Ma lefognám folyton rohanó gondolataink,
érvénytelen mellékutakra tértünk,
félelemből, s mert így volt egyszerűbb.
Megráznám magam,
ne rejtsen semmit az ágköz.
Mint fösvény diófák, álltuk az őszt,
csak leveleink hulltak évről évre.
Mennyi madarat ringattam hiába…
Mennyi árnyékot adtam…
S ami ágaimon megteremt,
nem szórtam soha eléd,
a széltől is megtagadtam,
s őriztem minden vihar elől.
Mindennapi levelünket.
Ha megadná, aki félrefonja sorsunk,
ajkadra a megfelelő szavakat tenném:
azokat mondd magad elé,
s szelídítve írd nekem,
én megtaláljam közte azokat,
amik belül susogtak mindannyiszor,
ha gondolatban végigsimítottam a nyakadon
vagy belebolondultam egy-egy rögzített
mosolyba.
A pimasz gödröcskék fölött
tisztes ezüsttel vegyül a kéthetes borosta, minden
más a régi. Nélküled csorgó
fukar élet. Alig ad. Csenevész diót,
elszórt, kivehetetlen szókat.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:01 :: Nagy Horváth Ilona