Nyomtatás

A szerző előszava

Írország.  A Föld gyönyörűen csiszolt drágaköve.

Ahol annyira zöld a fű, akár a tiszta smaragd, a tengerpartokon sós illatot hordoz a szél, ahol a dombokon és az erdőkben ember alig járta ösvények mentén mókus szaladgál a fák ágain.

Írország, a kifogyhatatlan folklór hazája.

A mesebeli, varázslatos sziget, a koboldok és a tündérek hazája, a leprechaunoké, a selkieké és mindenféle mesebeli lényé, mondák és regék földje.

Itt táncolják a céilí táncot testhez szorított kézzel és itt szól a hegedű, dob, furulya, gitár és ének olyan csodálatos és egyedi, jellegzetes hangon, hogy azonnal felismeri az ember, és akaratlanul is megmozdul a lába a ritmusra.

Írország, az örökéletű kultúra földje.

Innen származik számos művész, költő és író; némelyek a világirodalom legnagyobbjai közé tartoznak: Jonathan Swift, Oscar Wilde, James Joyce, William Butler Yeats, G.B. Shaw, és még hosszasan lehetne sorolni. Kis ország mérhetetlen nagy kultúrával.

Írország, a sírás és a gyász otthona.

A fájdalom és a szenvedés országa. A halott hősök, és a név nélküli holtak országa, ahonnan milliók vándoroltak ki a szélrózsa minden irányába. Amelynek dalait, verseit sokszor vérrel kevert könnyel írták. Az az ország, amelyet kettészakítottak, amelynek lakói sohasem felejtenek.

Írország, ahol sohasem jártam.

Erről az országról akarok írni. Erről az országról, amelynek történelme, irodalma és művészete olyan sok párhuzamot mutat az én hazámmal, Magyarországgal: hősök, forradalmárok, tollal-karddal egyaránt harcoló költők és írók, sok évszázados elnyomás, a nemzeti büszkeség, a hagyományokhoz való ragaszkodás, és így tovább.

Számos ír hazafi, író, költő és egyéb híresség méltatta már az én hazámat, az én népemet, az én nemzetem hőseit. Szeretném némiképp viszonozni ezt a figyelmet, figyelmességet.

Azonban hadd szögezzek le néhány dolgot mindjárt a legelején.

Az egyik, hogy munkám semmiképpen sem tekinthető történészi munkának. Még akkor sem, vagy talán főleg azért nem, mert az ír történelemnek csupán bizonyos mozzanatait szubjektív módon kiválogatva igyekszem bemutatni.

Munkám inkább irodalmi jellegű; én legalábbis annak szánom.

Pillanatképek az ír történelemből, az irodalom szemüvegén keresztül bemutatva; azzal a nem titkolt szándékkal, hogy megismertessem az olvasókkal részben a már említett írók, költők műveit (akikről azért hallottak a magyar olvasók) és hogy azokat is bemutassam, akiket alig-alig ismernek hazámban (a könyvben szereplő valamennyi idézet, vers, drámarészlet fordítása a saját munkám).

Tisztelgés akar ez a könyv lenni a hősök, az író zsenik előtt: Patrick Pearse, Joseph M. Plunkett, Thomas MacDonagh, William Butler Yeats és a többiek előtt.

Mindezt persze az én gondolataimon keresztül.

Ám ezek a gondolatok nem csak úgy maguktól fogantak meg; az ösztönzés adott volt. Munkám részben fordítás; a vers- és drámabetétek, egyéb írások magyarra fordításai találhatók meg benne, mind-mind egyfajta kiindulópont, amelyek egy adott történelmi eseményhez kapcsolódnak. Olyan eseményekhez, amelyeket fontosnak tartok, vagy fontosnak tartanak mások, amelyeket feldolgoztak, megemlítettek az általam oly nagyra tartott művészek, illetve, amelyek valamiféle párhuzamot, hasonlatosságot mutatnak hazám történelmével, irodalmával kapcsolatban. Számos könyvet olvastam el, cikkeket, forrásokat kutattam fel az interneten, több, a témába vágó filmet néztem meg. Ezek adták a történelmi tényeket, amelyeket természetesen kiegészítettem saját gondolataimmal, egyfajta körítést adtam hozzájuk, szereplőket találtam ki, és megpróbáltam elképzelni: hogyan történhetett.

Ebben az elképzelt Gorman család „segít”, elsősorban Damien Gorman, aki egyfajta szócsőként szerepel a könyvemben. Ő meséli el az eseményeket, ő az író, aki néha másokat idéz, máskor egyes szám első személyben beszél, ő az, aki bemutatja az ír történelem epizódjait a saját családján keresztül.

Noha ő egy fiktív személyiség, bizonyos vagyok benne, hogy megtörténtek hasonló események – nem a történelmi eseményekre gondolok, hiszen azok adottak – hanem arra, hogy bizonyára voltak olyan családok, mint Gormannék, alakultak úgy egyéni sorsok, ahogyan azt itt és ilyen formában elképzeltem.

*****

Az ír történelem számos epizódja az angol-ír ellentétre épül. Sok ilyen utalással találkozik majd az olvasó ebben a könyvben. Milyen lehet az ír emberek lelkivilága, milyenek gondolataik, az érzéseik, honnan eredhet makacs szabadságvágyuk, mindazon dolgok tükrében, amelyek megtörténtek velük az évszázadok során.

Ezzel kapcsolatban van még egy fontos dolog, amit szeretnék leszögezni: nem áll szándékomban semmiféle ellenérzést kelteni az angolokkal szemben.

Ugyanis nem szabad elfelednünk, hogy nem lehet hibáztatni egy egész népet egyes emberek tettei, vagy az aktuális politikai helyzet miatt – amely, mint tudjuk, tapasztalhattuk és tapasztalhatjuk – sokszor felülír minden egyéb fontos dolgot: emberiességet, együttérzést, könyörületet, jó szándékot. Mindent. A mai emberek nem lehetnek felelősek a korábban éltek tetteiért.

És ez vonatkozik az írekre és az angolokra is.

Hogy mit is szeretnék akkor?

Szeretném megismertetni az olvasókkal az ír irodalom remekeit és némi betekintést nyújtani az elmúlt két évszázad ír történelmébe; boldog lennék, ha érzéseikben gazdagodnának; és persze, ha elgondolkoznának a történteken és a miérteken.

Ez a három dolog a fő célom.

Rácsai Róbert

Bevezetés

Furcsa könyvet tart a kezében az olvasó.

Furcsa, mert egyszerre szánom irodalmi alkotásnak, történelmi műnek és egyben egyfajta családtörténetnek.

Szerepelnek benne versek, dalok, drámarészletek – valamennyi szeretett népem, az írek nagyjaitól. Felelevenítem benne történelmünk egyes epizódjait, dicsőséges és kevésbé dicső, gyakran véres és könnyes momentumait, megemlékezve a hőseinkről, akik életüket adták azért, hogy saját országunk lehessen, hogy felszabaduljunk a hétszáz éves brit elnyomás alól.

És benne van a családom is.

De ez semmiképpen nem afféle összefüggő regény, hanem kis történetek, amelyekben részt vettek a családom tagjai. Érdekes család ez a Gorman… tipikusan ír család, ha lehet ilyet mondani. Évszázadokra visszamenőleg voltak a felmenőim között művészek – festők, verselők, írók, szobrászok – bár nem tudok róla, hogy bármelyikük is maradandót alkotott volna, úgy értve, hogy nem lettek híresek. Nekem az írás tehetsége adatott meg, s noha nem a hírnév megszerzése vezérel, szeretném, ha minél többen elolvasnák ezt a könyvet, és okulnának belőle.

A művészek mellett őseim között számos akadt, aki fegyverrel harcolt; mondhatni forradalmár, avagy szabadságharcos volt. Nem egy erőszakos halált halt, vagy börtönben sínylődött évekig, vagy átélte szeretett családtagjainak elveszítését.

Tehát sok volt a Gormanok között a szabadságharcos – vagy terrorista – értelmezés és nézőpont kérdése az egész. Michael Collins a szemünkben hős, az angolok szemében terrorista; Cromwell az angoloknál hős, nálunk nem ajánlatos éltetni őt egy dublini kocsmában. Persze, ez is le van egyszerűsítve. A jogos harc és a terror el kell, hogy különüljenek egymástól.

Én mindenesetre pacifista vagyok. Koromnál fogva szerencsére megmenekültem attól, hogy a saját szememmel lássam a harcokat, saját fülemmel halljam a fegyverek dörgését, a bombák robbanását, nem kellett, hogy átéljem az iszonyatos lelkiismeret furdalást, amit a megöltek emlékei okoznak. Éppen elég volt nekem olvasni, hallani ezekről.

Ám egyben ír is vagyok, és mint ilyen, nem felejtek, mert felejteni nem szabad. Megbocsátani viszont muszáj. Már ha tényleg, TÉNYLEG hívő katolikus az ember. Én pedig igyekszem az lenni.

Ez a könyv számos elemében fikció. Persze, nagyon sok dolognak utánajártam, forrásaimat elsősorban a családi szájhagyományok, régi levelek, feljegyzések, egyik déd-nagybátyám angol barátjának a naplója, korabeli újságkivágások, könyvek, stb. képezik. De persze sok benne a kitaláció – a talán így is történhetett (volna).

Sok esetben így is történt.

Más esetekben „kiszíneztem” a tényeket, de azt hiszem, hogy ez természetes egy effajta könyv esetében.

Időnként mindenfajta körítés nélkül néhány kedvenc versemet szúrtam be a fejezetek közé, mintegy amolyan közjátékként, hogy megállítsam az olvasót kicsit, hogy pihenhessen, és megmártózhasson abban a szép tengerben, amit csodálatos íróink hoztak létre.

Jómagam keveset szerepelek a könyvben… enyém a bevezetés és a zárszó – de a többi részben mások beszélnek… én csak megírtam azt, amit mondtak, vagy amit talán mondani akartak.

Azt nem mondom, hogy kellemes szórakozást kívánok a könyvhöz – semmiképpen nem szánom „szórakoztatónak”, hiszen sokszor dolgoz fel szomorú, fájó témákat – de bízom benne, hogy ad valamit, olyasvalamit, amit szándékaim szerint adnia kell.

Ismerjék meg a családomat… és az ír történelem pár szegmensét.

Damien Gorman