalmas! — kiáltott fel Aladár. — Nem is ismerek brazil írókat. Brazíliáról is csak annyit tudok, amennyit Molnár Gábornál olvastam a Matto Grossoról.
Nem csak irodalomról és vallásról folyt a szó, hanem a mindennapokról is. Aladárt elbájolta ez a miliő, a kultúra légköre. Hallgatójának lelkesedése, odaadó figyelme serkentőleg hatott Olga asszonyra. Színesen magyarázott írókról, színészekről, neves tudósokról, akiket személyesen ismert, vagy akikkel munkája közben közvetve került kapcsolatba.
Grecu úr ritkán csatlakozott a beszélgetéshez, s ilyenkor is rövid idő múlva visszavonult elfoglaltságára hivatkozva. Azért azt nem mulasztotta el, hogy ne tegyen néhány gunyoros megjegyzést „Aladin” rovására. A fiú nem bánta, ez is hozzá tartozott a házhoz, a ház hangulatához. Hétről hétre bensőségesebb lett a viszony közöttük. A nagyratörő falusi legény és a kifinomult, melegházi növényekhez hasonló intelligencia képviselői között.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:52 :: dr Bige Szabolcs-
