D. Bencze Erzsébet : Kérdések októberben

Nyomtatás

Miért ily kíméletlenül kék az ég?
Miért egyedül a Nap, aki ma rám nevet?
És miért ily szenvtelen?
(belém tűzi az emlékeket,
azt a szomorú napot, csakhogy jobban fájjon)
Most éppen simogatásra vágyom,
de ő könyörtelenül karcol az összes sugarával.
Minden sugár egy-egy óra…
Miért pont októberben süt ily pazarlóan?
(lehetne együttérzőbb)
Azelőtt legyűrtünk minden őszt…
Vagy tán segíteni akar visszaidézni
közös éveinket?
(meglehet)

Különös.
Akárhány éve is volt,
akkor épp így mosolygott,
mint akinek fogalma sincs, mi lesz másnap,
azon a bizonyos októberi hajnalon,
amikor ágyadban majd hűlt helyedet találja,
ha egyáltalán betekint az ablakon.
Éjjel már halált huhogtak a baglyok –
(egyre jobban hiányzol, te drága)
Követeli magáét az ég…
(s persze a föld és én)

Miközben imádkozom,
az avar-kergető szellő játékát figyelem…
Sietős, sötét felhő közelít.
Hetek óta nem esett.
Kihalt a sírkert, sehol egy ember.
(talán időben hazaérek)
Ahogy jött, hirtelen elsiet a zápor.
Savanyú a bokrok alja.
A kedvem se különb.
(ráadásul a cipőm ronggyá ázott)
Viszont vigyázzban áll minden krizantém.
Hányféle is a lét?

Kihez nem jön időben a halál,
inkább elébe megy?
Miért, hogy oly közel hallom
megint a kuvik hangját
s a holnap robaját?
A világ szennye vállamon.
Fejem fölött egyre több gyászmadár
és megannyi megválaszolatlan kérdés
– itt belül…

Magányommal
egy ideig még elvagyok,
az sincs, aki válaszoljon.
Lábujjhegyen járok,
magamban beszélek…
De miért is félek?
(a temetőkaput mindjárt elérem)
Ma este tort ülök,
három gyertyát égetek,
Chopin balladát játszom.
(előbb majd lehúzom a redőnyt)

Vasárnap van. Esőszag.
És még csak délelőtt…