KÉT DEFEKT
Annamari lekapta a fogasról a sálját, mert erősen havazott, és nem szerette volna, ha hamar kimelegszik. Kabátját maga után repítette.
– Azt hiszem megtaláltam az Igazit! – mert így mondta nagy betűkkel, hogy mindenki tisztán érthesse.
Butkáné kiemelte aprócska, összetöpörödött madárfejecskéjét a kiskonyhából, amiben jó, ha ösz-visz két ember ha elfért. – Hogy mit csináltál???
– Jaj, most mi van már megint? Ég a ház vagy mi fene? Hivatalosan is egybekötöttük az életünket!
– És ezt csak ennyire felllengzősen, és könnyelműen kijelented? Hát tudod, én ennyi idősen még anyám mellett maradtam és lestem minden szavát, hogy mire figyeljek nagyon, ha azokkal a galád és alattomos férfiakkal találkozom! – mondataiban már ott reszketett a féltő anyai intelem, mely minden gyereket, és fiatal felnőttet egyenként megillet, de ott volt benne egy letűnt korszaknak a neheztelése, és tartós kiábrándulása.
– Hát hogy kellett volna bejelentenem? Mondd csak?! Igazad van… – töprengett egy pillanatra. –Vennem kellett volna egy üveg jóféle francia, vagy nem is orosz pezsgőt az az igazi, vagy nem?
– Tudod nagyon jól édes kislányom, hogy nem erről akartam szólni… De ennyi bizalmat, amikor ekkora bejelentést teszel azért elvárhatnék tőled. És különben is – vert agyában léket a gondolat -, szegény áldott jó apád áldását még nem is kérted! – csapta össze májfoltos, rücskös kezeit. – Butkáné hangja bár arról tanúskodott, hogy teljesen felment a vérnyomása és látszólag roppant ideges, és majd fölrobbanna tanácstalanságában, amiért kislánya az ő tudta nélkül így cselekedett, most mégis erőt vett magán. Színtelenre, és kicsit halkabbra is vette a hangját, mint egyébként. Ez a megváltozott hang már inkább arra volt közvetett bizonyíték, hogy elfojtotta indulatait, talán valami iránt, akit eddig nem is ismert…
– Drága anya! Tudod, hogy nekem ti ketten nagyon fontosak vagytok, mert tőletek kaptam az életem, de most már felnőtt, önálló nőként szeretnék cselekedni! Hát hogy is néz ki, hogy már majdnemharminc vagyok, és még mindig a szüleimmel élek együtt! Nem tartod ezt egy kicsit furcsának, és különösnek? Szerintem nagyon is az! – folytatta rábeszélőn.
– Hát az ember inkább a saját szüleivel lakjon, mit holmi jöttmentek társaságából verbuváljon magának albérletet! – jelentette ki Butkáné kerek perec.
– Bocsáss meg édesanyám! De kérlek szokjál már hozzá, hogy felnőttem, és megtanultam elfogadni a létezés bizonyos törvényeit! Mondd csak? – kacsintott sokatsejtető ravaszkodással rá azokkal a hamisíthatatlanul megbabonázó barna szemeivel -, nem szeretnétek apuval egy kisunokát? – s szívében már repesett titkokban a boldogságtól, hogy lehet, hogy anya is belemenne.
– Hányszor megmondtam, hogyha télvíz idején már az előszobában fölveszed a sáladat rád fog melegedni! Legalább annyit tegyél meg a kedvemért, hogy most leveszed a sálad és majd a földszinten rendesen fölöltözködsz! ,,Pont most akarom féltőn óvni minden bajtól, amikor már asszony lett hirtelen? Nem érzem magamnak túlságosan nevetségesnek?” – így töprengett. Hirtelen fájdalmas lett neki minden egyes nyelési reflex. Pont most akarja az ő kislányát megnevelni. D mit akar, hát már réges rég elmúlt húsz éves! Most is láthatta semmi szüksége további jótanácsokra! Amit egyszer a fejébe vesz… Makacs, konok, és karakán pont mit az apja! Azt gondolta, ha túljut sikeresen a kamaszokra jellemző általános lázadási korszakon majd csak lehámlik róla fokozatosan az érdesség és megmarad a finom úrihölgy kellem, de lehet hogy tévedett! Mindig éber, és kutató tekintete gyönyörű hollófekete hajzuhatagára tévedt, amit most – vélhetően a felnőtt érettség megkérdőjelezhetetlen jeleként -, kontya felkötve viselt, ami különleges királynői tartást hangsúlyozott gyönyörű arcának. Voltaképpen egyetlen panasza sem lehetett rá, elvégre egész gyerekkorában mindig rendes kislányok módjára viselkedett: megterítette az asztalt, leszedte az edényeket, és természetesen kertelés nélkül el is mosogatott. Nem mert semmilyen körülmények között visszabeszélni sem, még akkor sem, ha a rajongásig imádott apja – aki tudvalevően sokkal engedékenyebb volt vele, és el is olvadt tőle nyomban, mint az anya -, olyasmiket is megengedett, amit egyébként talán nem kellett volna: megtanította autót szerelni, kicserélni a gyertyákat, és leengedni az olajat. A kerékcsere is egsézen jól ment volna, csak amikor kigurultak a gurulós székkel a kocsi alól, és mindkettejüket sűrű, tartalmas olajfoltok borították, és ezen nevetni merészeltek édesanya egyből fülön ragadta az akkor még kicsit lánykát:
– Most nézd meg magad bogaram! Hát szabad ezt?! Nézd meg a szép kis ruhád csupa olajfoltos lett, most hogy mosom ki?! – kétségbeesése vezette meggondolatlan kezeit, amikor kisebb pofont osztott kicsiny fenekére, amitől kserves, vigasztalhatatlan sírásban tört ki, és az ünnepi fahéjas porcukros tejbegírzt sem merte már elfogyasztani…
Körülbástyázta később magát könyvekkel, mert a szépirodalom volt az egyik gyengéje, s egy idő után sokszor esett bele önkéntelenül is abba a gyakorlatba, hogy mindenkit az irodalmi értékek szintjén mért; ami azt jelentette, hogy tizes skálán igyekezett kategórizálni az adott típusba besorolhatott embereket! Voltak példának okáért cingárak, azaz hetvenkedők, és jóképűek, azaz arrogánsak, és egoisták is. De voltak enyhén, vagy nagyon molettek, – mert a kővér szót ki nem állhatta -, és rájött arra, hogy ezeknek az embereknek sokkalta érzékenyebb, sebezhetőbb és különösen érzékeny lelkiismeretük van, ai nemcsak hogy befogadó, és fogékony a problémákra, de sokkal jobban el lehet velük beszélgetni, mint mondjuk a túlzottan egészséges önbizalommal rendelkezőkkel.
– Rendben van! Férjhez mentél! De édes Nerina kislányom, azt akarod, hogy anyád szívinfarktust kapjon?! – mozdulata félbemarad, féluton megtörik.
– Anyu! Mi nagyon szeretjük egymást, és legalább tizennégy órát végigbeszélgettünk, mire erre az elhatározásra rájöttünk, és meghoztuk az adott döntést! Nem értem, hogy mi a bajod ezzel?! Különben is szeretnél unokát vagy nem?!
– Miért volt olyan sürgős?
– Hát tudod, ha az ember átélte az első egyéjszakás kalandját, és történetesen szándékosan nem védekezett, akkor jobb, ha a készülő, kis emberke már családba születik!
Butkáné arca hirtelen elkékült, előbb lilásszínű árnyalatott vett fel, mint aki szemlátomást majdhogynem megfullad a levegőtlenségtől, aztán igyekezett sokat tapasztalt, felnőtt asszonyként megállni a helyén, és lehetőleg nyugodtan válaszolni:
– És mondd csak? Miből fogjátok eltartani az unokámat? – mintha önmaga sem akarna hinni a mondatok súlyában először mondta ki hangosan az ,,unoka” szót.
– Anyu! Igyekeztem mindenre gondolni! Amíg az egyetemre bejárok, addig a nagyszülőknél lesz; nélatok, vagy a Peti szüleinél, amikor jut egy kis időm magamra, legfeljebb azt is a gyermekemnek adom! Így már jó lesz?!
– Megmondod végre, hogy ki a férjed?
– Megmondhatom, de ezt előbb is kérdezhetted volna!
– Ne haragudj!
– Kurolya Péter lektor, amatőr író, költő, könyvtáros.
– Az a tohonya, dagadt, kis senkiházi, aki a minap is itt volt és utánnad éreklődött! Enyje, enyje azt hittem, hogy kifinomultabb az izlésed!
– Nem tűröm, hogy így beszélj a jövendőbeli vejeddel! Igenis, vedd tudomásul, hogy nagyon jól megértjük, és ki is egészítjük egymást! – szögezte le a bájos, ifjú hölgy, és azokkal a mandulaszemeivel most úgy tudott nézni, hogy legszívesen ott helyben megfojtotta volna egyetlen anyát, mert túl könnyedén, és könnyelműen ítélkezett!
Butkáné előtt most hirtelen képzeletében felbukkant az a bizonyos fiatalember: kényelmesen helyet foglalt magának a fotelban, és őt bámulta. Meglátszott rajta, hogy kellemetlen sajátosságával erősen folyton verejtékezik. Szeme olyan zöld volt, akár az irigy öntudat, mintha egy pöffeszkedő, dagadt macska akart volna almot könyörögni. Ez vette el az ő kislányát?! Ez???
Annamari látszik tűrtőztetni magát, ezért összepréselt szájjal mer csak nevetni! – Látom máris utálod! Pedig még be em tette nyugodt körülmények között a lábát hozzánk.
– Ezt nem mondhatod, drága kislányom! Még semmit sem tudok róla! Nem állítom, hogy mást szemeltem ki neked, de ha már így alakult… – erősen a plafonnal néz farkasszemet. – Azt gondoltam a Tóni gyerek nagyon jó lesz, hiszen már nem is tudom az idejét mióta is istenítetted, hogy ,,a Tóni így, meg a Tóni úgy”
– Közben sok minden megváltozott! Rájöttem, hogy Tóni csöppet sem azt akarja aki vagyok, de meg szeretne változtatni gyökeresen, és ezt viszont nem engedhetem, mert akkor odalenne belső személyiségem! Nehéz döntés elé állított vele kapcsolatban az élet, de szerencsésen túl vagyok már rajta!
– És mondd csak édes lányom? Szerinted ez ilyen egyszerűen megy?! Én évekig bánkódtam, amikor apád kinézte magának azt a kis riherongyot csitrit, akinek annyi sütnivalója se volt, hogy tudja mennyi kettő meg kettő, csak állandóan figyorgott, akár egy érett vadalma! Nem is érthetem igazán, hogy jóapád mit kedvelt meg benne! S mikor azt hittem apád végül engem választott akkor is már másnap minden nőt megbámult az utcán, aki csak velünk szembe jött.
– Azt hittem, hogy megismertél már huszonnyolc év alatt! Engem más fából faragtak, mint apust te is tudod! Nesokára itt lesz a Peti. Remélem ma legalább moderálod magad!
Butkánéban bennemaradt ez a kijelentés: őt sohase kellett még fegyelmezés terén fölszólítani erre, vagy arra a viselkedési formaságra.
– De olyan kis tohonya, és jelentéktelen emberkének láttam…
– Megfogsz lepődni, drága anyám! Petinél kedvesebb, és mindig figyelmesebb férfival ritkán hozott össze a sors. – Annamari szája mosolyra görbült, de olyan ellenállhatatlanul, hogyha férfi lett volna a szobában bizony menten megdobban a szíve. Gyerekes, anyhén telt ajka beszédre nyílt: – Nekem ő már a párom! Vagy ezt is meg akarod tagadni tőlem?!
– Nekem kislányom, tudhatod, hogy a te boldogságod a legfontosabb!
– Akkor engedd meg, hogy járjam végre a saját utamat!
– Én annyira meglepődtem, bevallom, amikor először kibökted, hogy hozzámentél valakihez… de mégis ennyire gyorsan, és semmivel sem számolva… – felelte Buktkáné, de valami olyan fojtottság telepedett az egész helységre, hogy attól kellett tartani, hogy a levegő kis híján felrobban! Eldöntötte, hogy most nem beszél róla többet, de magnának sem vallotta be, hogy fogaskerekekként őrlödő gondolataiban mindvégig a fiatalember pufók arca lebegett…
– Máris valósággal megbabonázott ugye? A befolyása alatt tart, és te rózsaszín ködökben tud csak miatta gondolkodni! Jól ismerem én minden gondolatodat kislányom! Neked elcsavarták már az eszedet is, hogy ekkora képtelenségbe lovald bele magad! Ez már nem te vagy! Teljesen átvette feletted az uralmat az a gazember!
A bájos, ifjú hölgy egyszerre meghökkent:
– Hogy mondhatsz ilyet, hisz nem is ismered?! Látom már téged csak a saját magad egyénieskedése izgat és érdekel, és hidegen hagynak az én érzelmeim! Szerintem téged csak a házasság ténye zavar igazán! Eltaláltam, vagy nem?!
– Ha már kérdezed! Kimondom: Igen!
Butkáné amilyen gyorsan csak tudott megpróbálta türtőztetni kikelt indulatait, és hogy lánya ne sejthesse mi munkálhat benne a felszín alatt gyorsan berohant a kiskonyhába, hogy jól kisírja magát. Önmagában titokban arra számított, hogy megható könnyeivel egyszerre manipulálhatja, és sakkban is tarthatja immáron teljes joggal felnőtt lányát. De Annamari utána ment, de megtorpant az ajtóban, amikor erős rázkodó szipogást hallott; ,,mi történhetett egy ilyen erős asszonnyal? Hiszen nálánál lélekben erősebbet soha életében nem ismert!” – megijedt felismeréssel fedezte fel, hogy édesanyja sírva fakadt: aztán, hogy min hatódott meg annyira azon-e, hogy lánya végre párjára lelt ebben a fölbujdult világban, vagy arra, hogy immáron semmi beleszólása sem lehet berendezkedett életébe – a határvonalat így is nehéz lenne kijelölni.
A nappaliban motoszkálás hallatszott; a hölgy rendezkedett. Próbálta eltűntetni alapos gondossággal a port, és a kellemetlen füstszagú párlatokat, melyek hosszú évek során előnytelen minőségben beették magukat a falak tapétáiba, és a kifinomult izlésről gondoskodó bútorok szöveteibe. Meglepően sikeresen haladt. A földúlt anyuka nemsokára – alig három óra múlva már rendesen, ünneplőbe fölöltözködve kijött a konyhából; mintha egy teljesen másik ember állt volna meg felnőtt lánya előtt: – Annamari…
– Tessék anya…
Érezte, hogy a megbocsátó mondatok melyek most fejében, mint a száguldó hullámvasút kavarogtak, még mondania kellett volna valamit: de hang nem jött ki a torkán. mindkettejük tekintete beszélt helyettük is, mint egy összekötetést megteremtő, láthatatlan telepátia. ,,Nagyon sajnálom, hogy úgy viselkedtem veled lányom!” – volt az anyuka tekintetére írva.
– Te jó Isten! Nemsokára itt lesz a férjem! Mit lehet pik-pak pár perc alatt készíteni vacsorára? – idegesen kezdte tördelni a finom hattyúkezcskéit Annamari, ami egyenesen arra vallott, hogy általában nyugodt, és higgadt érzelmeit valami megzavarta, mert egyre idegesebb. Nagyon szerette volna, ha ezen a ,,bemutatkozós” estén lehetőleg ha tökéletes nem is lesz, de legalább minden stimmelni fog.
Csöngettek alig három óra múlva pontosan; Annamari férje mindig is pontos ember volt, és ebben nem tűrt magával szemben – legalább is -, ellentmondást!
– Jónapot kívánok, kezit csókolom Géza vagyok! – kezet csókolt illedelmesen előbb az idősebb anyukának, majd immáron friss, és kicsattanó feleségének. – Igazán úgy örülök, hogy megismerhetem kedves Butkáné! A ,,mama” megszólítást szerény félénkséggel szándékosan kerülte, mert attól tartott, hogy a kissé ellenséges matróna az este folyamán lehet, hogy még meggondolja magát, és nem lesz ennyire szívélyes.
– Butka Lajosné vagyok, és ez itt a lányom Annamari! – volt valami hűvös, mondhatni rideg távolságtartás mondatai mögött, amit csak a messziről jött ember ismerhetett egészen. Kellett néhány perc így is mire nagy nehezen fölengedett. Nehezen szokta meg ezt a vadidegen férfit aki bepofátlankodott az életükbe. A pufók, tokás nyakától kezdve, a nagy hegyes füléig, és a csöppet sem előnyös, általában mindig rövid, csikós frizurát viselő fizimiskáját ellenszenvesnek találta már akkor, amikor legelőször jött fel hozzájuk – akkor még egyszerű fiatalembr minőségben, hogy segítsen Annamarinak fölkészülni az év végi vizsgákra. Még mindig képtelen volt elhitetni magával, hogy lánya körül olyan jó partiképes fiatalok forgolódtak: mit ehetett az ő lánya egy ilyen, mint ez? Semmi fizikális adottsága nem volt arra, ami a legtöbb embert azonnal szimpatikussá, vagy vonzóvá teszi.
Géza két csokor virággal állított be, mert így kívánta az illem: az egyiket természetesen az anyukának, a másikat ifjú, gyönyörű feleségének szánva.
– Ó, édesem! – borult cuppanós csókokkal a nyakába felesége. – Ezt mind nekem hoztad? – sugárzott róla az öröm, és boldogság.
– Mindent megérdemesz!
,,Legalább a jómodorról nem feledkezett el!” – nyugtázta kicsivel meghunyázkodva az anya.
– Képzeld anya! Gézu nemsokára pénzt fog kapni, mert elszegődött egy hipermarketba raktárosnak, de emellett napközis nevelő is egy helyi általánosban! hát nem nagyszerű. – Egész este folyamán úgy szorongatták egymás kezét, mint a fiatal szerelmesek közt szokás.
– Hát ez örvendetes! – Önmagát akarta figyelmeztetni, mert fogcsikorgatása saját magát is leleplezte, hogy nem szívlelheti ezt az embert.
– És mondd csak édes fiam, a szüleiddel mi van? – reszkírozott meg egy udvarias kérdést.
– Édesanyám még mindig dolgozik, mert a nyugdíj korhatárt még nem töltötte be, apámat sajnos alig két éve, hogy elvesztettük! – fátyolosságot sugalt a hangja, és időnként megreszketett. Annamari azonnal megszorította kezét, ezzel jelezve, hogy történnék bármi, rá mindig számíthat.
– Ezt őszintén sajnálom fiam!
Szótlanul ült az egész beszélgetés ideje alatt ettől kezdve, és önmagába mélyedt. Mintha az amit hall megnyugtatta volna, de el is szomorította egyben.
A vacsora végeztével Géza búcsút mondott megintcsak jólbevált kézcsókjához folyamodva, és látszott hogy ezúttal talán jövendőbeli anyósa is megbékél.
– Igazán nagyon kellemes este volt! Megköszönöm mindkettejüknek! – kezetcsókolt illedelmesen, majd elbúcsúzott.
– Gézuka, kérlek várjál meg a lenti ajtónál jó! Egy perc és megyek! – kérte felesége. – Még beszélnem kell anyával. –Visszatért otthonuk színfalai közé.
– Ezt remekül csináltad anya! Gratulálok! – csapta kétszer, mintha tapsona tenyérkéit. – Egyszerre voltál kimért, és hideg, de ha jobban meggondoljuk nem annyira támadó, mint egyébként! Elismerésem.
– Miért, talán nem jól csináltam a dolgomat? – kérdezett vissza.
– De, nagyon is! De mi már fiatal házasok vagyunk, és én azt szerettem volna, ha a férjem itt töltheti az éjszakát! Erre te mit csináltál? Semmit! Mégcsak fel sem ajánlottad szívesség gyanánt, hogy megtiszteld szerénységét. Többnyire úgy is sját akaratod érvényesül szinte mindig! Soha nem vetted ezt észre!
– Hát szeretem is hallatni a hangomat! – nem tagadta meg magát. – Most meg vagy sértve, de ne feledd hogy én csak a javadat akartam mindig!
– Ezt tudom, de van más módja is a kölcsönös rokonszenv kimutatásának! – úgy érezte, hogy végre a sarkára állt, és cselekedett.
– Ezúttal majd meglátom, hogy kettesben hogy fogtok ti éldegélni! Kiváncsi vagyok, hogy a férjed majd milyen fizetéseket produkál.
– Elképesztő vagy anya! Látod, téged mindig csak az anyagi haszon érdekelt! Szerintem már akkor is csak ez járt a fejedben, amikor szegény apuval összejöttél! – érezte ezt nem kellett volna, most keményebb volt, mint egy kőszikla.
Visszakézből egy hatalmas, égető pofon csattant, mely rózsaként, mint egy skarlátbélyeg éget hamvas arcán.
– Nem tűröm, hogy apádról ilyeneket feleselj! Megértetted?! Majd ha te is önállóvá válsz, akkor!
Most telt be a pohár; lánya egyenesen kiviharzott a becsapott ajtón, hogy férje karjaiba vethesse magát, ahol átmenetileg biztonságba kerülhet, és nem kell végighallgatnia anya sopánkodásait, síránozásait.
– Hát veled meg mi történt édesem?! – döbbent meg a pufók fiatalember. – Jaj, de hogy nézel ki? Anyád csinálta ezt?! Na, gyere ide! – óvatos gyöngésséggel átölelte, hogy a másik is érezze a nyugalmat, és biztonságot. –Nem lesz semmi baj, megígérem! Jó?!
– Jaj, Gézu! Most olyan jó, hogy itt vagy mellettem, és nem kérdezel semmit, csak elfogadsz!
Ezek után a vasárnapi közös vacsorák szépen lassan elmaradoztak. A fiatal házasok szertartásos alázattal viselték el az anyós piszálódásait, mert Annamari bárhogy is próbálkozott azzal, hogy megpróbálja előnyös személyiséggé változtatni gáncsoskodó anyát, időközben maga is rájött, hogy ez lehetetlen vállalkozás, úgyhogy inkább hagyta, hogy csináljon magával, amit akar, viszont a túlságosan kellemetlenkedő, és fullánkos megjegyzéseit ezúttal sem mindig hagyta. Megvárta, míg anyában átmenetileg leülepszik a méreg, és csak ezután szállt támadásba. De legbelül mindig résen volt, és figyelt is.
– Úgy igyekeztem tartani téged, hogy semmiben se szenvedj hiányt! És akkor te visszaélsz… – elharapta, mint eddig az érzelmeit rendesen.
– Az a baj anya, hogy te csak a szakmádat tanultad meg, miközben egyáltalán nem értesz az emberekhez! nem tudod a módszerét, és nem is ismered a titkát annak, hogy hogyan kell a másikkal bánni! Pedig hosszú évek alatt mennyit tanulhattál volna!
Torka egyszerre megtelt tiltakozással, és görcsös gombóc szorította össze a torkát, ha lányára emelte számító, kék szemét. Érezte mondani ilett volna valamit, de erőtlenség lépett fel benne, mint aki szabályosan elhgyta magát. Ismerte már ezt a harcias különállást, melyből sok minden kiszakadthat.
– Akkor megígérem, hogy megpróbálok ezentúl kicsit jobban viselkedni! Így már megfelel?! – bűnbánatot szándékozott gyakorolni, de érezte itt lenne már az ideje megbákülni végre, csak ehhez túlontúl makacs volt.
– Ne értem cselekedj, de inkább magad miatt, hogy a lelkiismreted is megmaradjon!
Később besötétedett, és megcsörrent a telefon az étkezőben.
– Gézu! Mit szólnál hozzá, ha átmenetileg hozzátok költöznék, mert úgy érzem itthon megfulladok!
– Édesem, bármikor jöhetsz! csak nincs valami baj? – hangja idegeskedő, aggodalmas színt öltött.
– Ne izgulj semmit! Önállósítom most magamat végre anyámtól! – Másnap búcsút intett megszokott kislányos életvitelének, és élete eddig legnagyobb hivatására készülődött: Kismama szerepre!
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:00 :: Tasev Norbert
