Tasev Norbert : Utazás buktatókkal

Nyomtatás

                                               UTAZÁS BUKTATÓKKAL

A volánbusz közlekedéssel az a gond, hogy mire egyáltalán a szédületes, és minden bizonnyal mindenkit túlszárnyalni kész sebességű, zötyögős busz egyik városból a másikba ér, addig bizony hosszú idő eltelik.

Ugye bizonyára a hölgyek és urak is emlékeznek arra, hogy annak idején a matematika órákon ki kellett számolni, hogyha jelképesen módjuk A városból elindulunk, akkor hozzávetőlegesen mikor is érkezünk B-vel jelölt városunkba, ha az időt, és egyéb tényezőket, és környezeti változókat hozzászámoljuk.

Sokan azt állítják – sőt a megkérdezettek jelentős hányada esküszik arra, és osztja azt a vélekedést -, hogy a volánbuszon való megismerkedésnek, vagy nevezzük ezt egyszerűen flörtölési, vagy ismerkedési szándéknak gyakorlati szempontból az égvilágon semmi hátulütője sincs. Igen ám! De mi a helyzet azonban a féltve titkolt, és tudatosan elsomfordált szituációkban, amikor mind a két fél számára egyértelműek az érdeklődés mindenség-szikrái csupán csak a megvalósítás hibádzik?

Magasra nőtt, karszál-vékony, és meglehetősen sudár hölgy szállt fel a Népligeti végállomáson a Nógrád megye felé tartó volánbuszra. A többi embertől látszólag csupán csak az különböztette meg, hogy irdatlanul nehéz, – afféle ,,málász zsákot” cigölt, ami jelentősen ki volt tömve és meg is volt pakolva. Feltételezhető, hogy a kollégiumból származott ruha holmit pakolta egy vakba, hogy aztán később, amikor már megállapodottan elrendeződtek a dolgai minden holmiját tisztába lehessen tenni. És akkor még nem beszéltünk azokról a kötelezően megemlített, és felírt irodalmakról, és olvasmánylistákról sem melyek még a hatalmas, turistazsáknak is beillő hátizsák rejtett kútmélyén lapultak – arra várakozva, hogy az értő, és ötletelő koponyák, esetleg majd valami hasznosat hámoznak ki belőlük.

Az ifjú, és szépreményű egyetemista hölgy a peronon várakozott illedelmesen. Megállt kicsit, és mint akinek a lelkében nagy érzelmek viaskodnak, ráncigálják és fúrják egymást csöndes kegyelettel lehajtotta a fejét. Mégis úgy mint akinek semmi sem túlságosan sürgős, nem úgy, mint a körötte tüsténkedve sündörgő ember-erdők halmazának. A napsugarak áttörték nyugat felől még gyengéden a megsebzett eget, de már látni sejtették, hogy nemsokára a nap is nyugvóra tér; mint egy hatalmas, bíborba öltöztetett lángnyelv, titkos sejtelmek mélytüzű lobbanása.

,,Bárcsak, most itt lenne legalább az egyik tesóm, aki segítene egy kicsit cipekedni!” – mélázott csak úgy magában, és máris szűkebben vett szülőhazájára gondolt, a lankák közt, és a völgy dombos párnák között megbújó, aprócska, ám annál meghittebb falura, ahol tiszta, egyszerű, hamísíthatatlan, és gátlástalanul őszinték az emberek érzelmei is, és minden az igazságban, és harmóniában lélegzik, a szabadlevegőről szinte nem is beszélve.

,,Na majd átvergődünk ezen magunk is! Egye fene!” – biztatta magát, és mert ugyan honnan is kerített volna magának alkalmasabb segítőtársat, aki súlyos, és meglehetősen nehézkes utazóhátizsákját fölpakolta volna a buszra – lehetőleg a szabad ülőhely sovány reményében, maga látott hozzá, hogy eme kissé nehézkes, megveszített, és körülményes cselekedetnek eleget tegyen.

De amint megpróbálta volna ,,fölmálházni magát” vékonyka, hajszálfinom vállai már aligha bírhatták volna el a komolyabb megterhelést, majd összeroskadtak, és most megérezte azt, hogy meg kell egy kicsit nyugodnia, és fiatalos lelkének újból erőt, és megújult energiát kell gyűjtenie!

Ekkor lépett oda hozzá, akire szinte minden esetben számíthatott – és aki sokkal inkább a barátjának mondhatott, eltekintve a felszínességet egyáltalán nem takargató, és extrémitásukról is hírhedett kollégiumi érdekbarátnőitől -, Erdős Imre.

– Megbocsáss, segíthetek?  – s meg se várva, hogy a mélységesen érett gyümölcsként elpirult hölgy mit felel vajon a váratlanul jött válaszra, már röpke tollpihe teherként vette tölgyfa-vállaira a terhet, és azonnal a buszra cipelte, hogy alkalmasabb ülőhelyet nézzen.

– Köszi, Imike! – vetette oda mély megbabonázottsággal a másik, és már utána is röpült, mint egy szép szál kőszáli gazella, mely kecsesen, és egyúttal kellemes kacérsággal is képes átszökkeni egyik sziklaszirtről a másikra.

– Igazán nincs mit! ,,De ekkora súlyemelőknek is beillő terhet vajon miért cipel egymaga?” – töprengett el, igaz csupán egyetlen pillanatra.

– Köszi, Imi! Innen azt hiszem már egyedül is menni fog! – fogta meg gyöngéd sejtelmességgel a hölgy a fiatalember karját, aki most ettől odabent – lelke rejtettebb zugaiban, ahova szándékosan csupán legközelebbi hozzátartozóinak engedett némi-nemű betekintést, ti. azoknak sem mindig -, megrezdült egy titkos csengettyű, ami valósággal heves szívhangokkal és kellő, és izgalmas borzongásokhoz segítette hozzá; főként azokat a szerencsés nyerteseket kiknek elsőként állt módjukban, hogy érezzék az érzelmek viharos dagályú lángolásait.

Azt azonban még Imi sem sejtette, hogy vajon kedvenc hölgyeménye is ugyanazt a lángoló parázslást, azt az édeni tobzódást érzi-e mint ő?

– És mondd csak messze mégy? – tette fel kissé bátortalanul a kérdést.

– Jaj, dehogy! Csak egy csomó szennyest cigölök haza, mert tudod a hétvégére már elígérkeztem a szüleimhez. Ők Érsekvadkertiek!

– Á, már értem!

– De ettől függetlenül, ha van kedved, még dumálhatunk.

– Köszönöm a szíves invitálást! Ezt nem utasíthatom vissza! – s azzal máris helyet fogalt, holott a buszban egy konzerves dobozt sem lehetett volna leejteni, mert akkora volt a járókelők, és az éppen esedékesen hazautazni vágyók tábora.

– És mondd csak? Szép hely a szülőfölded?

A hölgy itt öntudatosan lehunyta finom seprőszálakra emlékeztető szempilláit, majd révedezésbe mélyedt, mert szerinte az embernek meg kell adnia a módját annak, hogyan emlékezzen: és különben is így legalább minden eszébe jut, kissé eltitkolt, és a külvilágtól gondosan rejtegetett gyerekkorából.

– Hát…Lássuk csak! Először is Itt éldegélt majdnem a mi szomszédságunkban Madách Imre. Roppant közel esik hozzánk a Csesztvei kúria, ami ma emlékmúzeumként üzemel. Továbbá Balassagyarmat is igen-igen közel esik. Azt a várost azért szeretem, mert oda jártam gimibe, és nagyon jó ismerőseim élnek ott!

– És mondd csak, neked melyik a legkedvesebb helyed?

Kata egy pillanatra elrévedt, és meglátszott rajta, hogy talán nem is volt igazán jó ötlet ezt a kérdést ennyire felelőtlenül, tohonyán és tapintatlanul föltenni, mert régi szerelmére gondolt, aki méltatlan módon kisemmizte, és otthagyta.