CSEPPNYI KÖNNY SEM
A költő ült, tollába száradt a tinta,
mi benne volt, már régen kiírta,
s most üres fejjel s tollal bambul,
hunyorog, s arcán mosoly lanyhul,
szerelemét száz éve, hogy feledte,
most sajgó derékfájás van helyette…
A költő ült, csalfa múzsáját várva,
elméjét minden élő elől bezárta,
rég elfeledett már verseket írni,
nem tudott már szeretni, sem sírni,
önmagát is réges-rég feledte,
most sajgó derékfájás van helyette…
A költő elhunyt, senki sem siratta,
cseppnyi könny sem hullt miatta,
most arcképként egy falon bambul,
fakuló papíron a mosolya lanyhul,
a történelem, őt végképp elfeledte,
még sajgó derékfájás sincs helyette…
Budatétény 2018. szeptember27.
