Nem minden év őszi hónapjainak időjárása olyan indián léptű, sóhajú, mint az idei.
Nemrég a közeli parkban lányomra vártam, s közben valakinek – ki évek óta fontos az életemben –
lépteit figyeltem.
Korán jön az alkonyat, így őszidőben, észre sem vettem, s kuszáltak lettek a képek, a fák hulló levelei, ott előttem.
Sétáltam tovább, s egyre türelmetlenebbül vártam.
Akkor ott, szinte a semmiből elém lépett a hölgy, mint aki a múltból jött. Nem is köszönt.
Alakja, ruhája olyan különös, finoman ívelt a mosolya.
– Ugye milyen jó a friss levegő, a dobozolt házból kiszabadulva? – kedves a hangja.
Csak néztem, mit is mondjak… Most, így utólag úgy tűnik választ sem várt, folytatta:
– Tudja én már olyan öreg vagyok – korát mondja, alig több, mint éveim száma.
– Már annak is örülök, hogy még élek – sóhajtja.
Aztán kedves mosollyal elköszön.
Párat lépek, érdeklődve visszanézek, nincs sehol.
*
Azóta is gondolkodom. Becsülni kellene az éveket, míg egyetlen ruhánk akár az árnyék is lehet…
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:00 :: Sonkoly Éva
