DETEKTÍVSZOBÁBAN
Az embernek mindig is olyan érzése támad, hogy amikor különösen egy magánnyomozó irodájában jár, ahol szinte öntudatatlanul is mindent belep valami mesterkélt, és hivatásos szag, akkor lehetőleg aprókat, és hajszálvékonyat szükséges lépnie, mégha a súlya több is mint száz kiló, hogy a keskeny és általában otthonosan recsegő hajópadló egyáltalán kibírja az adott terhelést, de ami ennél talán fontosabb: hogy az illető, aki felkereste a detektívet munkafolyamata közben, lehetőleg észrevétlen maradhasson, már amennyire ez az adott körülmények függvényében egyáltalán lehetséges.
-Üdvözölöm Popovics úr! – köszönt már jó előre az ajtóban álló, kissé imbolygó emberkének, akinek az volt a kellemetlen tulajdonsága, hogyha ideges volt akkor rendszerint tekitélyes időközökben rágta a körmét, a körmén lévő aprócska töredezett bőrdarabokkal együtt, amitől enyhén mindig kisebesedtek az ujjpercei, és emellett vészterhesen verejtékezett.
A dörzsölt nyomozónak nem volt teljesen ismeretlen a helyzet, mert egy szülői értekezlet alkalmával futottak össze, abban az iskolában, ahol Popovics történelmet tanított, és ahova gyereke is járt, mert a felesége egész embert kívánó munkája folytán már vagy három éve beadta a vállókeresetet, és most együtt élt egy nála öt évvel fiatalabb férfival.
– Üdvözlöm Jancsek úr! Bocsásson meg kérem, hogy zavarom… – motyogta, majd elővette zsebkendőjét, hogy a kellemetlen csípős idő ellenére rendesen megtörölhesse verejtékező homlokát.
– Jaj! Mit álldogál még ott Popovics! – Maga is érezhette, hogy ennek az embernek többre van szüksége, mint egy magánnyomozó mesterkélt, és néha kellemetlen ellenségeskedést szülő szolgálataira: ennek a sebezhető embernek mindenek előtt egy tisztességes barát kellene, akire számíthat, akinek kiöntheti a bánatait, és aki – mindenek előtt -, nem él sohasem vissza a beléje fektetett bizalommal. Mert a bizalom, és a hűség nála is szakmai ártalmai közé tartozott.
– No, bátran, bátran! Mert ma még lesz legalább két kuncsaftom! – ösztönzése sokkal inkább kellemetlen sürgetésnek tűnt. – Tessék! Üljön már le az ég aldja meg, a végén még összesik itt nekem, aztán jöhetnek a rohammentők! – viccnek szánta, aztán apró gonoszkodó megjegyzés lett belőle, amit ő sem kedvelt igazán, de sajnos gyakorta megesett, hogy a szája előbb mozgott, mint agyának tevékeny fogaskerekei.
Kitöltött valami dossziét, személyi akták voltak szigorúan ábécé sorrendben téve benne, majd amikor gondosan letette tollát, farkaszemet nézett ,,áldozatával”.
– Meg ne mondja, kérem! Kitalálom! – s már előre, valami sunyi rafináltsággal, és kellő eleganciával élvezte, hogy trófeaként kezelheti ezt a kis, pufók, esetlen emberkét. –Gondja támadt kedvesével, és ki szeretné deríteni, hogy mi folyik a magánéletében?! Eltaláltam! – s szinte fülig érő szájjal várta saját önző igazolását, az okot, amiért majd megkaphatja az elismerő, és dícsérő szavakat!
– Hogyan tetszett rájönni? – hebegte a kisember.
– Nézze, ez is egyfajta szakmai ártalom nálam! Ha majd maga is már legalább annyi ideje lesz a szakmájában, mint jómagam, akkor megfogja látni, hogy mindig a részletek, és az összefüggések mögött rejtőzik a lényeg! Ne feledje el: mindig a felszín alatt kell kapirgálni! – Semmivel sem összetéveszthetően sejtelmesen, és különösen elmosolyodott, mintha ezzel is jelezni akarta volna legújabb ügyfelének, hogy őt nem lehet palira venni, mert már túl sokat látott, és tapasztalt bizonyos, különös, és furcsa dolgokból ahhoz, hogy bármit egy gyerek naivságával elhiggyen!
– De addig is – folytatta -, kérem mondja el, hogy mi lesz hozta, és miben állhatok én rendelkezésére?
A pufók kisember, akinek jellegzetes testmozgása közé tartozott, hogy kicsit mindig is meggörnyedve járt-kelt a nagyvilágban bizalmasan, mintha saját kicsinyes, kisstílű titkait akarta volna megosztani a nyomozóval előbbrehajolt ülő helyzetében, és szándékosan suttogóra fogta a hangját, mintha attól is rettegnie kéne, hogy a falaknak fülük lehet!
– Azt hiszem kedves uram, hogy a feleségemnek van valakije! – de ezt annyira meggyőzően, és hitelesen mondta, hogyha a vele szemben ülő szakember nem lett volna szakmája elismert ,,vadásza”, akkor könnyen meglehet, hogy minden további zokszó nélkül el is hitte volna a megesett, kisember történetét.
Hátradőlt a kényelmesre kialakított irodai székében, és egy ideig töprengett, majd amikor látta, hogy az ideges emberke nagyon kezd már fészkelődni a helyén megszólalt. Ügyelt rá, hogy a szakzsargon szöveget mellőzve rögtön a tárgyra, így tehát a lényegre térjen, és ne kapkodjon el semmit:
– És ha szabad megkérdeznem, miből jött erre a következtetésre? – mintha maga is érdeklődne mutatóujját elegánsan sovány pofacsontjára támasztotta, mint aki minden egyes mondatot mérlegel, abban a pillanatban, ahogy azt a másik kimondta, hogy aztán az azonnali döntés fényében mérlegelhessen.
– Tisztelt nyomozó úr! Ha megengedi! Cáfolhatatlan, és mindenre kimenő megdönthetelen bizonyítékaim vannak! – érezte, hogy kínzó, és helyenként idegesítő verejtékcsepek lepig el, már amúgy is tökéletesen nedvessé lett haját, és homlokát.
A dekektívet bizonyára nagyon is kezdte érdekelni a dolog, mert élénkebben, szemlátomást túlzott érdeklődéssel hajolt közelebb a kisemberhez, hogy lehetőleg minden aprócskábban elejtett, szende motyogását meghallja.
– És, ha szabad megkérdeznem, milyen megdönthetetlen bizonyítékok lennének a birtokában?! – erre már ő is nagyon kíváncsi volt, pedig igyekezett gondosan leplezni fokozott feszültségét.
– Ezt hallgassa meg! – s máris ballonkabátja zsebéből egy kicsinyített, akár egyetlen tenyérbe is jól elrejthető diktafont vett elő, ami a legapróbb sóhajokat, neszeket, és zörejeket is rögzítette, hiszen – háló a század vívmányainak -, roppant érzékeny volt a mikrofonja.
A nyomozó átvette, mint terhelő bizonyítékot, és megnyomta figyelmesen a lejátszás gombot. A kis piros fény hirtelen fölvillant, és a hangfelvétel megindult:
,,Te is nagyon jól tudod drága egyetlen szerelmem, hogy ahhoz a kis pufók, dagadt kis senkiházihoz már semmi közöm nem lehet, amikor csak téged szeretlek egyedül! Ugye elhiszed ezt nekem?! Persze drágaságom! Hát persze! De mi van akkor, ha az a tökfilkó férjed mégsem annyira ostoba és agyalágylt, mint amilyennek előtted igyekszik tetteni magát, és ördögi tervet forral… Ugyan! Ezt meg honnét veszed? Nem láttad a multkor, amikor át akartunk menni egy forgalmas utcán, és hirtelen szembjött felénk egy póráz nélkül kutyát sétáltató nő. Szegény, pipogya, alamuszi férjecském máris karon ragadott és úgy iszkolt, mint egy kövérkés üregi nyúl, mert tudod, halálosan fél a kutyáktól, bár szerintem ez az összes állatfajtára egyetemesen érvényes!”
A felvételt itt állította meg a dörzsölt nyomozó, aki valószínűleg már így is eleget hallgathatta mások magánéletének apróbb titkait.
– Hát kérem! Ez kétségtelenül bizonyíték! És mégpedig ennél hitelesebb, és valósághű szinte már nem is lehetne! Szóval… – formálta ajkai között a mondatok súlyát -, ön azt szeretné, ha a bíróság minden további nélkül ezt a kis hangfelvételét beszámítaná majd akkor, ha válásra kerülne a sor? Így van?!
-… Azt hiszem, hogy igen! – rebegte.
– Hát, kedves uram! Akkor már csak az a kérdés, hogy nekem mindebben mi is a szerepem, ha már maga mindent kiderített, és megalapozott kellő szakmai gondossággal helyettem is? – megvakarta a feje búbját, mint aki valóban nagy fejszébe igyekszik vágni a fejét.
– Kérem szépen nyomozó úr! – esedezett -, derítsen fényt arra, hogy ezek az információk hitelesek, és hogy kivel is csal meg engem asszonyom?
– Tehát, ha jól értettem a szavait – hátradőlt az irodai székében, mely most kellemesebb körülmények között megtámasztotta sajgó hátát -, ön arra kér, hogy lebbentsem fel a fátylat egy bizonyára kínos szerelmi háromszögről?
– Pontosan!
– Hát nézze… – hezitált egy ideig. – Tekintettel a pénzpiaci mozgásokra, és egyéb költségeimre, melyeket előleg formájában előre szoktam igényelni törzsi kuncsaftjaimtól, úgy döntöttem, hogy mivel magá már eddig is ennyire előljáró volt, és mivel a gyerekeink egy iskolába járnak, és ha jól értesültem igen jó barátok, adok magának egy kis pénzügyi kedvezményt: Tudja mit – pattant ki a szikra fejéből -, megszámítom magának ezt a kis magánakciót egy százasból! No, mit szól hozzá? – élénken fordult szembe, am még mindig kissé feszélyezett, és riadt tekintetű kisemberrel.
– Bocsásson meg! Hogy tetszett mondani?!
– Bátorkodtam önnek jelezni, hogy a költségek… Százért vállalnám!
– Még hogy mennyi??? – hüledezett kerekre tágított szemekkel.
– Most próbáltam elmagyarzáni önnek, ha egy kicsit figyelne rám, hogy százat kérek! – közölte szinte erőltetett fagyos közönyösséggel. – Aztán amikor meglátta, hogy a félszeg kisember talán már nem is tartja annyira jó ötletnek ezt a dolgot, hirtelen gondolt egyet, és más ajánlattal fordult hozzá:
– De tudja mit kedves uram! Támadt egy ötletem! Mit szólna ahhoz, hogy én fényt derítek a felesége kilengéseire, és ha valóban úgy igaz, mint ahogyan azt most meghallgattuk, akkor majd elszámolunk egymással! Ne aggodalmaskodjon! Tekintse úgy ezt az üzletieskedő találkozót, mint egy lehetőséget, az igazság minél egyszerűbb, és hatékonyabb felderítéséhez! Önmaga is alig akarta elhinni, de ezt a legutolsó mondatot, már annyiszor mondta el hasonló cipőben járó ügyfeleinek, hogy nem bírta sem a gyomra már, de kellően túlzsufolt idegei is sok esetben pattanásig feszültek. Komolyan farkaszemet nézett a kisemberrel, aki meglátszott a ,,most vagy soha” érzés el nem múló pillanata, mégis tétovaság hezitálását árasztotta. – Akkor hát, megegyeztünk, kedves uram?! – nyújtotta bizalmasan a kezét, minthacsak egy titkos szövetséget akarna ezzel az egyszerű kézmozdulattal szentesíteni, vagy elfogadottá tenni.
– Azt hiszem, igen! – kezet fogott még mindig verejtékező, cseppfolyóssá lett jobb kezével, majd udvariasan meghajolt, és távozott.
A jó mesterdetektív első ismertetőjele, hogy mindenkit árnyékként képes követni, és sohasem hagyja, hogy lelepleződjön. Eldöntötte, hogy segíteni fog ezen a jelentéktelen, szinte már szánalmas figurán. De hogy is fogjon hozzá, amikor az egyik hangfelvétel már itt lapult titkokban az íróasztalfiókjában? Megvan! Akadt meg agyában a felismerés. Az első feladatok egyike, hogy elmegy a nő lakására, és a szomszédoktól kezdve mindenkit kikérdez, és kicsit – ha már ott van -, körbe is szimatol.
Másnap, éppen abban a kedvező pillanatban, amikor a rendes dolgozó emberek sokasága már a hajnali hat húszassal munkába indult, és ettől kezdve ténylegesen is kiürült a nagyváros, egy éjfekete kocsi gördült be a Rózsafa utcába éppen a tizedik kerületben! A nyomozó szállt ki belőle. Igyekezett lehetőleg úgy öltözködni, hogy belevegyüljön a környezetbe, azonban mégse legyen túlságosan feltünő: fekete, kötött pulóver, fekete őszies cipő, és fekete aktatáska mellett, fekete kiskabátot viselt. És hogy ezt a divatot még fokozza fekete volt a baseball-sapkája is, mert szinte minden bulvár jellű újságban azt lehetett olvasni, ami szinte már ordított az ember szemébe, hogy: a fekete slankít! Ebből is látszik, hogy a nyomozó enyhén hiú volt, mert kifogástalan, amolyan sportos alakjáról egy deka zsír, még annyi sem hiányzott!
Becsukta kocsija ajtaját, mint az a hétköznapi ember, aki éppen fontos üzleti tárgyalásra jött, és éppen csak megtárgyal valami halaszthatatlan, és bizonyára fontos ügyet, majd fölkaptatott a legfeljő tizenkettedik emeletre, ahol a szóban forgó feleségnek lakása volt a férjével.
– Huh! – fújta ki magát, pedig harcedzettnek mutatokozott. – Megesküszöm magamnak, hogy legközelebb csak olyan megbízatást vállalok, ami talajközelben lesz! – finoman ironizált. – No, lássuk csak… – finoman szemügyre vette a házszámot: Igen ez az! Legalább is ennek kell lennie a tizes számú lakás volt az! Zsebéből különös, apró, pálcaalakú, fémrúdcskát halászott elő, aminek a vége különös ívbe görbölt, ezt hívták tolvajok kulcsának, mert ez a gondos, kis szerszám hatékony észrevétlenséggel volt képes garantálni a sikert, méghozzá teljesen láthatatlanul, hiszen a biztonsági zárban nem tett kárt, így az ember, ha nagyon akart, mindenhova szabadon bejuthatott! Óvatosan fölhúzta bőrkesztyűjét, hogy az ujjlenyomomatát még véletlenül se felejtse sehol, majd katintó hangra figyelt fel a zárban, ami azt jelezte, hogy az ajtó nyitva áll. Fogta magát, és lenyomta óvatosan a kilincset…
Amikor végre belépett egy régen talán jobb napokat is megélt házasság ,,romjai” közé, különsebb változás szinte alig talált. Gyorsan átkutatott lehetőleg észrevétlen és gondos szakszerűséggel minden fiókot, és azt a ruhásszekrényt, melynek hatalmas méreteire még a hálószobában bukkant.
Alig az utolsó percek egyikében vette csak észre, hogy kinyilt az ajtó, és maga a feleség jött haza, az éppen akkori napra kiszabott új hódolójával, akivel úgy nyaláták-falták egymást, mintha össze lettek volna nőve, és most kinzó erőfeszítésükbe került volna, hogy egyáltalán szétválljanak.
– Jaj, egyetlenem! Zsuzsikám! Megőrülök érted! Elégek magamat emésztő tűzedben!
– Oh, Géza! Te kis huncut fiú! Maradt még bőven parázs abban a kis kemencében, ahogy én látom… – jegyezte meg sejtelmes mosolyba burkolózva az asszony, aki még tökéletes, szinte ifjúi rózsacsokorra hasonlított gyönyörű, érzéki ajkaival, és kardvirágszál karcsú termetével.
– Pszt! – csitította a lovag. – Te is hallottad mucikám? – kezdett valamitől nagyon féli, mert figyelme, és érzékszervei hirtelen az éberség fokozottabb állapotába kerültek.
– Én szerintem, csak a te kemény férfiasságot jelezhetett, hogy ideje, hogy ellőd a töltényed!
– Kérlek bogárkám! Most ne idegesíts, ha kérhetlek! Itt valami nem stimmel! – mintha nem tudná magának sem megnagyarázni, mitől fél, vagy miért is fogott egyáltalán gyanút – gyorsan kiment a fürdőszobába, és kinyitotta a csapot, hogy legalább farkaszemezve tükörképével egy rövid ideig a hosszú út porát lemossa arcáról.
Mialatt a lovag a fürdőben tüsténkedett, és igyekezett előnyösebb helyzetbe verbuválni bombázó frizuráját, melyek a hölgyek többsége is nagyon kedvelt, addig a csélcsap asszonyka megeresztett egy afféle alibinek is roppant beillő telefont hóbortos, és idegesítően aggodalmas, alamuszi férjének:
-… Halló… Ott vagy drágám! Csak azért kerestelek szívecske, hogy megmondjam, egy kicsit ma később megyek haza, mert elmaradtam a papírmunkával! – szólt bele a kagylóba, elfogadható mentségek után kutatva.
– És mikor jösz haza életem? – szokatlanul higgadt, türelmes és udvarias volt most a hangja, mintha leöntötték volna egy vödör jeges vízzel, hogy lehiggadjon. – Nagyon szeretlek, és ugye te is tudod, hogy már most nagyon hiányzol!
– Tudod aranyom, és ne haragudj rám, de tényleg elszólít a kötelesség! – S most már annyira jólsikerült a leplezett hazugsága, hogy ezek után kár is lett volna, ha nem folytatja a megkezdett sorrendben tovább. – Kérlek adj egy jóéjt puszit a mi kis hercegnőnknek helyettem is, jó?!
– Igérem úgy lesz! Kérlek, nagyon vigyázz magadra! – gyorsan lerakta a vonal végén a ksgylót, mert titkoban már attól félt – jogos elégtétellel -, hogyha most elveszti a józan eszét, és egyenesen nekitámad feleségének, hogy egy semmirekellő rongy, és céda, akkor több, mint valószínű, hogy asszonya hamar gyanút fog, és lehet hogy lelepleződik a jól kigondolt, és előre kivitelezett terv.
A magánnyomozó egy bordó függöny mögé bújt el, gondosan vigyázva arra, hogy a lábai lehetőleg ne látszódjanak; még nagy szerencséje volt, hogy a közelében talált egy aprócska lábtartó puffot, amit – ha nem vették észre -, oda tudott a lábai közelébe húzni halkan.
Amikor az aktuális, immáron minden férfias hódításával föszerelkezett lovagocska a hálóban termett Ádám kosztümben, hogy vágyait, és ösztöneit végre kiélvezhesse, a felesége sem tétlenkedett megszeppenten, és félszegen: úgy ahogy volt valósággal izzó vágyban letépte magáról a ruháit, és most végre valahára, mint egy tökéletes Ádám, és egy még rendkívülibb Éva néztek egymással farkaszemet, miközben sikeredett kellőképpen fölkorbácsolni mohó elragadtatásukat, és vágyaikat egymás iránt.
A magánnyomozónak sem kellett több: előkapta a digitális fényképezőgépet, melyet rejtett állapotba kapcsolt, így nem a vaku természetes képeket készthetett a jól megvilágított szobában, majd a biztonság kedvéért a diktafont is bekapcsolta hogy minden hangot, és sóhajt rögzíthessen.
A jó két órás társasnak mondható, túlzottan is intenzív, és kellőképpen erotikát sem nélkülöző együttlét után végre a két turbékoló felöltözött és elmentek sétálni kettesben. A függöny mögé lapult gondos és szorgalmas detektív pedig azonnal kilesett, hogy tiszta-e az adott terep, melybe kényszerült?
Azonnal kikapcsolta a diktatonját, melyen megtalálható volt mind a két személy hangja, majd fogta magát, és angolosan távozott.
Másnap azonnal telefonált az ügyfelének, és kijelentette, hogy eddigi feltételezése igaznak bizonyult, mert felesége ténylegesen megcsalta őt, így a behajtható összegnek csupán a felét fogja tőle elkérni, megcsalások kedvezményeként!
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:00 :: Tasev Norbert
