Mit láttam
Lilikém, ezt el kell, hogy meséljem, hisz ilyet még én sem láttam, pedig hatvannégy év alatt félig lejártam a lábam, és találkoztam már sok csodával, de ezt most én is csak néztem, tátott szájjal.
Ma nem akart a Napocska előjönni, szél szaladgált az udvaron, eső áztatta a fákat, a hinta is sírt nagyon. A lépcsőn egy katica szárogatta volna szárnyát, ám hideg eső mosta a hátát. A füvek is csendben voltak, várták vissza a nyarat, a vén kőris kereste az árnyakat.
Az ajtóban álltam és néztem a nagy hasú felhőket, azok meg szorgosan öntözték a tetőket. Az ablak becsukta szemét, tán éppen álmodott, a kilincsen pókleány hangoskodott.
Galambok bújtak össze a kerítés mellett, csigalány levél alá igyekezett. Kavicsok elfeledték a nevetést, szárítókötélen a zoknik zokogtak, egy kötény zsebéből földre hullt egy lopott pillanat, egy pizsama hívta vissza a nyarat, és kulcslyukon beszökött az ősz illata.
Csak álldogáltam halk-csendesen, néztem hogyan reszketnek a fáradt levelek, velem fázott a természet.
Aztán a nagy csendben egyszer csak arra eszméltem, hogy hangos csevegés szalad felém, hát arra kaptam fejem, ahol a hangokat sejtettem.
Tudod, a nyárfa már rég az eget csókolja — ott áll az udvar végén, már hosszú évek óta —, olyan magasra nőtte fel magát, hogy karja eléri a felhők szoknyáját. Néha meg is kacagtad, mikor azt láttad, hogy le kell hajtania fejét, hogy elkerülje az ütközést velük.
Szóval ott a nyárfa tetején, képzeld csak, üldögéltek ma a madarak. De, ha csak ültek volna, nem is lenne érdekes, ám valamennyi egyszerre beszélni kezdett. Volt olyan ricsaj, hangos veszekedés, hogy a felhők elfeledték az öntözést, és ahogy érkeztek, olyan sietve mentek, szemüket sem törölték a füveknek. Az eresz is eltátotta száját, kiköpte utolsó kortyát, majd ijedten csak tátogott, a kéménynek panaszkodott.
Szóval ezek az apró népek — verebek, fecskék, meg egyebek — hangos szóval pöröltek egymással, nem törődve egy haragos villámmal. Addig-addig, hogy egymás tollába kaptak, egyre hangosabban ricsajoztak. Egyszer csak egy öreg varjú szállt közibük, és véget vetett a kiabálásnak, szárnyával nyakon legyintette a leghangosabbat.
No volt ijedelem, csend is lett hírtelen — aztán egy pillanat telt el talán — mind szárnyra kaptak és a felhőkig meg sem álltak.
A vén varjú, mint aki jól végezte dolgát, a nyárfa legtetejébe szállt — billegett kicsit egy vékonyka ágon, majd károgva szétnézett — és hangosat kiáltott.
Nem hiszed el, Lilikém, mi történt akkor — elsötétült az ég, varjak jöttek tán százan — az eget egy percig nem is igen láttam.
Majd azok is ordítoztak, lehet veszekedtek — néha elcsendesedtek — a vénség megemelte szárnyát, igazgatta fekete kabátját — majd szó nélkül útra keltek.
Csak álltam, hátam a falnak vetve csodálkoztam rá e fura esetre, gondoltam, elmesélem néked, hogy ilyet még én sem láttam, csak tátottam a szájam.
Látod kincsem, megjött az ősz, rövidülnek a napok, szöknek az árnyak és fáznak a lapu alján bujkáló gondolatok.
Madarak készülnek messze, fák adják avarnak gyermeklevelük, pőre testüket szégyellik a bokrok és kerítés tövében hallgatnak a nyárról maradt gondok. Kéményből lassan füst szökik az égre, a hinta is megunja a repülést, homokozóban elszunnyad a lapát, és labda alussza álmát.
Mi is megcsendesülünk, összehúzzuk magunkon a meleg kabátot és egyre szürkébbnek látjuk majd a világot.
De ne félj, csodák lesznek majd télen is — hisz azok el nem vesznek — én meg majd mesélek.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:01 :: Kozák Mari
