Pislog az est,
a páváskodó sötét lelkemre ül,
csak te motoszkálsz bennem folyton,
s kíméletlenül.
Süllyedő álmomból ébredtem reggel,
ragyogó szirtfokról zuhantam volna épp’,
de a hörgő mélység fölött
megfogtuk egymás kezét.
Még hagytam az érzést, hadd ringasson
kénye-kedve szerint,
és reménykedtem, hogy e csoda újra
meglegyint.
Boldogan mutatnám illúziómat,
de meghasadt, félek, cserbenhagy,
most kopott a szó,
hisz’ minden, ami bennem jó,
az Te vagy.
Legutóbbi módosítás: 2020.05.20. @ 16:18 :: Serfőző Attila
