Maurice Ory felügyelő feldühödik
Maurice Ory telefonált.
— Kollégáim hívták fel a figyelmemet egy furcsa riportra a délutáni hírekben a saint étienne-i helyi adásban. Mi történt? — érdeklődött. — Maryam Anwari tényleg itt van Saint Étienne-ben? Mi pedig a világ másik végén keressük? Van erre bizonyíték is, vagy csak hírlapi kacsa?
Bernard Legrand gyilkos pillantást vetett Julienre, s egyúttal jelezte, tűnjön is el a szeme elől, ne hallgassa végig, amint falaz neki, majd elmondta lyoni kollégájának a megfigyelés alatt tartott ház, és az „üldözőbe vett” majd kámforrá vált nikábos nő esetét. No persze, Julien szerepét gondosan kihagyva.
— A rendőrkapitányságon senki sem állítja, hogy Maryam Anwarit látták a kollégáim. Csak a sajtó agyszüleménye. De… — tette hozzá hirtelen ötlettől vezérelve — kizárni sem lehet.
— Azt hiszem jobb lesz, ha személyesen beszélünk. Holnap amúgy is Saint Étienne-be jövök, mert kollégám ki akarja hallgatni Angélique Duchampot és férjét, bocsánat, új családneve nem jut eszembe.
— Abipal. Kolléga, én már kihallgattam őket. Tongai „eltűnésüknek” elég hihető és prózai, vagy inkább lírába illő oka van. Nászútjukon elvonultak egy lakatlan szigetre…
— Akkor miért foglaltak szállást a hotelben?
— Hirtelen adódó lehetőség…
— Majd meglátjuk, nincs-e ellentmondás a „hihető” történetükben — búcsúzott némi fenyegetéssel a hangjában Maurice Ory.
— Ugye nem hisz a két eltűnt ártatlanságában?
— Meg akarok bizonyosodni róla, hogy az igazi bűnös nem futkároz szabadon. Tartozom ennyivel feleségem emlékének. Ali ibn Chérif készítette a bombát, de arra bizonyítékunk nincs, hogy ő is aktiválta. Miért nem értesítik aggódó szüleiket? Ne osszuk a semmit telefonon. Holnap, miután kihallgattuk őket, beszélünk.
— Addig is átküldöm az általam végzett kihallgatás jegyzőkönyvét, és a filmet, amit kollégáim vettek fel.
— Azt megköszönöm. Viszontlátásra!
Bernard Legrand letette a telefonkagylót, majd elgondolkozott. Maurice Ory szavai visszhangoztak a fülében: „Maryam Anwari tényleg itt van Saint Étienne-ben? Mi pedig a világ másik végén keressük?” Kopogtatás zavarta meg tűnődésében. Felismerte Julien stílusát.
— Gyere be! — mordult rá, majd intett a fiúnak, üljön az íróasztala előtti székre, amelyet épp vesztőhelynek szándékozott kinevezni.
Maurice Ory, mielőtt bement a kapitányságra éjjeli szolgálatba, még elment a temetőbe friss virágot helyezni Angélique sírjára. Több hónap telt már el felesége halála óta, de azóta sem tudta feldolgozni a veszteséget. Fagyban, szélben és esőben naponta kijárt a temetőbe.
Nem sokkal záróra előtt távozott onnan. Éjszakás volt azon a héten. Másokkal ellentétben nem reggelente, a szolgálatból kijövet pótolta az alvást, hanem előtte feküdt le, délutánonként. Tűkön ült, el akart „beszélgetni” a tongai nászutasokkal, de e szokása is szerepet játszott abban, hogy nem utazott még érkezésük napján Saint Étienne-be. Szökésük veszélye nem állt fenn, s cinkosságuk csak a rejtegetésükre korlátozódott. A rejtélyes lakatlan szigeti nyaralásuk Tongán újra megerősítette meggyőződését: el kell beszélgetnie a merénylet címzettjeivel. Tudta, amíg nem talál bizonyítékot, hogy az eltűnt párnak semmi köze a felesége halálához, képtelen lesz megnyugodni. Tartozik ezzel feleségének és meg nem született gyermeküknek.
Alig ért be a kapitányságra, és épp vette át a délutániaktól a váltást — távozó kollégája épp egy néhány órája történt halálos kimenetelű, fegyveres rablás részleteivel ismertette —, amikor telefonhoz hívták.
— Majd visszahívom, adja meg a telefonszámát — próbált az ügyre koncentrálni, de a szolgálatos őrmester nem hagyta annyiban.
— Felügyelő úr, valami történt a felesége sírjánál… A temetőből hívják.
Egy szemernyi hitelt sem adott a nikábos nőről szóló riportnak, s ha a történet leheletnyi gyanú magját el is vetette benne, Bernard Legranddal való beszélgetés azt is eloszlatta. Az első lehetőség, ami eszébe villant miközben aktákat leverve sietett a telefonhoz, az a sírgyalázás volt. Valósággal kitépte a telefonkagylót az őrmester kezéből.
— Halló, Maurice Ory felügyelő vagyok, hallgatom!
— Felügyelő úr, a temetőőr hívott ki — jelentkezett Françoise Lombard törzsőrmester. — Mint ön is tudja, minden este zárórakor végigjárja a temetőt, mielőtt bezárja a kaput, nehogy bennmaradjon valaki. Már épp fejezte be körútját, amikor meglátott egy nőt. Arrafelé indult, felhívni a figyelmét a zárórára. Az meglátva őt a felállt és elsietett. A temetőőr rászólt, erre futásnak eredt. A kapu előtt jó a megvilágítás, amikor odaért, láthatóvá vált öltözete. Abayát és nikábot viselt! Mire az őr kiért a temetőből, kámforrá vált. Akkor sírgyalázásra gyanakodva kihívta a rendőrséget. Járnak még muszlimok ide. Elhunyt barátaik sírját látogatják, akadnak vegyes házasságok, olyan is, aki áttért az iszlám hitre, de szülei a katolikus temetőben nyugszanak. Ám a menekülés gyanússá tette a nőt. Végigjártuk a környező sírokat, de semmilyen sírgyalázásra utaló nyomot nem találtunk. Ám az ön felesége sírján két friss virágcsokor található. Egyik vázában van, azt gondolom ön helyezte ma oda, a másik csak a sírra van helyezve. Azon egy felirat: „Nyugodj békében! Maryam és Joseph”
— Azonnal jövök! — felelte Ory felügyelő, majd tekintete a váltást épp átadni készülő kollégájáéval találkozott.
— Maradok, Maurice, menj! Megvárlak, amíg visszajössz! — biztatta.
Maurice Ory lóhalálában indult a rendőrautó felé, de egy gyakornok legalább olyan gyorsan követte.
— Jobb, ha én vezetek felügyelő úr! A stressz nem a legjobb tanácsadó a forgalomban.
Maurice Ory remegő kézzel adta át a már kinyitott ajtó kilincsét és a kulcsokat. Már a temető felé robogtak a szirénázó autóban, amikor a felügyelőből kitört az indulatok vulkánja. Sofőrje megrökönyödve hallgatta a felügyelő szavait. Kolerikus természetét ismerte, hallotta már káromkodni is, de ehhez hasonlót nem tőle, de még az alvilági alakoktól sem hallott.
— A kurva anyjukat! Nem elég, hogy megölték, de még a sírját sem tisztelik! Nem átallnak csúfot űzni belőle! Szemérmetlenül pont itt gúnyolódnak, hogy a rendőrség nem akad a nyomukba! Mióta még Tongán is kerestük őket, azt hiszik, bármit megtehetnek! De elkapom én őket, ha addig élek is!
— Felügyelő úr, próbáljon megnyugodni! Forró fejjel elhamarkodott döntéseket hozhat, amellyel csak hátráltatná a nyomozást! A nyomozás eddigi állása szerint ők csak áldozatok, pontosabban kiszemelt célpontok voltak, és…
— Ha száz százalékig hitelt adhatunk Abdul Anwari vallomásának. Ám ő kijelentette, egy muszlimnak kötelessége falazni egy másik muszlimnak! A hudud-bíróság tagjait sem hajlandó elárulni! Magára vállalta az ügyet, csak mentse a testvérét! Illetve egy halottra kente. Semmi bizonyíték nincs arra, ki élesítette az Ali ibn Chérif által készített bombát. Ellentmondás pedig van bőven! Miért nem értesítik aggódó szüleiket? Megmondom: nehogy azzal gyanúba keverjék őket is! És itt élnek közöttünk hónapok óta! Közben csúfot űznek rendőrségből, és röhögnek a markukba, hogy még Tongán is keressük őket!
A gyakornok már nem tudott válaszolni, mert megérkeztek. A felügyelő szinte mozgó autóból ugrott ki, a közben eleredt esővel sem törődve. Futva tette meg az utat felesége sírjáig.
— Mit találtak? — kérdezte már távolról.
— Semmit, a csokron kívül… De felügyelő úr, végeredményben csak virágot helyezett a…
Nem bizonyult jó ötletnek csökkenteni az eset jelentőségét. Ory felügyelő, aki már-már kezdett lecsillapodni első dührohamából, ettől újra tombolni kezdett. Már csak a bulvársajtó és a helyi TV hiányzott ráadásnak.
— Mi a véleménye felügyelő úr arról, hogy Maryam Anwarit a Föld másik végén keresi a francia rendőrség, miközben…
Maurice Ory a tolakodó riportertől se sajnálta a jelzőket. Két-három pikáns mondatba sűrítette a sajtócápákról és a bulvársajtóról kialakított nem épp hízelgő véleményét, annyira, hogy a helyszínelő rendőrök jobbnak látták lefogni, mielőtt tettlegességre kerülne a sor.
— Uralkodjon magán felügyelő úr, mert egyenes adásban van!
Így Maurice Ory tehetetlenül nézte, amint a sűrű záporba átcsapó eső elmossa a sír körül a nyomokat. Ám még ebben a felajzott állapotban is az agyagos földben tűsarkú cipő által hagyott lyukakon akadt meg a szeme, amely Angélique sírjához vezettek, de nem tovább, csak a közepéig, onnan pedig visszafordulni látszottak. Aztán már a sírt is alig látta, annyira sűrűvé vált a minden nyomot elmosó zápor.
Mindenki menekülőre fogta, még őt is vonszolni kezdte a sofőrje. Bőrig ázva ültek be a rendőrautóba. Neki azért volt annyi lélekjelenléte, hogy legalább a bűnjelet magával vigye és a csomagtartóba hajítsa.
A felügyelő keze reszketett a tehetetlenségtől és a dühtől. Sofőrje úgy döntött, nem várja meg az utasítást, sőt engedélyt sem kér tőle az indulásra, hanem elindult a kapitányság felé. Még félútra sem értek, megszólalt Maurice Ory telefonja. A parancsnok kereste.
— Ory felügyelő! Most azonnal a kapitányságra megy, ott megvárja Dubois felügyelőt, átadja neki a váltást, onnan egyenesen haza és lefekszik! Amikor holnap reggel a kapitányságra érkezem, akkor pedig az irodám előtt találjam! Megértette?
— De Gerardnak épp születésnapja van, és gyertyafényes estét szervezett a… — akarta mondani, de jobbnak látta beérni egy „Igenis”-sel. Kollégájának és jó barátjának is elrontotta az estéjét, s ez hideg vizes zuhanyként térítette magához. Valójában nincs is milyen váltást átadnia, hiszen a délutános kollégája küldte a helyszínre még a váltás átvétele előtt. Mire a kapitányságra értek, a heves zápor elcsitult. Nemsokára megérkezett Dubois felügyelő is, aki a kapitányság szomszédságában lakott.
— Mi a francot csináltál, Maurice? Elment az eszed? Menj haza és vegyél be egy nyugtatót! Ha nincs, menj a huszonnégy órás szolgálatot teljesítő gyógyszertár felé és…
Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:13 :: Vandra Attila
