„Szeretni nem annyit jelent, mint egymás szemébe nézni, hanem azt jelenti: együtt nézni ugyanabba az irányba.” Antoine de Saint-Exupéry
Mostanában gyakran olvasok a közösségi oldalakon a szeretetről. Klasszikusok gondolatait osztják, kéretlenül. — Ennek kapcsán jutott eszembe a történet, amely nem kitalált, valós személyek a szereplők.
*
Forró nyári koradélután a Balaton-parton, meghitt beszélgetés, úgy szűk családi körben. A meleg miatt kissé távol ülünk egymástól, a társalgás is akadozik, hallgatjuk a két apróság, Johanna és Zalán unokám kacarászását a gyerekszobából, amikor megszólal lányom telefonja.
Rálátok a kijelzőre.
Tudom ki ő, de nem ismerem személyesen, olyan „munkakapcsolat” mondhatnám, de több annál. Apollónia lányom az egészségügyben dolgozik, szociális ügyekkel, idős emberekkel foglalkozik, segíti őket, gyógyszert vált ki számukra, beszélget, orvoshoz kísér, kinek mire van szüksége.
Aki ismer, tudja rólam, hogy az empátiám határtalan, tehát alkalmaként beszélgetünk is az ellátottakról, néha csak úgy név nélkül, de az említett bácsiról többet tudok.
Negyven éve élnek együtt, nevezzük Gyula bácsinak és Margit néninek őket — maradjunk lányom szóhasználata mellett —, a néni súlyos cukorbeteg, néha erőtlen, sokat fekszik, ingadozik a cukorszintje és olyankor furcsa dolgokat vél látni, hallani. Lányomban teljesen megbízik, elmondja neki gondolatait, képzelgéseit. Többnyire meggyőzhető, hogy gyógyszer, pihenés után elmúlik, jobban lesz, másképpen lát mindent.
Vasárnap délután van, persze ez nem munkaidő, mégis…
A telefonba adott válaszokból kiderül, Margit néni azt gondolja, Gyula bácsi elment, elhagyta őt… valaki más jár-kel a lakásban, aki számára ismeretlen.
A már említett Gyula bácsi kéri lányomat, beszéljen az élettársával, talán megérti, hogy semmi sem változott. Átadja a telefont az idős, beteg asszonynak.
Hosszan beszélnek, végül a befejezésben hallom: „Ugye nem gondolja Margit néni, hogy megadom a telefonszámomat egy idegennek?
Nézze csak meg jól, nem változott semmi, ott van Gyula bácsi, adja csak vissza neki a telefont, legyen szíves!”
Még pár mondat és helyreáll a béke, ott abban a kis családban.
Család?
Eszembe jut, amit tudok róluk. Említettem, negyven éve élnek együtt, de nem kötöttek házasságot, ki tudja miért… Margit néni férje meghalt, három felnőtt gyermeke van elhalt férjétől, akik alig látogatják az édesanyjukat. Betegsége óta Gyula bácsi ápolja, mos, főz, takarít, példás rend van náluk.
Rágondolok a nem túl régi finom süteményre, lányom kínálta egy délután: „Vegyél, Gyula bácsi sütötte, csomagolt nekem is!”
Tehát sütni is tud, elviseli a három felnőtt gyerek szeszélyeit is — mert van mit!
Szerető gondoskodásához hasonlóról alig hallottam.
Lassan indulunk a Balaton vizéhez, útközben elgondolkodom a sokféle, szeretetről szóló idézetekről, amit már említettem.
A „szeretlek” szóról, amit olyan könnyen mondanak ki emberek.
Hitem szerint többet, szebbet érez — szavak nélkül — egy igaz Ember, akiről ilyen keveset tudok.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:01 :: Sonkoly Éva
