Nyomtatás

A Húsvéti Felkelés – A csata

„Nem igázhatjátok le Írországot. Nem irthatjátok ki az írek szabadságvágyát. Ha a tetteink nem lesznek elégségesek ahhoz, hogy elnyerjük a szabadságot, akkor majd a gyermekeink nyerik el jobb tettekkel.”

/Patrick Pearse/

„Az ír emberek csak akkor lesznek szabadok, amikor az övék lesz minden, a felszántott földtől egészen a csillagokig.”

/James Connolly/

Történelmi háttér: 1916-ban az írek felismerték, hogy az Első Világháború még évekig elhúzódhat, és mivel az angoloknak sem idejük, sem energiájuk nem maradt Írországra figyelni, elérkezettnek látták az időt, hogy végre megszabaduljanak a brit uralom alól. Az Ír Köztársasági Testvériség (IRB, az IRA – az Ír Köztársasági Hadsereg elődje) és az Ír Önkéntes Erők (IVF) felkelést robbantottak ki, amelynek során elfoglalták Dublin stratégiai pontjait, felolvasták az Írországot független állammá nyilvánító kiáltványt és felvonták az ír lobogót.

Tévedtek, mert a britek nagy erőkkel vonultak be.

A túlerőben lévő és modernebb fegyverzettel, tüzérséggel rendelkező brit hadsereg öt nap alatt leverte az április 24-én kezdődött felkelést. A megadást követően röviddel a felkelés tizenöt vezetőjét kivégezték, három és fél ezer embert börtönöztek be.

Az angolok a Sinn Féint (1905-ben alakult párt) hibáztatták, de ez lett a legnépszerűbb párt, 1917-ben Éamonn de Valera lett a vezetője. Innen felgyorsultak az események, s noha a felkelést leverték, a következményei azonban annyira messze hatónak bizonyultak, hogy nagymértékben hozzájárultak a későbbi Parlament (Dáil Éireann) megalakulásához, a Függetlenségi Háborúhoz, az IRA megalapításához, és végső soron a mai Írország létrejöttéhez.

A Rózsafa

Így beszélt Pearse Connollynak:
„A beszéd könnyű ám,”
„Rút szótól száradt le minden
Levél a rózsafán;
Vagy a keserű szél volt az,
A tengerről talán.”

„Nem kell más, csak a locsolás,”
James így felelt menten,
„Hogy viruljon újra a zöld
És szépen rügyezzen,
Virágot hozzon a bimbó,
S a kert dísze legyen.”

„De honnan szerezzünk vizet,”
– Szólt Pearse Connollynak –
„Mikor kiszáradt minden kút?
Világos, mint a nap:
Hogy öntözzük a rózsafánk,
Csak a vérünk maradt.” [1]

Cork, 1936, augusztus 13.

Valahogy így kell kezdeni egy visszaemlékezést, ezzel a verssel. Mennyire igaz ez a vers, mennyire érezte ezt Yeats, még akkor is, ha nem vett részt az egész felkelésben, még akkor is, ha nem értett egyet vele. Még akkor is, ha ellenezte, mert nem érezte időszerűnek. Még akkor is… vagy annál inkább.

De lám… akárhogyan is, de igaza volt. Kellett a vérünk. Kellett az a drága ír vér, a kiontott vörös cseppek, és a rózsa… az a rózsafa… magához tért végül. Ha nem is teljes szépségében, de magához tért. Él és virul. Él. Bőven megöntöztük a gyökerét.

Megjártam én a frontot is. Harcoltam a brit birodalomért, feküdtem a lövészárokban, hasaltam a hideg sárban. Túléltem egy gáztámadást, és láttam a bajtársaimat meghalni, igen változatos módon: kit lelőttek, kivel gránát végzett, ki meg betegséget kapott és elsorvadt, mint a nem öntözött virág. De az a háború nem az én háborúm volt. Nem az én harcom. Nem éreztem a magaménak. Miért is éreztem volna annak? A Nagy Háborút – mint minden háborút – a politikusok csinálták, ám mi, a kisemberek vívtuk meg. Mi szenvedtünk ott, miránk lőttek, mi lőttünk másokra, mi éheztünk-szomjaztunk, mi lettünk tetvesek, kaptunk lövészárok-lázat, és mi nem kaptunk köszönetet, hálát…

Mindegy. Nem is ezt akarom mondani, csak muszáj ezt is megemlítenem, hiszen valahogyan össze kell hasonlítanom a két dolgot, ezt, és a másik csatát. A CSATÁT. Azt a csatát, amiben benne voltam én is, amit a magaménak éreztem, ami a hazámról, az én népemről, az én kis elnyomott, megnyomorított népemről szólt. A csata, ahol átestem a tűzkeresztségen. Ahol férfi lettem. Ahol harcos lettem.

Beszélnem kell erről. És a hősökről is, akik velem harcoltak. Velem, és értem. Mindannyiunkért.

Kis epizódszerepem volt nekem abban a csatában, semmi különös, nem is tudtam sok mindent tenni, de… mégis. Ez az, amire úgy emlékszem, hogy mesélni fogom még az unokáimnak is. Mert büszke vagyok arra, hogy volt bátorságom. Hogy volt merszem. Hogy volt vér a szívemben, és volt erő a karomban, hogy harcoljak. És láthattam azokat a hősöket, akiket már soha, senki nem láthat többet. Némelyikkel együtt harcoltam. Hallottam a szavukat. Pearse, Connolly, Plunkett, MacDonagh, Clarke, MacDiarmada, Ceannt…

Megpróbálom felidézni, mi történt akkor, az utolsó napokon, 1916 áprilisának végén, Húsvétkor, de nem lesz egyszerű. Csak pillanatképek ezek, mintha kis képeslapok lennének, a szavaimmal illusztrálva, mivel igazi képek nincsenek. Azaz igazából vannak ám, de a fejemből nem tudom idevarázsolni őket a fehér papírra. Ahhoz nem vagyok elég jó. Ahhoz Plunkett-nek kell lenni, Pearse-nek, vagy MacDonagh-nak.

Én nem vagyok se költő, se író. Tőlem csak ennyire futja. Egy emlékezésre.

Hogy is történt…

A dublini Posta épülete a harcok után, 1916

1916, április vége, Dublin, a Főposta épülete és annak környéke

Puskaropogás. Lövések, fülsüketítő zaj, csípős puskaporszag, keveredve a félelem verejtékes, sós szagával. Szögesdrótakadály a Posta körül. Ágyúmorajlás. És elkapott kis párbeszédfoszlányok. Nem lehet visszaadni az érzést, az érzéseket. A lelkesedést, a bátorságot, a félelmet, a rettegést, a bizonytalanságot – nem, ez lehetetlen. De meg kell próbálnom. Alig tizennyolc éves voltam akkor, fiatal gyerek, aki épp a frontra készült. A Mauserembe kapaszkodva hallom, mit beszélnek mások. Sokuknak nincsen nevük… nem emlékszik rájuk senki, csak a családjuk, ha megmaradtak egyáltalán. De ők is hősök. Hazafiak. Bátrak. És örökké élnek! Bennem mindenképpen.

*****

– Kit küldtek ránk ezek az átkozott angolok?

– Lowe-ot… azt a tökfejet. Most meg azt a Maxwell [2] tábornokot, úgy hallottam. Gyűlölnek minket, gyűlölnek azok mindenkit. Vigyázz, a mindenségit neki!

Egy puskagolyó szaggatta fel a szürke vakolatot felettük. Szórványos lövések viszonzásul.

– A nyomorult tábornokai… miért nem a francia fronton akarnak ezek megdögleni? Miért minket kell támadniuk? Mi nem akarjuk elfoglalni Angliát! Ennyire fontos nekik a kiszipolyozott ír gyarmat?

– A tábornokok legfeljebb aggkori végelgyengülésben halnak meg, ezt tudhatnád, Jonas fiam. Sohasem a csatamezőn. Sohasem. Ottan csak az olyanok halnak meg, mint mink.

Fütyülés. De nem emberi hang az – egy gránát gonosz hangja, ahogy beleszakít az ideiglenes csendbe, majd darabokat tép ki az egyik bérház oldalából.

– Rohadékok! Rohadékok! Ott emberek laknak, családok, civilek, semmi közük ehhez!

Rázza az öklét tehetetlenül az idősebbik.

– Az már biztos, hogy a pokol angolokkal van tele, és ezt a szemét Maxwellt maga Lucifer várja fortyogó üsttel!

*****

Tűzben állt a belváros, Dublin szép városa. Ágyúkkal lőtték a házakat, a Liffey folyóról is naszádok támadtak. Gyávák. Gyávák! Gyáva, angol kutyák! Égjetek a pokol tüzében! Eszelős gyűlölet fojtogatott akkor és a kezem akaratlanul is ökölbe szorult.

Szitokszó meg átok az van, bőven, de sajnos a lőszer csak fogyott és fogyott… Egy-két lövést adunk csak le, azt is hova… csak úgy találomra. Nem volt kire, mire lőni. Jó fedezéket nyújtott a tűz és a füst az átkozottaknak!

Még jó, hogy végül is nem hallgattak az emberek a proklamációra. Ezek a gazemberek beléjük lőttek volna, az bizonyos. Még több áldozat lenne, a nagy semmiért.

Vagy ki tudja… ha tízezrek jöttek volna, mit tudnának tenni ezek az átkozott angolok? Belelőnek a tömegbe?

Nem is tudom… talán megtették volna! 1920, november 21. A Véres Vasárnap… Amikor tehetetlen dühükben az emberek közé lőttek a futballmeccsen. Lehet, hogy félelmükben tennének így, de az eredmény ugyanaz lenne. Halál. Sebesültek. Bosszúvágy…

Vagy a Black and Tans undorítóan kegyetlen tettei, a válogatás nélküli agyonverések, fosztogatások, mészárlások, ütlegelések és a terror… [3]

*****

A napokig tartó csata közben láttam sok érdekes embert, láttam a félelmet és az elszántságot az arcokon. Hősök mellett hasaltam a fal tövében. Hallottam, amikor Pearse megidézte Cúchulainn-t, az ír hőst és a segítségét, áldását kérte. Láttam Plunket-tet, nyakán a kötéssel, ahogy járt és lelkesítette a csüggedőket. Hallottam, amikor Roddy Connolly beszélt az apjával.

– Apa, ki az a furcsa, szemüveges fickó ott a fehér sállal a nyakában? Mit keres ez itt? Ahogy elnézem, inkább ágyban kéne feküdnie…

– Az? Az fiam ott Joe Plunkett… több bátorság van a kisujjában, mint az összes vezetőnek együttvéve.

Nem sokkal ezután James Connolly-t eltalálták. Nagyon csúnya sebet kapott a lábán. Eljutott hozzám később a híre, hogy egy székhez kötözve végezték ki az angolok, mert felállni nem tudott. És eljutott hozzám az a pár szó is, amit a rabtársainak mondott:

„Ne aggódjatok. Akik aláírták a kiáltványt, azokat agyon fogják lőni. De a többieket szabadon engedik majd.”

*****

Néha-néha ki tudtunk nagy óvatosan tekinteni; az angolok hordókból emeltek barikádokat, és építettek maguknak fedezéket. Sokan voltak. Sokkal többen, mint mi, és egyre csak jöttek, a felszerelésük is jobb volt: tüzérség, géppuskák, elegendő lőszer. Nekünk meg csak Mauserjeink voltak, némi gránát és pisztolyok. Utánpótlás meg semmi. Beszorítottak minket.

Kezdetben még bizakodtunk, amikor kilökdöstük a hivatalnokokat a Postáról és Pearse felolvasta a kiáltványt, és kitűztük a Zöld-Fehér-Narancs lobogót.  Leadtuk rádión is a proklamációt, az volt az első rádióadás Írországban. Felemelő érzés volt! Lelkesítő. Mennyire bíztunk abban, hogy tízezrek, százezrek csatlakoznak majd.

Tévedtünk. Talán elhamarkodott volt, nem csatlakoztak sokan.

De azért… elértünk valamit. Igen, elértük, amit akartunk – hellyel-közzel.

*****

Itt jut eszembe nagyapám, Kevin Gorman. Sose találkozhattam vele, apám mesélt róla esténként. Nagyapa… nekem valóságos hős volt ő, egy óriás… mindig így élt bennem. Apám is kicsi volt még, azt hiszem tizenegy éves, amikor valami csetepatéban, 1867-ben meghalt nagyapa [4]. Hát, én őérte is harcoltam, én, Terry Gorman, a tizennyolc éves suhanc! Hogy ne hozzak szégyent a családomra. Hogy ne hozzak szégyent nagyapára, aki túlélte a Nagy Éhínséget, aki elveszített mindent és mindenkit – de mindennek dacára harcolt és küzdött; szenvedett és dolgozott. Folytattam a harcát, mert folytatnom kellett – a vér kötelez ugye -; bár akkor annak idején az egészet némileg kudarcnak éltem meg.

*****

Április 28-án Pearse hazaküldött minket.

– Menjetek. Mire vártok, menjetek már!

– De mi harcolni jöttünk!

– Az anyátok nem azért hozott titeket a világra, hogy értelmetlenül meghaljatok! Tűnés már haza!

– Értelmetlen…

– Igen, azt mondtam: értelmetlenül. Ha lenne egy kis remény, azt mondanám én is: maradj! Harcolj! De az angolok túlerőben vannak. Nem tudjuk feltartani őket. És csak hullanak az emberek, csak hullanak… Éppen elég a halott már így is.

– De én…

– Ne vitatkozzatok. A halott fiatalokkal nem tud mit kezdeni Írország. A halott, az csak halott. Nem ragad fegyvert, nem fog gyermeket nemzeni, nem műveli meg a földet és egyáltalán, nem tud semmilyen hasznos munkát végezni… Vagy vértanúk akartok lenni? Mint Krisztus Urunk Húsvétkor? Hát ne aggódjatok… Lesz mártír így is elég. Rátok később lesz szükség. Majd folytatjátok azt, amit mi elkezdtünk. De most… menjetek. Menjetek! Isten áldása legyen rajtatok!

Pearse itt elfordult tőlünk és újratöltötte a puskáját, majd elrohant parancsokat osztogatni.

Soha többé nem láttam.

Mi pedig szót fogadtunk és elmentünk pár társammal.

*****

Két nap múlva megadták magukat, hogy megkíméljék a civileket. Hallottam, hogy Plunkettet végighajtották halálos betegen az úton a fegyházig, aztán megengedték, hogy a börtönben elvegye a menyasszonyát. Connollyt, ahogyan már említettem, egy székhez kötözve lőtték agyon. Tizenöt embert végeztek ki. A tizenöt vezetőt. A vezetőinket.

Tartozom annyival nekik, hogy felsorolom a nevüket. Emlékeznünk kell rájuk. Mindörökre.

Május 3: Patrick Pearse, Thomas MacDonagh és Thomas Clarke.
Május 4: Joseph Plunkett, William Pearse, Edward Daly és Michael O’Hanrahan.
Május 5: John MacBride.
Május 8: Éamonn Ceannt, Michael Mallin, Seán Heuston és Con Colbert.
Május 12: James Connolly és Sean MacDiarmada.
Augusztus 3: Roger Casement.

És csaknem ötszázan haltak meg a harcokban.

Börtönbe került több, mint 3000 ember, köztük Markiewicz grófnő, de Valera, Michael Collins és még mennyien! Sok olyan ember is, akiknek nem is volt közük a felkeléshez.

Az angolok terrorja folytatódott, továbbra is öldösték a civileket, de a folyamatot már nem lehetett megállítani. Valami elindult… és az angolok nagyot hibáztak. A terrorral nem lehet megtörni egy olyan népet, mint a miénk!

Ha úgy vesszük… győztünk.

Írország immár szabad ország… ha megcsonkított is, ha kettészakított is, de legalább nagyobbik része: szabad.

Nagyapám is békében nyugodhat, akárcsak azok, akik meghaltak ezért a szent ügyért. Megtettük, amit meg tudtunk tenni, amit meg kellett tenni.

*****

Ahogyan verssel kezdtem az emlékezést, egy verssel is szeretném befejezni.

Caitilin ni hUllachain-nak: A kis fekete rózsa piros lesz végül

Mert megosztjuk bánatunk és örömünk,
És enyém minden drága gondolatod;
Kürttől és csatazajtól meg nem rettenünk,
Hisz’ tudjuk: álmaink igaz jóslatok,
S amikor szíveden elpihen szívem,
Folyamuk ár-apályként dobban vadul
Test és tudat minden kis szegletében,
– Majd a vér a végső gáton túlcsordul,
hogy azt az egyetlen forrást meglelve
belefolyjon s megmutassa hatalmát;
S mi, két szerető, egy lélek s elme,
S végül egy hús leszünk; Áldd az Ég Urát,
Mikor véremen beteljesül sorsa,
S pirosra fest téged, fekete rózsa. [5]

A Húsvéti Felkelés 100. évfordulójára emelt emlékműve, Dublin

Az 1916-os felkelés kiáltványa

Három vers Írországból : Pearse, MacDonagh és Plunkett – Élet és Halál

Patrick Pearse: Az Utazó

Szomorúvá tett a világ szépsége,
E szépség, mely elmúlik majd;
Néha szívem örömtől reszketett,
Ha szökkenő mókust láttam a fán,
Vagy piros katicát a fűszálon,
Vagy kisnyulakat az esti mezőn
A lenyugvó nap fényében,
Vagy zöld dombot, hol árnyak sodródtak,
Csendes dombot, hol hegyi ember vetett,
S nemsoká arat; a Menny kapujához közel;
Vagy meztelen lábú gyerekeket a tenger
Homokján apálykor, vagy, ahogy játszanak
Connacht városkáinak utcáin,
Boldog és ifjú teremtmények.
Aztán a szívem azt mondta:
Elmúlnak mind,
Elmúlnak, változnak, meghalnak, s nem lesznek,
A fényes és zöld, boldog és ifjú teremtmények;
És továbbmentem utamon
Szomorúan. [6]

Patrick Pearse arcképe

Thomas MacDonagh: Egy hazafi költőről

Minden dala pár szó volt
Az örök dalban,
Hárfahangban fuldokolt,
Hosszan s hangosan.

Csak egy szó – ez volt, mit tett,
Egyedül kiáltva,
Éj-visszhang sem rezzent meg
Örömre, gyászra.

S borzongva halljuk a dalt,
A hárfa hallgat,
És tette visszhangzik majd,
Mikor felvirrad. [7]

Thomas MacDonagh arcképe

Joseph M. Plunkett: A sötét út

Utam durvább, mint a halál,
De a lábam el nem téved,
Sötétségben is rátalál,
Mivel az a legsötétebb.

Mondjunk álljt a veszteségnek,
Hogy lássuk, míg áll a világ, 
A vérfoltos fakeresztet
S Krisztus töviskoronáját;

De zárva lesz verem és ég
Az előtt, ki elveszt mindent,
Nincs neki nap, se sötétség,
Nem kap végest, se végtelent;

S ki egy kis virágban látja
A trónt s a harci szekeret,
Veszélyben lesz attól fogva
Örök éjben vakká lehet;

S ki meghallja egy kis névben
Ahogy az ég hétszer dörög,
Annak szíve lángként rebben
Pokol s menny kapui között.

Mert én láttam dicső tested,
A virágzó bot csodáját,
És arcodban a szépséget,
S benne Isten glóriáját,

És a dübörgést hallottam,
Dörgő jóslat zengte neved,
S lelkemből kiszabadultan
Felszálltak a vers-fellegek.

Én akartam sötétséget,
Magam járok sivár úton,
Ám harcolok, hogy a fényed
Kis szikrája megmaradjon.

S mikor itt kell, hogy hagyjalak,
Nehogy földbe zárd a lelked,
Fényes galamb, tárd ki szárnyad –
De utam a legsötétebb. [8]

Joseph M. Plunkett arcképe