Sosem hittem, hogy szép vagyok.
A téma nem érdekelt. Éltem gyermeki életem:
az iskolát, a zongoraórákat Flóra nénivel,
a külön németet Czéhmester
tanár úrral, aki megállított a kapunk előtt,
és arról beszélt kissé zavarosan,
hogy minden bennem van,
ha most gyengének érzem is magam.
S a pingpong, ahová győztesen kerültem,
de azt is elhagytam, nem fért az időmbe.
Volt, van egy nagy hibám,
itt most megvallom neked.
Győzni akartam. Mindig, mindenben.
Testvéreim nevettek, mert sírtam,
ha nem én nevettem a végén.
Rablórömi később, raboltam, mint egy őrült,
s enyém lett a győzelmi zászló.
Egyetem, eleinte csupa jeles,
volt, amit nem érdemeltem.
Dolmányos tanát úr – orosz történelem –
utolsó vizsga, nyáron harmincöt fokban.
Beírta a jelest, hogy ne piszkítsa a leckekönyvemet.
Irodalom. Mit kerestem én a Bölcsészkaron?
Zöldhelyi tanárnő megkérdezte, megérdemlem-e én a jelest, hisz nem ismer kicsit se.
Néztem bambán, tudtam, hogy nem. Jancsi szólt helyettem. Ő nagyon okos, s a kérdés eldöntetett.
És jött az élet, komolyabb döntések sora.
Tévedtem nem egyszer, de el sose buktam.
Itt ugorjunk nagyot, kit érdekel, mi és hogyan zajlott.
Szinte boldog voltam, mikortól nem ébresztett óra.
Nem magyaráztam százszor:
humerus, humeri, masculinum.
Váratlan jött a baj, kórház, biztos halál,
még tán örültem is, egyszerű és gyors lesz a vég.
De az a győzelemvágy csak megmocorgott.
Életre születtem. Még mindig itt vagyok.
