Megtöpörödött önmagában. A magány tonnás súllyal nehezedett rá. Úgy érezte, egyedülálló zanzásított lett, mint egy remete, aki önszántából zárja el magát valahová a világiasságától. Dünnyögött és dülöngélt, szerette volna szétdöngetni a lekopaszodást okozó, maga sem tudja mit. Hová lettek azok a szép, zöld, bátorító, életerős levelek?
Mint a téli hóesés, hull a sokszínű levéltetem. Valamit tennie kell, mert maga alá temeti. Még jó, hogy egyik kezében állandóan hord magánál ásót, a másikban lapátot. Bár nem Toldi kicsinyített mása, de elég jól elbírja a súlyt. Most kénytelen derekára kötni az egyik szerszámot, mert seprű nélkül lapátol… Lám, van, ami az ő képzeletét is felülmúlja… A seprűre nem is gondolt korábban.
Az egyik nagy feldobott lapátnyi levél alatt egy odakeményedett lábnyomot talál, mintha saját magának kereste volna a temetkezési helyet. Már fagyott. Persze esze ágában sem volt, hiszen egy lábnyom semmi túlzott intellektuális tevékenységbe nem szokott fogni. Hevert, mint az összes többi földbe nyomódott hasonmása.
Ez a vásott remete belül kölyök, kívül hosszú ruhájú, kis túlzással azt is vásottnak nevezhetnénk. A fogai szintén elvástak, mert utoljára valamikor régen evett, jó savanyú almát. Így hármas vásulásban kezdett tettének folytatásába, mert bizony már jó hosszú ideje vacog, remeg, reszket. Hideg van, csókolom a kezeiket és üdvözlöm a nagymamát, nagypapát!
Az ilyen típus nem fél. Kizárja a levélbe fulladás lehetőségét, ám ténykedése kicsúszik ellenőrzése alól, bármilyen szívós munkával dobálja jobbra-balra a lapátnyi leveleket. Mire visszanyúl, mindig terem kétszer annyi. Úgy érzi, már derékig avarban kajtat, ezt optimizmusa diktálja, mert valójában nyakig, sőt még feljebb.
Mint mondottam előrelátó, most jön el a csereeszköz ideje. Derekáról leakasztja az ásót és rátapos, bár feszítés közben majdnem meggörbül az egyre keményebb talaj felszínén. Felületesen azt gondolhatnánk, kutat vagy vermet ás, de az alagsorban — amennyiben a földfelszínt tekintjük földszintnek —, alagutat ás magának, mint a fogolytáborokból menekülő rab, csak sokkal mélyebbre.
A pálya — amennyiben egy földalatti utat hosszában pályának lehet nevezni — elején a felszín alatt látott egy közlekedési táblát, talán maga tette oda… Ilyenről még nem hallott, a „happiendek találkozása tilos”. Ha a sok happiend számtalan irányból ugyanarra trappolna, kénytelenek lennének boldogtalanul tudomásul venni, hogy a többinek „coki” a neve. De vajon melyiknek nem a sok közül? Ez még tisztázatlan körülmény, maradt a körülményes gondolatgabalyítás az underground világában.
Fényt lát, azt hitte, a föld alatt nem a világosság uralkodik, de mégis. Egy csomó — lyukas homokzsákhordozókról mintázott —, egymástól függetlennek látszó szerzet, mégis valamiféle egységben üldögél. Külön-külön homlokpántjukon ott áll a „T Tavasz”. Mi lehet ez, tanulótavasz?
Megböki az egyiket, döngél* neki valamit, az visszadöngél, mint egy méhkas. A többiek szájából egyszerre jön a válasz, tehát ezek egyek… Rájön, nem a tél előtt áll. Nem találkozhatott, csak a tartaléktavasszal, de az is jobb a semminél, mert szétfagy a föld. Hozzájuk bújik és mégoly takarékra vett tartalék-melegükkel is átjárva egymást, egybegyűrődött didergő bázisban várják ki az igazit, amelyik központi fűtéssel melegíti át a télhűtötte alvégeket.
Megnyugszik, s ebben a türelemmel bélelt védtelen végtelenségben várakozó álláspontra helyezi magát. Türelem nélkül, nem megy!
*döngél – dünnyög
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:01 :: Boér Péter Pál
