Állj meg fiam, állj meg, ne siess,
nélküled két karom oly üres,
temető kapuján álom jár,
fekete madarad ma reám vár.
Sötét az éjszaka egyedül,
valahol vén cigány hegedül,
temető kapuján a madár,
az én vállamon meg a halál.
Állj meg fiam, állj meg, ne siess,
az ég alja látod, mily veres,
kereszt tövén anyád térdepel,
sóhajod az éggel felesel.
Sárga krizantémon ül a szél,
betakarta arcod már a tél,
apád hátán vérzik a kereszt,
mardos a félsz, ma el nem ereszt.
Állj meg fiam, állj meg, ne siess,
inggalléron véred kesereg,
csak mosom reggeltől estelig,
ürül a dézsa, majd megtelik.
Vörös rózsád véled álmodik,
ágyadon takaród bánkódik,
függönyrojtján emléked szenved,
apád eldobta a keresztet.
Állj meg fiam, állj meg, ne siess,
tegnap rám ordított az eresz,
lépcső tetején a pillanat,
ellopta tőlem az álmodat.
Mezítláb indultak a füvek,
a bokrok pőrére vetkeztek,
temető kapuján a madár,
siettek, hogy álmod vigyázzák.
Állj meg fiam, állj meg, ne siess,
szobádig ért, az a fakereszt,
gyertyaláng égeti zongorád,
már anyád tenyerén az a láng.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:12 :: Kozák Mari
