Boér Péter Pál : Az óceán vízéből, láj-lájdi-ládádá!

Nyomtatás

Aki nem tud futballozni, ássa el az árnyékát is! Toporgó akárhányszor átúszta a folyót, és kedvtelésből bármikor lefutott tizenöt-huszonöt kilométert, kerékpározott reggeltől estig, kajakozott, néha súlyt emelt, de kerülte a labdát.

Egyszer, valaki enyves ecsettel kente orra alá rossz labdakezelését, innentől kezdve nem csak a lábbal, de a kézzel irányított felfújt bőröket is tiltólistára tette. Amikor valahol kitört egy meccs, végigheveredett a fűben, vagy elmélyült beszélgetésbe kezdett valakivel, nehogy észrevegyék rajta.

Az a helyzet, hogy ezek a gömbölyű, felfújt pattogók állandóan előkerültek, és nagyon kevesen voltak kortársai közül, akik ne a láblabdát választották volna a virtus kifejezésének netovábbjaként.

Úgy tizennyolc éves kora környékén kezdett csendesedni a helyzet, amikor talán először nem jutott a magyar válogatott a VB közelébe, de a helyi mérkőzések pontos kronológiáját még így is majdnem minden haver fújta.

„Jössz a meccsre?”

Már annyiszor bújt ki, hogy néhányszor mennie kellett. Az első élmény kiábrándító hatással sújtotta fültövön, mert ugyan egyáltalán nem volt futballrajongó, de a jó játék ellensége sem, ezért a televíziós mérkőzéseket szórványosan, a túlzás látszatát is elkerülve, de követte. Jó néhány meccset elejétől végignézett, és értette az adrenalin gyülemlés okát is.

Azon a bizonyos első nagy találkozáson, még az alsó sorokból, majdnem a pályaszélről, a kerítés mögül nézte, az így teljesen követhetetlen mérkőzést. Egészen más magasból, jól áttekinthetően lefilmezettet nézni. Közben meg is sajnálta szegény futballistákat, mert el sem tudta képzelni, hogyan tudják követni egymást, és — habnak a tortán — akkora zaj volt, ami a televíziós készülékeken nem jön át.

A riporter/kommentátor mikrofonját úgy állították be, hogy az ő hangja hallatsszon, ezért leginkább háttérzaj benyomását keltette a szurkolás. Sokszor azon gondolkodott, vajon nem bejátszott szövegek-e a gyermeteg, mafla, időnként ellenfelet szurkáló rigmusok. A legalább húszezres tömeg élményfürdőjében megvilágosodott, tényleg úgy kiabálnak, ahogyan hallotta.

Be-beintett, eljátszotta a profi szurkolót, akkor még nem tudta, hogy mennyire amatőr módon, mert minden kezdet nehéz, de a folytatás még göröngyösebb. Olyan, mint egy tekintélyes törzsű fa, amelynek ágain csupán egy-egy hatalmas levél van. Ne pálmára, európai lombhullatóra gondoljanak. Mindjárt megpróbálom elmagyarázni az összefüggést.

A „gályába” kapott meghívót, helyesebben a barátai odacibálták, abba az úgynevezett baráti körbe, ahol egy szűk negyvenes, teletetovált, nyak-fej egyenlőségben élő, tömör „szekrény”, vasrudakat meggörbítő hangon, csodálatra méltó kötelességtudattal ordította, már a mérkőzés kezdetének pillanatában, nyakértágulattal, szétrepedezett hangon a következő szövegecskét:

„Az óceán vízéből, láj-lájdi-ládádá, egy nagy hangú hal bömböl, láj-ládi-ládádá. Sikítja a világba, láj-ládi-ládádá, megyünk az „A” osztályba, láj-ládi-ládádá”.

Azokban a pillanatokban azon gondolkodott éppen, hogy tényleg mehetne ez az úriember első osztályba, vagy gégekezelésre, amikor meglepetésére, mind a három mellette álló — tényleg futballrajongó — barát, vérszegényebben ugyan, de megpróbáltak legalább egy parki pad támláját megvakargató hangon buzdítani. A vasrudak görbítgetésére ők is képtelenek voltak.

Ekkor szűnt meg a fatörzs ágainak többlevelűsége. Ráhajolt barátunkra, beárnyékolta, és mint aki vasreszeléket nyelt, olyan szelíden súgta fülébe, még mindig dagadó nyaki erekkel:

— Na kisapám, vagy szurkolsz, vagy koptatót varrok rád, mert szabó ám a mesterségem! Be is járok dolgozni napi félórára, de a mesének vége! Jót álmodsz valahol máshol, vagy élteted a csapatot!

Itt már rég elment volna sétapálcával, ahogy túlzsúfoltságban villamoson csúcsforgalmi időben. De nem minden part szakad, tehát ez a kevésbé futballista fiatal, amolyan suttogó gégekenegetésbe kezdett. Nem szerette volna égetni magát. Ám az említett verítékesek, már az egész fa koronáját egy nagy, szürkésbarna levéllé alakították, és ez némi aggodalommal töltötte el. Tehát nekikezdett, és harsogta.

— Jön a gól a csukádról, édes jó csatár, rúgd a sípot bokából, az ellenség tatár!

Végigállta és még két-három mérkőzést, de mindegyik megkoronázó pillanatát a lefújás jelentette. Amikor a már majdnem teljesen részeg, „baráti társaságnak” nevezett „gálya” mélyen meghúzta az evezőket, kifelé menet dulakodásnak álcázva büntetett. Ha nyert a csapat, akkor a szerintük ellenfélnek szurkolókat — mert ugye nincs senkire ráírva kinek merre, hogyan drukkolt —, ha vesztett, akkor mindenkit.

A stadionoknak több bejárata van, ezért a következő két-három alkalommal a gályarabságot sikerült elkerülni és ezzel be is fejeződött a focidrukker pályafutása. Még húzott néhányat az evezőn, na, nem a gályán, hanem a folyó kellős közepén, birkózott egy-egy jót a sziget friss füvén, körbefutott néhány erdőt, és mesélni kezdett. A gond az, hogy viszonylag hosszan tartó meséje alatt, az a bizonyos válogatott, amire az elején célzott, egyetlen egy alkalommal sem került többé a világbajnokság közelének legtávolabbi logikai bukfencéhez sem.