Bizonyítási kényszer
Maurice Ory csak otthon jött rá, hogy a nyugtatós fóliája üres. Közben már pizsamába öltözött, lefekvés előtt akarta bevenni. Most öltözzön fel, és menjen a gyógyszertárba? Jobb híján a konyakosüveget hívta segítségül, az alkoholnak is van bágyasztó hatása. Amikor ismét tölteni akart, észbe kapott. Fogta a drága konyakot, és bedobta a kukába. Lefeküdt, leoltotta a villanyt, de némi hiábavaló forgolódás után fogta a párnáját, felemelte, majd felült az ágyban.
Reggel jelenése lesz a parancsnoknál, Lafayette ezredesnél, és nem előléptetés végett. A temetőben dührohama közben nem sajnálta a jelzőket. A kollégáinak kellett lefogniuk, nehogy megverje a riportert. S mindezt egyenes adásban tette. Szégyent hozott a rendőrségre. Holnap ez lesz minden sajtótermék címoldalán. Fel fogják függeszteni… Jogosan…
Nézte az ablakon beszűrődő városi fények által megvilágított esküvői képüket a hálószoba falán. Négy hónap telt el Angélique halála óta. Itt dolgozik a rendőrségen, mi több a gyilkossági csoportban, és még nem tudja pontosan mi is történt. Ha ő nem, hát ki az, aki felderíthette volna? Ali ibn Chérif… a feltételezett merénylő. Azt sem ő derítette ki. De az egész csak egy elmélet, melyre egyetlen bizonyíték Abdul Anwari vallomása, aki falazhat az igazi elkövetőnek, aki lehet akár a nővére is…
Angélique a falról mintha szemrehányóan nézett volna rá. „Még erre sem vagy képes?” Inkompetensnek érezte magát, egy lúzernek, kinek most a karrierje is derékba tört. Hiszen a parancsnoknak a cirkusz után nincs választása. Felfüggesztés, és fegyelmi bizottság vár rá. S ha már rendőr sem lesz, miként fogja megoldani az ügyet, amelyet még akkor sem tudott megoldani, amikor a feladatkörébe tartozott? Már elindult kivenni a kukából a konyakot, végül meggondolta magát. Felnézett az esküvői fotóra. „Akkor is megoldom! Muszáj! Tartozom ennyivel, tisztáznom kell az ügyet!”
Felkelt, és bement a fürdőszobába. Letusolt. Hosszasan. Hol jéghideg, hol forró vízzel, utoljára hideggel. Ismét pizsamába öltözött, de nem feküdt vissza, hanem egyik fotelbe ült, a nappaliban.
Mi ez a Maryam Anwari hirtelen felbukkanása? Hol bujkált eddig, és miért tért vissza? És miért hívja fel magára most a figyelmet? A saint étienne-i jelenet lehetett véletlen. De ezzel a csokorral már mindenkinek az orra alá dörgölte: „Hahó, itt vagyok! Nem kaptok el cikk-cikk-cikk!” Ha itt bujkál hónapok óta, miközben az interpollal kerestetik valahol a világ végén, badarság így felhívnia magára a figyelmet. „Hülyék, itt vagyok, miért kerestek a világ végén?” Ennek semmi értelme… Cui prodest? (Kinek használ ez?)… Ám ha a világ végén van, akkor érdeke elhitetni a rendőrséggel, hogy Franciaországban van. De akkor kell legyen cinkosa… Angélique Duchamp, egykori legjobb barátnője most jött vissza Tongáról, és láss csodát, Maryam Anwari hirtelen feltűnik…
Ettől a felismeréstől hirtelen megint az a hidegvérrel gondolkodó nyomozó lett belőle, ami előre vitte karrierjében, amiért felettesei elismerték munkáját, és kollégái és beosztottjai előtt kivívta az elismerést. Csak egy pillanatnyi szünetet engedett magának, maga elé képzelve felesége tekintetét:
— Elkapom őket! Megígérem neked!
Már ellenőrzése alatt tudta tartani érzelmi hullámzásait. Az ügy érdekében kizárta tudatából felesége emlékképét is. Tipikus férfi volt, aki csak egy dologra tudott összpontosítani, s ha azt tette, a házat is lehetett vinni a feje felől. A „Feladat”, csak az létezett már számára.
— Na, lássuk, mit lehet megtudni rólad, Angélique Duchamp! — kereste ki az e-maileket, amelyekben Poincaré ezredes és Bernard Legrand megosztották vele Angelique Abipal-Duchamp — persze ez a családneve — kihallgatásait, illetve a tongai határrendészet és az interpol jelentéseit. A meg nem érkezés a hotelbe, jól beleillett az feltételezésbe. Angélique és férje, Wattana Abipal találkoztak Tongán a két szökevénnyel. Ott születhetett meg a terv, hogy Maryam Anwariék kerestessék magukat a rendőrséggel Franciaországban. Amíg itt nyomoznak utánuk, ott nyomuk vész…
Holnap kollégája, újra kihallgatja az Abipal családot, Angélique-t és férjét, Wattanát. Nem hallgathatja végig a féligáteresztő tükörfal mögül, mint az Abdul Anwariét. Nincs vád ellenük, nem lehet őket a kihallgatóterembe vinni. Pedig cinkosok, de azt be kellene bizonyítani. A körözés még érvényben van ellenük, még nem vonták vissza. Ha találkoztak, kötelességük lett volna jelenteni, viszont ők tagadják… Cinkosság… Ez már bűntény! De mi igazolja?
A szökevényekkel való találkájukra semmi direkt bizonyíték nincs, az „összeálló” mozaikot kivéve. Viszont itt van Maryam Anwari két felbukkanása. Ez csak Angélique Abipal-Duchamp műve lehet. Ő volt az abayás-nikábos nő, aki felbukkant előbb Saint Étienne-ben, majd nyomaték kedvéért a felesége sírjánál is, s a sajtó rejtélyes módon hamar kiszagolta a történetet…
De hát lehet ellenőrizni, hol tartózkodott Angélique Abipal-Duchamp, hiszen a lakásuk huszonnégy órás megfigyelés alatt áll. Hirtelen ötlettől vezérelve felívta a saint étienne-i Hármas Rendőrkapitányságot, bemutatkozott, majd elkérte a megfigyelést végző rendőrök telefonszámát, és felhívta őket. Ha az a nő itt járt Lyonban, akkor váltás előtt nem érhetett haza…
Már amikor pötyögte a számot a mobil-telefonjába, kezdett alábbhagyni a lelkesedése. Maryam Anwari első, saint étienne-i megjelenése után tudhatták, hogy gyanúba keveredhetnek. Sejtette, az asszonykának alibije lesz.
— Se Angélique, se Wattana Abipal nem hagyták el a lakásukat ezen az estén — jelentette a szolgálatot teljesítő őrmester. — Sőt, bulit rendeztek, s a szomszédok fel is jelentették őket csendháborításért. Mi több, se Angélique Abipal-Duchamp se a férje, Wattana nem jártak kinn a házból, mióta hazatértek, leszámítva azt amikor Wattana Abipal leszaladt az üzletbe ennivalót vásárolni.
Ez nem hamis alibi… De túl biztos lábakon áll, mint azé, aki tudja, szüksége lesz rá. De akkor ki lehet a cinkosuk? S tulajdonképpen miért is tartja Bernard Legrand felügyelő huszonnégy órás megfigyelés alatt a lakásukat?
— Nem, ez nem lehetséges! — vetette el azonnal az ötletet. — Ez képtelenség!
Szabadra engedte fantáziáját, kereste a választ, de sikertelenül. Elvileg mozgósíthatták egy barátnőjüket telefonon, de ha a rendőrség nyomozott tongai tartózkodásuk után — és ezt megtudták Legrand felügyelőtől — számíthattak telefonjuk lehallgatására. A vád bűnrészesség egy merényletben, sőt a terrorizmus lehetősége is felmerül, tehát számíthattak rá. Óvatosságukat a vaskemény alibi is igazolja…
A háta mögött, a fal túlsó oldalán megkondult a falióra, jelezve az idő múlását. A szomszéd álmát nem zavarja? Most ezen nem töprengett, a hang inkább cselekvésre késztette. Intuíciója azt sugallta, Legrand felügyelő által átküldött kihallgatási jegyzőkönyv tartalmazhat valami kulcsinformációt, ami rendszeresen elkerüli a figyelmét. Elővette a telefonját, de amint feloldotta a képernyőzárat, a híváslistával nézett szembe. Megakadt a szeme az utolsó telefonáló nevén. Lafayette ezredes… Holnap reggel jelenése lesz előtte, s nem előléptetésért… Legalább ne lett volna egyenes adásban… Ha felfüggesztik, akkor… Még egyszerű polgárként is könnyebben juthatna információkhoz, mint bukott rendőrként! Reggelig legalább egy szálat kellene felmutatnia, de meggyőzően, ha…
Minél görcsösebben igyekezett, annál kevésbé tudott racionálisan gondolkodni. Hangulata hullámzott. Időnként elkapta a düh és a pánik, máskor sikerült uralkodnia magán, de az utóbbi rövid periódusok is sterilek maradtak. Reggel biológiai órája térítette magához a fotelben néhány perccel a telefonján megszólaló riasztó előtt.
Hatalmas bogot érzett a gyomrában, nem is reggelizett. Bár máskor rendszerint épp csak nem késett el, ezúttal jóval idő előtt ért be a kapitányságra. Nem ment be az irodájába, hanem helyet foglalt egy padon a parancsnok ajtaja előtt. Ez olyan szempontból nem bizonyult jó ötletnek, mert elég forgalmas hely, s az éjjeli szolgálatosak, s a reggel érkezők is belébotlottak, s egyik sem állta meg, minimum egy „Mi ütött beléd az este?”, vagy „Elment a szép eszed?” kérdés nélkül.
Aznap Lafayette ezredes is a szokásosnál korábban érkezett. Maurice Ory felpattant a padról, és hozzá lépett, de mielőtt megszólalhatott volna, felettese rámordult:
— Várjon! — jelezve, hogy a „kivégzés” előtt meg akar szabadulni utcai öltözékétől.
Reményt vesztve huppant vissza előbbi ülőhelyére. A várakozás pillanatai végtelennek tűntek. Végre kiszólt a parancsnok.
Elővette a vele hozott irattáskából a szabadságkérést, amelyet reggel, még otthon hirtelen ötlettől vezérelve vetett papírra. Amint meglátott egy ívet az ezredes előtt, az íróasztalon, hirtelen gombóc nőtt a torkába. Alig bírta kinyögni szándékát.
— Pihenésre van szükségem… — nézett bűntudatosan. Tudom…
Lafayette ezredes időnyerés céljából egy ideig dobolt a felfüggesztési parancson.
— Ha nem bizonyította volna számtalanszor rátermettségét, ezt azonnal eltéptem volna — szólalt meg hosszabb szünet után még egyszer a szabadságkérésre, majd a felügyelőre pillantva. — Az azonnali felfüggesztést egyelőre igen, de a fegyelmi bizottságot nem ússza meg, s imádkozzon, magasabb körökben ne érezze valaki szükségét példát statuálni. Esti magatartása megengedhetetlen és összeegyeztethetetlen egyenruhájával, amelyre szégyent hozott.
Lenyelte az utolsó mondatot: „Szerencsére Angélique ezt nem látta…” — Inkább felszólította, hogy fegyverét és igazolványát zárja a szekrényébe.
— Szabadságon nem lesz szüksége rá, és ilyen idegállapotban nem nyomozhat. Nem kísérheti el Dubois felügyelőt sem holnap, az Abipal család kihallgatásakor, bár tegnap engedély adtam rá. De nemcsak a felesége ügyében, hanem másban sem nyomozhat. Nem két nap, hanem minimum egy hét szabadságot vesz ki. És van még egy feltételem: még ma megkezdi a pszichoterápiát. Szakpszichológusunknak délután ötkor van rendelése. Az ön esetét sürgősség gyanánt fogja kezelni, ha szólok neki. Ez meggyőző lesz a fegyelmi bizottság előtt is.
Maurice Ory szeretett volna magyarázkodni, mi hozta ki ennyire a sodrából, el szerette volna mondani felismeréseit, melyek közül fő helyen állt az, hogy a nikábos nő nem volt Maryam Anwari, és az egész egy színjáték. Végül a hallgatást választotta, úgy döntött, nem feszíti tovább a húrt, hanem távozott, s elindult irodája felé, teljesíteni az igazolványra és a fegyverre vonatkozó parancsot. Ott Dubois felügyelővel találkozott, aki épp hazaindult az éjszakai váltásból. Amint meglátta, hogy kollégája, igazolványát és pisztolyát készül elzárni, kérdően nézett rá.
— Szabadságon vagyok… Egy hétig, ha a pszichológus másképp nem gondolja… Még egyszer bocsánatot szeretnék… — dadogott Maurice Ory.
— Mivel éjszakás voltam, csak holnap mehetünk Saint Étienne-be kihallgatni az Abipal családot — szakította félbe kollégája.
— Sajnos nélkülem… A parancsnok megtiltotta, hogy nyomozzak bármilyen ügyben, még ebben is… De ha oda mész, jó, ha tudod: szerintem az abayás-nikábos nő a temetőben nem Maryam Anwari volt…
— Akkor pedig jó lenne addig ütni a vasat, amíg meleg… — gondolkodott el Dubois felügyelő. — Hozzátartozóként Legrand felügyelőnél érdeklődhetsz, azt nem tiltotta meg neked az ezredes úr. Hiszen Fatma Anwari és Pierre Beaumarchais is rendszeresen aláírják itt a jelenléti naplót, gyermekeik után érdeklődve. Neked is jogod van információt kapni a nyomozás állása felől… — tette kezét a szemére, fülére majd a szájára.
Miután a kollégája elment, Maurice Ory eleget tett a parancsnak, bezárta szekrényébe igazolványát és fegyverét, majd lehuppant egy székre. Vonzó volt Dubois ajánlata, de a zsigereibe ivódott parancsteljesítés féken tartotta. Vívódása közben ismét az elvetett elképesztő ötlete jutott eszébe.
— Nem, nem és nem! Képtelenség! — hajtogatta, önmagát győzködve. Sokat nem töprenghetett, mert a reggel szolgálatos kollégája, akivel szintén megosztotta irodáját, megjelent. Ránézett, majd felemelte mindkét kezét.
— Megértettem, Maurice, eleged van a kérdésekből!
Ám egy fejcsóválást ő sem bírt visszafogni. Maurice Ory elköszönt, majd távozott. A kapitányság szomszédságában lehuppant egy padra. Angélique emlékének tett éjszakai ígérete, a parancsnok utasítása és annak megszegésének kockázata, veszélybe került karrierje, és az eset körül ködöt alkotó rejtélyek nyomása alatt rendszertelenül cikáztak gondolatai. Végül e zűrzavarban ismét elé tolult a megválaszolatlan kérdés: „Miért van Angélique Abipal-Duchamp lakása huszonnégy órás felügyelet alatt?
— Eh, ez nem nyomozás, csak érdeklődés! — jelent meg lelki szemei előtt Dubois felügyelő kópés mosolya, amint kiskaput sugallt neki a kilátástalan helyzetben. Gérard vele ellentétben mindig is rebellis alkat volt.
Elővette telefonját, és felhívta Bernard Legrand-t.
— Kolléga, miért is van az Abipal család lakása huszonnégy órás megfigyelés alatt? Mit követtek el szabadságuk alatt, hogy ez csak most lett hirtelen aktuális? Ha Maryam Anwari állítólagos felbukkanása után történt volna, azt még érteném. De ez még azelőtt kezdődött. Miért nem állították le, miután ön kihallgatta, és úgy tűnik, elhitte, hogy nem találkoztak az eltűntekkel?
— Mint tudja, a hotelben, ahol megjelentek, valaki nyomozott utánuk… És nem a rendőrség!
— Szóval ez inkább elrettentés, a védelmüket szolgálja, nem ők állnak megfigyelés alatt? Látom, nagyon aggódik értük… — hallgatott el egy pillanatra. — Nem tudja véletlenül, ki lehetett az a magas sarkú cipőt viselő nikábos nő, aki virágot helyezett Maryam Anwari nevében a feleségem sírjára?
— Nekem? Mit akar ezzel mondani, felügyelő úr?
Azonnal rájött, hiába színészkedik, pillanatnyit késlekedve a válasszal, elárulta, tudott az „összeesküvésről”. Ő is ilyen apróságokból jön rá, hogy a kihallgatott épp hazudik, vagy takargat valamit. Maurice Ory kiváló nyomozó, és nem az az ember, akinek a megkésett válasz elkerülné a figyelmét.
— Azt hiszem egy ilyen vád nem telefontéma — folytatta Bernard Legrand. — Ön ugyebár elkíséri Dubois felügyelőt, aki a lyoni gyilkossági csoport képviseletében ki akarja hallgatni Angélique és Wattana Abipalt? Ha nem, akkor én…
— Ő csak holnap ér rá odautazni — felelte Maurice Ory ingerült hangon. — Én e kérdésre még ma választ akarok! Mivel szabadságon vagyok, ráérek. Most azonnal autóba ülök, és egy órán belül Saint Étienne-ben leszek. Hol találom meg?
— Nem tudom még… — felelte Bernard Legrand. — Amint a városba ér, hívjon fel, s megbeszéljük a helyet.
A Hármas Rendőrkapitányság nem a legalkalmasabb hely egy ilyen konfliktus tisztázására. Maradt egy órája ezt kiválasztani, és stratégiát kidolgozni, mit mondjon lyoni kollégájának. Előérzete, hogy a tét nagy, nem csalta meg.
— Remélem kielégítő választ kapok, mert ha nem, meg sem állok Grandpierre ezredes úrig, és feljelentem sírgyalázásért — fenyegetőzött Maurice Ory.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:13 :: Vandra Attila
