Nyomtatás

2. rész: A kivégzés

„Boldog vagyok, hogy Isten dicsőségéért és Írország becsületéért halhatok meg!”

/Joseph Mary Plunkett/

Kilmainham fegyház, Stonebreaker udvar, Dublin, 1916. május 4., hajnali 4 és 4.30 között.

Drága Grace,

Ez csak egy kis levélke, amelyben szeretném elmondani, hogy szeretlek, de azért is írom, hogy elmondjam, mindent elkövettem, hogy találkozzunk és összeházasodjunk, ám ez nem volt lehetséges. Eltekintve attól, hogy nincs bennem megbánás. Hamarosan találkozunk. Úgy gondolom, helyesen cselekedtem, én nincs okom azt kívánni, bár ne tettem volna meg azt, amit megtettem. Te semmiképpen nem fogod tévesen megítélni tetteimet.

Mondd meg a rokonaimnak és a barátaimnak, hogy szeretem őket. Drága, drága gyermek, bárcsak együtt lehetnénk. Szeress mindig úgy, ahogyan én szeretlek. Bármit is teszel hátralévő időnkben, örömet szerzel vele. Elmondtam pár embernek, hogy azt szeretném, ha mindenem, amim csak van, a tiéd lenne.

Ez az utolsó kívánságom, így kérlek, legyen gondod rá.

Szeretlek xxxxxx Joe [1]

Összeteszem a karom a fejem alatt. Párna az, jó puha, biztonságot adó párna. Alattam meg egy egyszerű szalmazsák, szürke és kopott pléddel. Az ember mindent megfigyel ilyenkor.

Így hallgatom a csendet; azt a csendet, amelyet „csendnek” hívnak itt a fegyházban. Egy kis csörtetés, egy kis mocorgás, jajongás, karcolások hangja a falon. Elmosódott suttogás a szomszéd cellákból. Néha ütemes koppanások, amikor a börtönőrök meg a katonák menetrend szerint járják a folyosókat. Amúgy meg tényleg csend van.

Tökéletes idő arra, hogy számot vessen az ember az életével.

Nem bántam meg semmit. SEMMIT! Azt tettem, amit tennem kellett. Nem is tehettem volna másként.

Csak ez az átkozott, fullasztó köhögés ne lenne… de pár óra, és vége lesz ennek is.

Furcsa gondolatok tolakodnak a fejemben… mi lett volna ha… mi lenne, ha… és ha nem tettem volna meg, akkor mi lenne…

Eh, mindegy. Hagyjuk ezt a mi-lett-volna-ha kezdetű mesét. Nem lesz itt semmiféle „ha”, meg „akkor talán.” Nincs értelme.

Ahogy az utolsó vacsorának sincs értelme. Minek. Megkaptam a vacsorám, azt, amire a legjobban vágytam: az esküvőt Grace-el. Megkaptam. Jóllaktam. Elégedett lehetek.

Összevissza szállnak a gondolataim így pár órával a sortűz előtt. Annyi minden van a fejemben, annyi minden van a szívemben… Milyen jó lenne megírni őket versben! Mennyi mindent tudnék most megírni… Mennyi mindent! De se toll, se papír, se idő. Most már az enyémek maradnak a gondolatok, a lelkembe záródnak az érzések, csak az én fülemnek szólnak a rímes sorok…

Fáj azért, be kell vallanom, fáj. Grace… Istenem, mit megtett értem ez a lány! Nem lány… már asszony. Az én asszonyom, az én feleségem. Holtomiglan, holtodiglan.

Hát inkább holtomiglan; hamarosan beteljesül a sorsom. És Grace velem lesz majd a Mennyországban.

Most már sokkal jobb. Megengedhetek magamnak egy sóhajt. Grace…

Mennyi lehet az idő… illetve pontosabban: mennyi időm lehet még hátra? Túl sok már nem. Pirkad.

Hát persze, megint más gondolatok. Fájni fog? Fogom egyáltalán érezni? Vajon hallom a lövéseket, érzem, ahogyan az ólomgolyók a testembe marnak? Jól céloznak-e, hamar vége lesz-e, vagy ott fogok még szenvedni a véres kövön perceken át, míg megadják a kegyelemlövést, vagy hagynak kínlódni?

Eh, micsoda felesleges gondolatok ezek is…

Jó élet volt ez. Jó, és szép; nem volt hosszú, de elégedett lehetek, azt hiszem. Megpróbáltuk, amit meg kellett próbálnunk, megtettük, amit más nem tett meg. Tudni fogják az emberek, hogy értük tettük! Igen, tudni fogják…

Emlékeznek rájuk majd örökké,
És élni is fognak mindörökké,
Beszélnek majd róluk örökké,
És hallunk róluk mindörökké.[2]

Emlékezni fognak ránk örökké…

Igen, így lesz ez jó. Így kellett ennek történnie.

Hirtelen kulcszörgés, lánccsörgés, kattan a zár, és belép két szuronyos angol katona.

– Na, kelljen fel, Plunkett! Itt az idő.

Hát eljött az idő… eljött az időm. Lassan feltápászkodom a priccsről – azért rohanni nem fogok – és szépen elindulok a katonák felé. Előre nyújtom a kezem, hadd bilincseljék meg. Minek ellenkezni, semmi értelme.

Valahogy annyira nyugodt vagyok. Nyugodt. És béke van bennem. Meg büszkeség. Alacsonyabb vagyok ezeknél a katonáknál, de mintha óriás lennék közöttük: lenézek rájuk a magasból. Igen… lenézek rájuk, és lenézem őket.

– Mozogjunk! – mordul az egyik hangja kelletlenül.

Kíváncsi vagyok, vajon egyedül nézek-e szembe a puskacsövekkel, vagy lesznek sorstársaim is, akikkel együtt halok ma meg?

Á, igen. Willie Pearse, szegény, és Michael O’Hanrahan… meg Ed Daly… itt hozzák őket is. Hát osztozunk egymás sorsában. Osztozunk a büszkeségben, osztozunk a dicsőségben és végül osztozunk a halálban is.

De mi akkor is tovább élünk. Ezek meg… kik ezek…? Csak úgy fognak rájuk emlékezni, hogy „Ott mennek a pribékek, nézd, a gyáva kutyák, akik a kivégzőhelyre vitték Plunkettékat!”

Felállítanak minket a fal előtt. Nem kell a kendő! Hagyjanak engem a kendővel! Látom én amúgy is a kis, fekete lyukakat, a gyáva és rettegő hatalom lyukait; még most is meg-megremegnek. Minek kössék be a szemem?

És érzem, meg kell szólalnom.

„Boldog vagyok, hogy Isten dicsőségéért és Írország becsületéért halhatok meg!” [3]

… szembenézek azokkal a fekete kis lyukakkal, aztán egy csattanó, roppanó hang és…

Aztán a nagy semmi.

[…]

Illetve mégis. Kimondhatatlan fény és ragyogás.

Tovább fogok élni. Tovább.

A víz fehér hulláma,
A fán arany levelek,
Akár Mananan leánya
A tengerből feljöttek.

A zöld hajtás és a virág,
A haboknak gyümölcse,
Tenger-otthonuk elhagyták,
Nem rejti sötét mélye.

Hívtátok őt és előbújt,
Világ szelei fújtak,
Mikor az érett gyümölcs hullt,
S a virágok kinyíltak.

Előjött, mikor sírtatok,
Ó, föld teremtményei,
Zenét adtak s boldogságot
Sóhajotok hangjai.

Siratódalra érkezett,
Kik végzetről álmodtok,
Alusztok, s új álmotok lett,
Fényetek s virágotok. [4]

A Húsvéti Felkelés kivégzett vezetőinek emléktáblája

Szörnyű szépség született

William Butler Yeats: Húsvét, 1916

Kora este láttam őket,
Arcukon az örömöt,
Pulttól vagy asztaltól jöttek
Ódon, szürke házak között.
Biccentettem vagy motyogtam
Finom, üres szavakat,
Vagy csak lézengtem és mondtam
Finom, üres szavakat.
Elgondoltam, hogy régebben
Másokon tréfálkoztam,
Hogy barátom jót nevessen
A tűz mellett a klubban.
Tudom, hogy ahol mi élünk, ott
Mindenkit bohócruha fed:
Minden végképp megváltozott:
Szörnyű szépség született.

Ott egy nő, napja így telik:
Jó szándék és szeretet,
Este addig vitatkozik,
Míg a torka bereked.
Milyen édes volt a hangja,
Szép leány volt, láttál szebbet?
És lovon ment nyúlvadászatra.
E férfi iskolát vezetett,
És Pegazuson szállt;
Ott pedig hű segítője
Ki magára talált;
Lehetett volna hírneve,
Kedves, ámde merész volt,
Érzékenyen gondolkodó.
Ez pedig, kiről álmom szólt,
Iszákos, hencegő fickó.
Megbántott ő sokakat,
Kiket szívem szeretett,
De énekemben helyet kap;
Eljátszotta a szerepet,
E komédiában, melyben
Bizony ő is más ember lett,
Átalakult teljesen:
Szörnyű szépség született.

Pár szívnek csak egy célja van,
Egész nyáron s télen át,
Bűbáj által kőbe zártan
Zavarják a lét folyamát.
A ló az útról lerohan,
Lovas, vándorló madarak,
Vad felhők zűrzavarában,
Percről-percre változnak;
Felhő árnya a folyamon
Is változik percről-percre;
Pata csusszan meg a parton,
S ló csobban bele a vízbe;
Hosszú lábú fajd merül le,
S kakasát szólítja nevén;
Így élnek ők percről-percre,
Kővel szívük közepén.

Túl hosszú az áldozat,
És a szívből kő lehet.
Véget ér e kárhozat?
Az Ég dolga ez, mi meg
A neveket mormoljuk csak,
Mint anyja szólítja gyermekét,
Mikor végre elnyugszanak
A lábak, mik futnának még.
Mi volt ez? Tán szürkület?
Nem, nem alkonyat – a halál ez!
S mondd, mindez mire kellett?
Hogy Anglia úgyis úr lesz,
Bármit is tett, vagy mondott.
Álmodni mertek, de elég ebből,
S az álmodozó lám, mind halott;
S mi van, ha hazaszeretettől
Megvadulva leltek halált?
Szóljon róluk hát a vers –
MacDonagh és MacBride,
És Connolly meg Pearse,
Most és más időkben,
Ahol zöld a viselet,
Végképp megváltozik minden:
Szörnyű szépség született. [5]