Már nem tudok sírni…
elfogytak a könnyek,
minden év újabb és újabb
cafatot marcangol húsomból,
a szerelmek, a barátok, az utak
megannyi küzdelem s mit sem ért…
elfogytak a könnyek.
Minden nappal egyre csak húz
a sors keze a szorítókötélen,
mely szívembe mélyedt,
minden emlék, mit felidézek,
egyre csak fojt, s én nem tudok már sírni…
elfogytak a könnyek.
Poklomban égtek ott mind,
a góc torkomban kapar
elállja a levegő útját,
az egykor édeset,
benne mézcsókok, levendula, az üde szellő,
mely záporeső után némán lengedez,
most üres… komor…
nem várja már, hogy szeress,
ott a szív többé nem lüktet hevesen,
nem bódítja mámor.
Meredten bámulom a távolt,
apró falatokban nyeldesem a múltat,
se tér, se idő, se gondolat,
csupán a pillanat, mit poklom éget,
mit ki nem olthat többé semmi
mert elfogytak a könnyek.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:02 :: Németh Alexandra Zita
