ÖNZETLEN ODAADÁS
Amíg életben volt jóságos ura ketten éltek harmóniaszintű egyet-értében a tágas házban, amit valamikor a férje szülei építettek. Mégcsak apróbb, bagatell szóváltás sem történt soha közöttük. Rutkó úr reggel ágyba vitte a reggelit, majd felöltözött, és elindult munkába, míg a bejárati ajtóban szenvedélyesen ifjú asszonya meg nem csókolta mikor elment, és szintén romantikus csókban forrtak össze, mikor csak hazajött. Sokat beszélgettek – főként a szépiordalom gyöngyszemeiről, és elfeledetett szépségeiről; szenvedélyes megszállottai lettek főként azon rég feledésbe me-rült, illetve ismeretlen, anonymus szerzőknek, akik valamiért vagy az irodalom peremvidékére vonultak önkéntes száműzetésbe, vagy pedig csupán olyan jelentéktelennek gondolta a hivatásos kritika a velük való foglalatoskodást, hogy kikopotak hamar az emberi emlékezet kútfőjéből.
Rutkó úr el nem feledkezett, hogy a fontosabb ünnepnapokat, ilyenek voltak többek között, minden születés – és névnap, há-zassági évforduló, illetve a többi ünnep valamilyen apró csekély-séggel ne örvendeztesse meg Klárika pedig mindent elkövetett, sőt, még annál többet is, hogy férje átmenti pesszimista, és bús-komor lelkét lehetősleg mindig szivárványszínbe öltöztesse, és boldogítsa.
Sokszor elfigyelte, hogy bár valójában alig értett valamit a kony-hakerti növénytermesztéshez, mégis Rutkó úrból vált a legfigyel-mesebb, és leggondoskodóbb kertész, akit csak eddig megis-merhetett.
– Édesem! Talán jobb volna, ha fölvennéd magadra a szalmakala-podat, mert a végén még napszúrást kapsz! – sokszor megesett, hogy hattyúkezecskéit úgy tördelte, mintha egyenesen szét akrná roppantani azt idegeskedéseiben. – Kérlek, nagyon vigyázz ma-gadra! – s addig el nem mozdult a konyhakert mellől, amíg ura be nem fejezte az aznapra betervezett palánták, és egyéb növények gondozását, ültetését, vagy akár permetezését.
A Rutkó portán bizony aligha látszhatott volna meg, hogy nincsen férfi a háznál; mégha kicsit esetlenül, és tapogatózva halladhatott is Rutkó úr a maga sokat olvasott gondolkodásával, és palléro-zott, folyamatosan új dolgokban készenlétbe állított elméjével azért szépen kicsinosítgatta háza tájékát, hogy nyugodtan kiírhat-ta volna a háza elejére is: ,,Tiszta udvar, rendes ház!”
Klárika sem félt a munkától; egy kis falusi közösségből vetődött a fővárosba, ahol az emberek számára szentségnek számított a jól elvégzett munka, és mindennap úgy térhettek nyugvóra, hogy aznap is cselekedhettek valami lényegretörőt és fontosat. Ha csirkét kellett végni, vagy tehenet megfejni azt is könnyedén elvé-gezte volna, mint olyan hétköznapinak számító, rutin feladatokat, melyeket, ha vidéken cseperedik az ember könnyen megtanul.
Nem így Rutkó! Amikor valamelyik szomszédja nem volt rest és elkezdte neki pedzegetni, hogy szívesen látná valamelyik közelgő disznótoros mulatságán, akkor kellő, udvarias visszautasítással Rutkó mindig elhárította magától a kitüntető tisztet, hogy első-ként márthassa böllérkését a fiatal, és mázsás malac nyaki véné-jába. Márha csak meghallotta szegény malac halálsikolyát a hátán is borsodzni kezdett az isten hidege.
– De szívecském! Ne izgasd feleslegesen magadat! – estefelé be-bújtak az ágyba, és ekkor a fiatalasszony nem győzött ura kedvé-re beszélni -, te is tudod drágám, hogy a többi szomszéd nem ismer úgy téged, mint én! Szerintem egy aranyember vagy, felbe-csülhetetlen kincs! – Rutkó lelke mélyén nem különösebben sze-rette azt, ha nagyon sokat fényezik, és csinosítgatják képességeit, és egoját, mert így magánakvalónak, és arrogánsnak tetszhetett, de kétségtelen, hogy imádott feleségének mindig sikerült sikere-sen felrántania benne a gyenge lábakon álldogáló önbizalmat, amire szüntelen szinte mindennap szüksége is volt!
– Jaj drágám, drága vagy, mint mindig! De felettébb nem kedve-lem, ha a hátam mögött összesúgnak-búgnak az emberek, hogy: ,,Nézzétek csak! Már megint itt van az értelmiségis bájgúnár!” – kicsit megtörté vált ilyenkor a hangja, mint aki szándékosan saj-náltatni szerette volna magát, és ezt a nemes tulajdonságát szinte már olyan briliáns tökélyre fejlesztette, hogy kiélvezni minden önbizalomhiányos előnyét.
-Szerintem meg ne foglalkozz velük! Jobban jársz, mert így csu-pán önmagadat emészted! – Klárikának mindig volt egy-egy el-més, és bölcs tanácsa, amivel nem csupán megnyugtatta a föl-borzolt, nem ritkán pattanásig feszült idegeket, de el is tudta al-tatni a másik félben a további kételkedő kételyeket, ami különö-sen jót tett az házasságuk szenvedélyének további megőrzésé-ben.
A nyár csak nem akart elmúlni; pedig már jócskán bennejártak az őszben, és erősen közeldtek a tengerifosztó októberhez, és még mindig olyan párásak, fülletegek voltak sokszor az éjszakák, hogy aludni is alig lehetett. Szinte gőzt köpült az egész világ.
Rutkó úr egy műszaki szakkönyv segítségével próbálta meg elsa-játítani a kerítésfestés minden csinját-bínját; előbb rozsdakefé-vel, melyen nem fekete, pamutszőrök borzolódtak, de sűrű, vas-húzalok gondosan letisztogatta a kerítés egész felületéről a rozs-dát, és az oxidáció kellemetlen melléktermékeit, valamint a meg-maradt, régi festéktörmelékeket, majd ezt követte az alapozás. Előbb csak egy réteggel operált, majd amikor azt is szépen, egyenletes felvitte következhetett a többi festékréteg egyenletes ütemben való felvitele a vasból készült kerítésre. A fiatalasszony pedig ott állt mellette, és szó nélkül abban segített amiben csak tudott. Ha például vonalról túlra ment a festék nem győzte biz-tatni, hogy neki már így is nagyon tetszik az adott színösszeállí-tást, és hogy nagyon büszke rá, ha pedig az alapok nem stimmel-tek azt felelte, hogyha megszárad a festék legfeljebb majd mégegyszer átkenik, meg hogy nem olyan nagy dolog!
Ahogy Rutkó a kerítésen ügyeskedett észre se vette, hogy a fiatal-asszony mintha lépre menne, orvul hátulról átfogja uszógumis derekát. Olyan gyöngéden, és megértő óvatossággal ért hozzá, hogy Rutkó először csak azt hitte, hogy rászállt valamilyen ap-rócska bogár a derekára, és az most ott jól érzi magát:
– Hogy az én kis mackóm, már most milyen ügyes! Nahát! Elisme-résem! Nagyon büszke vagyok rád! – s megadóan megcsókolta férje enyhén festékpöttyös orrát, majd száját.
– Köszönöm kincsem! Ez igazán nagyon jólesik! – folytatta a meg-kezdett munkáját, mert az aznapi meterológiai előrejelzés sem kecsegtetett semmi jóval; tekintettel estefelére erős, heves zivata-rokat jósoltak, és most legalább előnyösen tesztelhették a gyor-san száradó festék garanciáját.
– Szívem, mindig aranyos vagy, de ezt minél előbb be kéne fejez-ni, mert gyülekeznek a fellegek!
A fiatalsszonynak mindig imponált, ha egy férfi tudja mi a dolga, és helyén van a szíve. Megfogta ő is a számára kikészített ecsetet és továbbra is dolgozott; gyönyörű, szalmaláng haját előnyös kontyba fonta, és egy helyes kis kendő alá rejtette, amit bátran összefestékezhetett.
A kellemetlenkedő viharra sem kellett olyan sokat várakozni; hir-telen, és váratlan orvgyilkos mozdulatokkal cserkészte be védte-lenül hagyott áldozatait, és bőséges jégáldást is ígért. Az ég egy-szerre csak elkomorult, és olyan sötét lett hirtelen, mintha az ember egy végtelen, fekete lyukmederbe zuhant volna teljesen vakon, és láthatatlanul. Úgy recsegett, ropogott a horizont alja, mintha haraguvék a magasságból valaki, akit az emberek meg-sértettek…
– Talán jobb lesz, ha sietünk drágám, mert már a nyakunkon van a vihar! – azzal olyan gyorsan kezdte bemázolni a megmaradt kerítés vasoszlopait amilyen gyorsan csak tudta; ő is tudta, hogy most már kevésbé számíthat előnyös esztétikára, és szépségre munkáját illetően, mert itt már mindketten a túlélésre játszanak.
– Drágám! Szerintem hagyjuk a fenébe, míg elvonul a vihar! – így az asszony -, ezzel csak saját magunknak ártunk! Rutkó úrnak viszont megvolt az az megint csak imponáló, és előnyös tulajdon-sága, hogy sohasem szeretet félbehagyott dolgokat maga után hagyni. Így hát tovább folytatta a munkát.
Az ég pedig egyre kellemetlenkedőbb villámpörölyöggel bombáz-ta őket, és amikor végleg bemérgesedett már jégesőt is zudított rájuk.
Már csak az utolsó simítás volt hátra: mindketten tudták és meg-érezték a pillanat ünnepi súlyát, melyben létrehozhatnak valamit egyedit, és talán kivételeset is, mely egyedül csak rájuk jellemző!
– Végre kész! – adta ki a parancsot a férj. – Most aztán futás be a házba, mielőtt még komolyabb bajunk történik.
A komolyabb bajra nem kellett sokáig várakozniuk; másnap Rut-kó heves hányingerre, és fojtogató szívszorításra ébred, már kora hajnalban; úgy érezte magát, mintha egy egész megvadult ele-fántcsorda döngetne végig mellkasán, és heves légszomj is kör-nyékezte, de ifjú feleségének már nem mert róla szólni, hiszen olyan édesdeden aludta békés álmait.
Még szerencse, hogy a fiatalasszony éber alvó volt, és azt is meg-halotta, ha egy tű leesik valahonnét.
– Szívem… drágám… mi a baj?! – félelem költözött a hangjába, de tudta azt, hogy ebben a pillanatban főleg muszáj erősnek, és szi-lárdnak maradnia. – Mi a baj, életem???
– Jaj… drága… nem… nem kapok… levegőt! – fején szabályosan megdagadtak az erek, és előbb fullasztóan vörös, majd mély lila színárnyalatot öltött a feje, amiből arra lehetett következtetni, hogy ennek az embernek fájdalma van, és mélyen szenved.
– Máris hívom az orvost! – amilyen gyorsan csak tudott kikelt az ágyból. Most még az sem különösebben érdekelte, hogy jófor-mán csak egy fehér pongyola takarta gyönyörű testét, hiszen olyan füllleteg volt az idő. Berohant a nappaliba, fölkapta a kagy-lót és riasztotta a mentőket, akik fél óra után tudtak csak megér-kezni. Már nem emlékezett, hogy autóvezetési tanfolyamon-e, vagy másut tanulhatta az elsősegélynyújtás módszereit, és az új-raélesztési praktikákat, de most egyszerre agya kitisztult, és vilá-gosan látta maga előtt a rá váró feladatokat, összefüggéseket.
Lefektette férjét a padlóra; nehezen ment, mert az ő alig hatvan-két kilójához egy száz kilós embert mozgatni, és vonszolni, még mindig nagyon nehezen ment, mintha egy sirálynak kellett volna egy vizilovat istápolnia. Mégis az a fajta emberi gerinces tartás, ami ebbe a törékenységre szabott, gyönyörű, és karcsú asszony-ban ezekben a sorsdöntő percekben megszületett igazán dícsér-tet érdemel. Egymaga fektette fel a díványra, és igyekezett mes-terséges légzésben részesíteni az orrán keresztül, amíg a mentők meg nem érkeznek.
A legnagyobb csúcsforgalommal rendszerint mindig az a baj, hogy az ember sohasem tud megfelelő időpontot mondani arra vonatkozólag, hogy mikor érkezik meg pontosan az adott hely-színre, a körülbelüli időpontokat pedig rendszerint senki sem tartja be.
