Nyomtatás

Mick és Dev

„Háború idején nem bűn, ha felkutatjuk és elpusztítjuk a kémet és a besúgót. Ők tárgyalás nélkül pusztítottak. Visszaadtam nekik a kölcsönt.” 

(A Véres Vasárnappal kapcsolatban, amikor brit kémeket lőttek agyon Dublinban.)

/Michael Collins/

„Ha a szabadság nem teljes, akkor nem is szabadság.”

/Éamon de Valera/

Történelmi háttér: Az 1919-ben létrejött ír kormány tagjait az angol kormány letartóztatta, közöttük Éamon de Valerát is, aki a Húsvéti Felkelésben is részt vett, ám mivel amerikai állampolgár volt, nem végezték ki. Miután Michael Collins kiszabadult, vezetésével megalakult az IRA, az Ír Köztársasági Hadsereg. Collins újfajta gerilla taktikájával igyekeztek megbénítani az angol kormány írországi tevékenységét. Az angolok válaszként Írországban megszervezték a hírhedt Black and Tans különítményt, amely véres gyilkosságokkal, mészárlásokkal és kínzásokkal próbálta megtörni az írek ellenállását.

A gerillaharc végül olyan méreteket öltött, hogy az angol kormány kénytelen volt meghátrálni és 1920-ban tűzszünetet kért.

A tárgyalásokon az ír küldöttséget Arthur Griffith és Michael Collins vezette (Collins fejére korábban az angolok 10000 fontos vérdíjat tűztek ki). A tárgyalások eredményeképpen megszületett az úgynevezett Angol-Ír Egyezmény, amely kimondta az Ír sziget két részre osztását: létrejött a független Ír Szabadállam, amely a Brit Nemzetközösség tagja maradt, viszont a hat ulsteri megye Észak-Írország néven brit fennhatóság alá került.

Az egyezmény megosztotta az íreket; két pártra szakadt mind a Sinn Féin, mind pedig az IRA.

És kezdetét vette a polgárháború…

Béal-na-Bláth, Cork megye, 1947, augusztus 22.

Itt állok hát Béal-na-Bláth-ban, Michael Collins emlékműve előtt, amelyet két évvel a halála után emeltek. Éppen 25 éve gyilkolták meg. Nem akartam tegnapelőtt jönni, pénteken, amikor is a szokásos megemlékezést tartják – nem szeretem a tömeget. Jobban szeretek magamban lenni.

Persze, most is szállingóznak rajtam kívül is emberek, dacára a délelőtti órának, hogy újabb virágokat és koszorúkat helyezzenek el a kereszt lábánál. Páran a miséről jönnek éppen, szép, ünneplő ruhában.

A kezemben tartom az emlékkártyát, amit a halála után nyomtattak, olvasom a kis verset az alján, és megrohannak a két és fél évtizedes emlékek.

Elmentél, de nem felejtünk,
Emléked mindig megmarad,
Édes gondolatunk járja
Örökre körbe sírodat. 

Michael Collins és Éamon de Valera – a két karizmatikus személyiség, nyugodtan mondhatom, hogy a két hős. Azt, hogy mindkettő példakép, már nehezebb eldönteni.

Mind a kettőt ismertem. Harcoltam Mick mellett, és dolgoztam a Dáil Érieann-ban [1] mint fiatal újságíró, ott találkoztam de Valérával. Túl nagy emberek voltak ők, hogy barátkozzak velük, bár Mickhez közelebb álltam, ami érthető is, hiszen a szó szoros értelmében bajtársak voltunk. Mindazonáltal Dev-et tartom az egyik legnagyobb embernek, akit valaha is ismertem – még akkor is, ha a róla kialakított képem nem mindig éppen… hófehér.

Igaz, Mick sem volt éppen egy galamblelkű valaki, meg aztán én sem.

Szép, napos idő van, a vonatig meg van még néhány órám. Leteszem ezt a virágot, gyújtok egy gyertyát, elmondok magamban egy imát aztán leülök ott szemben arra a kis padra a fa alatt, az árnyékban.

Remek hely lesz egy kicsit elgondolkozni.

1. rész. Black and Tans – a kezdetek

Az egész úgy indult, hogy apa megsebesült Dublinban a Főposta épületénél, aztán le is húzott jó pár hónapot a sitten, ahová az angolok zárták mindenféle tárgyalás nélkül. Mondjuk apa harcolt, fegyverrel, még jó, hogy nem ölték meg…

Már 1919-ben csatlakozni akartam az IRA-hoz (számos barátom, több szomszédunk is benne volt), de anyám nem engedte, amit végül is megértek, hiszen csak 17 éves suttyó voltam. Féltett, nehogy úgy járjak, mint apa – vagy még rosszabbul. Apám csak mormogott valamit a bajusza alatt, de biztos vagyok benne, hogy sokat vitatkoztak a dologról.

Mindenesetre ez így maradt 1920 júliusáig…

Templemore mellett laktunk egy kis tanyán, én a földeken dolgoztam, míg otthon apa tanított írni és olvasni. Nagyon szerettem olvasni.

Sokat hallottunk arról, hogy miket művel a Black and Tans, nálunk is meg más helyeken, de addig a napig nem volt velük sok dolgunk; láttunk őket az utcán, ahogy a gyűlölt fekete-barnában, dölyfösen és hangosan ordítozva meneteltek, gúnyos megjegyzéseket tettek az emberekre. Mi meg behúztuk a nyakunk, a földre sütöttük a szemünk, és inkább kussoltunk nagyokat – nem egy ismerősünket verték véresre a nyílt utcán, csak mert vissza mertek nézni.

Apa akkor már egy hete nem volt odahaza, anya feltűnően hallgatag lett és tudtam, hogy titokban sokat sírt, de sose mertem megkérdezni: „Mi baj van mama?” Sejtettem én, hogy hol van az apám.

Sejtették mások is.

Egy nap éppen ettük a köleskását reggelire, amikor odakintről hangos üvöltözés hallatszott be, majd puskatussal kezdték el verni az ajtót.

– Kifelé! Ki ebből a putriból, nyomorult, pápista férgek, az anyátok büdös úristenit! Süketek vagytok? Azt mondtam, kifelé!

Anyám rémülten ránk nézett. Nem tudtam, kit félt jobban, engem, vagy a két húgomat.

– Maradjatok itt – suttogta anyám. – Maradjatok itt! Ne szóljatok semmit! Te sem, Sean, hallod? Maradsz veszteg! Majd én beszélek velük.

Felkapta a kendőjét és szaladt az ajtóhoz, de alig ért oda, már be is rúgták.

– Na! Mi az isten tart ennyi ideig?

Mielőtt anyám megszólalhatott volna, a vörösképű, rőthajú, bajuszos őrmester ráüvöltött:

– Félre az utamból, hé! Nem rád vagyunk kíváncsiak! Nem foglalkozunk asszonyokkal!

Hirtelen meglátta az asztalnál ülő húgaimat, és gusztustalan, nyálas vigyorral megszólalt.

– Legalábbis nem ilyen rusnya banyával…

A nyolcéves Aideen és a tizenöt éves Sinead falfehéren, reszketve ültek az asztalnál.

Éreztem, hogy megfeszülnek az izmaim. Ha hozzájuk mer nyúlni, ha hozzájuk mer nyúlni, nem érdekel, mint mondott anyám…

Az őrmester kiélvezte a pillanatot.

– Helyes kis dög vagy ír létedre, kis ribanc. Vérzel már?

Sinead sírva fakadt.

– Na, ez is csak egy picsogó, ír szuka! Lássuk csak a kisöcsit. Állj fel. Állj fel, nem hallod? – üvöltötte.

Felálltam. Nem tehettem róla, de reszkettem – nem tudtam eldönteni, hogy a félelemtől, vagy a dühtől.

– Mi a neved? Ne bámulj, mert pofán váglak! Mi a neved? Patterson őrmester bácsinak sok a dolga, nem ér rá ebben az ír koszfészekben sokat bajlódni; tehát: hogy hívnak?

– Sean… Sean Gorman.

– Sean? Ez meg milyen név? No de mindegy, a kutyámat Májpástétomnak hívom, pedig az csak egy állat, mégis értelmes neve van. – A cimborái hangosan röhögtek, közben bejött még négy. –  Na, szóval kisöcsi… – közelebb lépett és megfogta az állam, a fejem felemelte. – Szóval azt szeretnénk tudni, hogy hol van az a nyomorult apád? Michael Gorman? Nos?

Hallgattam.

– Kisfiam nyikkanj meg, ha kérdezlek, mert még a szart is kiverem belőled! Hidd el, jobb lesz neked, ha énekelsz! Elmondod, hol bujkál a tetves faterod, és már itt sem vagyunk!

Felemeltem a fejem és a zavaros szemeibe néztem.

– Nem tudom, hol van az édesapám. De ha tudnám, akkor sem mondanám meg magának!

– Ki engedte meg, hogy rám bámulj, te ír fattyú?! – Megragadta két kézzel a galléromat, és megrázott. – Énekelj, az úristenedet!

– Ne bántsák, gyerek ez még, nem tud semmit! – sikoltotta az anyám.

– Pofa be, banya! Vagy magát vegyem inkább kezelésbe? Vagy azt a kis szöszkét?

– Ne! – kiáltottam. – Hagyják a húgaimat békén, ők nem tudnak semmit sem!

– Ki engedte meg, hogy visszapofázz, te fenianista disznó! „Nem tudnak semmit?” Ez azt jelenti, hogy te tudsz, ugye? Na jól van, kis fattyú, akkor halljuk! Hallgatsz? Így is jó! Thomson, Hyde, vigyék ki a nőket az udvarra! Smith tizedes, Connor, ide! Kötözzék ezt a pofátlan tacskót a székhez!

– Ne! – sikoltott ismét anyám. – Ne bántsák! – Aideen és Sinead már megállás nélkül zokogtak.

– Fogjátok már le őket!

Teljes erőmből arcon akartam vágni az őrmestert, de a szeme sarkából látta a mozdulatomat, félre tudta kapni a fejét, és nem értem el teljesen. Így is megtántorodott.

Abban a pillanatban éreztem, hogy puskatussal vernek arcba, fejbe, gyomorba, ágyékon…

Aztán pár perc csend.

Arra eszméltem, hogy ülök a széken, odakötözve a háttámlához. Az őrmester előttem állt, a bajuszát simogatva, mögöttem egy fickó kulcsba fogta a nyakam.

– Szóval, így állunk… megütünk egy tisztviselőt, te kis senkiházi ír korcs. Jól van. Melyik kezedet is emelted rám? A jobbot? Úgy ütsz, mint egy kislány. Legyen hát, majd én megtanítalak tisztességre, ír fattyú! Adja a fogót, tizedes!

Fogót? Mit akarnak ezek… mit akarnak! Éreztem, hogy lassan csordogálni kezd a verejték a homlokomon, a hátamon…

– Fogja a kezét tizedes! Na szóval, nem énekelsz, madárkám? Patterson őrmester bácsi remek énektanár ám, hamarosan áriázol majd!

Éreztem, hogy a körmöm alá feszíti a rozsdás fogót, várt egy kicsit, kiélvezte a rettegésem, majd lefeszítette és letépte a mutatóujjam körmét.

Üvöltöttem. Üvöltöttem és sikítottam… de legalább elnyomta a sikoltozásom hangja anyám és húgaim sírását odakintről…

– Tudod kicsi Samuel, vagy mi a rosseb a neved, nem igazán érdekel, hogy mit tudsz… megtudjuk azt nélküled is… ezt azért kapod, mert tiszteletlen voltál Patterson őrmester bácsival… persze, az csak hab lenne a tortán, ha végre ugatnál valamit az öregedről… no, akkor folytassuk…

Azt hittem, kiszakad a hangszálam, annyira üvöltöttem. Majd csend, és hirtelen egy vödör vizet zúdítottak a nyakamba. Akkor ismét láttam és hallottam.

– Nézzétek már fiúk! – halottam a diadalmas rikácsolást. – Ezt az állatot! Behugyozott! Behugyoztál, te ír disznó? Látszik, hogy ólban éltek! A disznók piszkítanak maguk alá!

– Hagyjuk már, őrmester, nem tud ez lószart sem. Ha eddig nem beszélt, ezután sem fog. – mormogta a tizedes.

Mi a nevetek… Patterson őrmester… Smith tizedes… Connor… Hyde… és… Thomson, igen, Thomson…

– Mit motyogsz magadban, te koszos, retkes ír disznó? Mi van, tizedes? Mi van?

– Azt mondtam, őrmester úr, hogy hagyja már. Megtanulta a leckét, azt hiszem.

Az őrmester hátralépett. Összehúzott szemmel méregetett.

– Igaza van, tizedes. Úgyis büdös van itt ettől a kis hugyostól. Gyerünk fiúk! Indulás vissza a laktanyába!

*****

Három hétig feküdtem otthon. Ápolt anyám, Aideen és Sinead, és a szomszédból egy lány, Daireann, aki ápolónő volt a kórházban, Templemore-ban.

Apámat közben agyonlőtték Dublinban egy tisztogatás során.

A körmeim majd visszanőnek. Hármat tépett le Patterson „őrmester bácsi”. Nem felejtem el a neved, Patterson… meg a többiekét sem. Mind meg fogtok halni. A tizedes halála lesz a legkönnyebb.

Miután fel tudtam kelni, közöltem anyámmal, hogy beállok az IRA-ba.

Nem szólt semmit. Csak csendesen lehajtotta a fejét.