ROHANÁS
Ezek az izgatott, és sok esetben megmagyarázhatatlan látogatások magukon viselték a sietősség, és a rohanás szinte összes mozzanatát; mintha a meneküléssel lettek volna egyenlőek. A plátói viszony azt kell mondanunk túlságosan hamar, és vulkán-kitörésszerűen lezajlott. Hunyó Elemér ezt pontosan így gondolta el magában; szerinte is meglepően gyorsan nyalták-falták egymás mohó, és vérpiros ajkait, és a mindenség halhatatlan, és örök érzetével csimpaszkodtak egymásba, hogy aztán röpke – alig két és fél óra után, már mind a ketten menjenek megkezdett, és befejezetlenül hagyott dolgai után! Bár az izzásban egymásnak adakozó, forrongó testek némi neműen kompenzálták, és elhessegették feje felől a szégyent!
A gyönyörűen megbarnult, bronzbarna, és mosolygósszemű, karcsú hölgy mindebből csupán legfeljebb, ha annyit vehetett észre, hogy Elemér kissé szégyenkezik pufók, és hörcsögszerű testi adottságai miatt, amihez még hozzájött az a kissé kellemetlen, és nem is elhanyagolható tény miszerint; testének majdnem nyolcvan százalékát a szőrcsomók igen széles, és különös választéka alkotta. Szerelmi praktikák, és egyéb fondorlatok terén kissé esetlenül, sután, és félszegen közlekedő fiatalember éppen ezért bizonytalanodott el, hiszen világ életében kinevették, és csupán egy régen letűnt, romantikusabb korszak szánalmas pojácáját látták benne, s nem lovagot, aki annyira becsülte, és tisztelte a hölgyeket, hogy értük szinte bármit megtett volna! Ez egy kissé mulatságos is volt – természetesen a hölgyre nézve, aki bájos, őzikeszemekkel csalafintán, és annál huncutabb módszerekkel csak mosolyogni tudott egyet-egyet jóízűen, ám sohasem sértő szándékkal, a fiatalember nyegle botlásain!
Ebben a lakásban ahol találkoztak, és titkos randevúik szinterei voltak naponta mintha maguk az egyszerű, és különleges bútorok is megéreztek volna valamiféle mágneses bizsergést, ahogy két eregetizált test egymásnak feszült a mindenség szent, és megtörhetetlen pillanataiban! Nagyon ízlésesen berendezett szobákban annyi világosság zuhant át az ablakok tágas, és mindent látó ablakain, hogy az ember azt hihette volna a hirtelen, betörő napfény fenyegető késhegyével úgy szúr, tüskeként fenyeget, akár egy mestergyilkos!
Hunyó Elemér most egy kissé nehezteléssel önmagát vizsgálgatta; régi szokása volt ez, mert ha valami új dolgot, vagy meghatározó élményt tapasztalt először is hosszas, és szinte kimeríthetetlen számadást készített magában arról, hogy vajon tényleg mindent úgy csinált mint azt a ,,tapasztaltabb nagyok” szoktak, vagy bagatell, és üresjáratú fejében már a gondolatok is összekavarodtak, és mindent a feje tetejére állt: rendszerint mámorosabb pillanataiban, amikor az adott halhatatlan perc túlsúlya alá került, ez szinte mindig, kivétel nélkül előfordult!
A fiatalasszony barnalángú szemeiben még vibrált az érzékiség örökkévalóságra ítéltetett lángja, és aprócska, szépen lebarnult kezecskéivel éppen azon ügyködött, hogy a szerelmi légyott utolsó morzsáit is eltűntesse a hálószobából, és szépen helyreállítsa a csupán órákra fölbomlasztott rendet: szépen bevetni újra az ágyat, és fölpockolni a szétzilált párnákat!
,,Tevékenykedik! – vonta le saját kicsinyesnek ható konzekvenciát. – Mire vársz, te nagy mamlasz?! Azonnal vedd ki a kezecskéiből a munkát! Segíts neki!” – hangzott fejében a parancsolat.
– Na, most mire gondolsz, drágám? – kérdezte hirtelen fölnézve, és meglepetéséből az asszony.
A fiatalember most szó nélkül odament azonnal kivette a párnákat a hölgy kezéből de csupán gyengéden, és nagyon finoman, és segített neki beágyazni.
– Én boldog vagyok, ha csak nézhetlek, és veled tölthetek egy kis időt még! – bukott ki belőle, amint az utolsó párnát is sikeresen sikeredett fölpockolnia.
Az asszony arcán most bujkálni kezdett valami hallatlanul érzéki, önfeledt mosoly, ami mintegy azonnal leleplezte a kifejezhető lényeget: szereti ezt az embert, minden egyes apró rigolyájával együtt, és minden baklövésszerű megnyilvánulásával, az önzetlenség teljes helytállásával!
Hunyó Elemérben föltört a vidám nevetés, ahogy meglátta ezt a két karbunkulusszerűen világító, két ékkőszemet; most érezte nagyokat dobbanó, lükető szívdobbanásaival, hogy révbe ért!
– Arra gondoltam szívem, hogy mit szólnál hozzá, ha itt végzünk esetleg bebújhatnánk a zuhanyrózsák fogságába?! – azzal sejtelmes pillantást vetett a fiatalemberre.
Az elmúlt feledhetetlennek is nevezhető néhány nap alkalmával ennél tartalmasabb, és lényeglátóbb emberismerettel bizony kevéske ember rendelkezett, hogy megfejthesse egy másik ember teljes személyiségét!
–…Hát…Ha…Úgy gondolod édesem! – bizonytalanodott el azonnal, és már szájában volt a lüktető zsibongás, hogy most újra úgy szeretne dadogni, hirtelen hezitálási láz kerítette hatalmába! Kapcsolatuk ugyanis a tökéletes, és tán épp ezért törékenyebb bizalom teljes egyensúlyára épült, és valami olyan kimondhatatlan erkölcsi tisztánlátás jellemezte, amit legfeljebb a keleti históriákban is divatos léleklátás, vagy telepátiákkal lehetne megmagyarázni! Egymás gondolatait hallgatták, szívhangjaik belső, féltettebb suttogásait, és itt szavak nélkül is, akárcsak a megkezdett fél mondatok után mindent megértettek, amit a másik érzet, vagy kigondolt!
Elemér most volt harminc éves, és a hölgy huszonnyolc!
A megismerkedésüket nem lehetne se tipikusnak, se pedig sablonosnak nevezni; talán a szokatlan a legjobb szó rá! A fiatal hölgy egyértelműen zenei karrierje egyengetése végett költözött átmeneti jelleggel egy külföldi hangyabolyszerűen nyüzsgő nagyvárosba, a fiatalember pedig szeretett volna – ha másként nem is, de vagy tanári pályán, vagy szerkesztői, könyvkiadó szakmájában elhelyezkedni, erre viszont, az akkori időkben szinte nem is gondolhatott: hiszen majdnem minden nagyobb kiadóvállalatnál, avagy szerkesztőségi szobában csak, ahova betette sok kilométert megjárt lábát mindenütt egyértelmű választ kapott: Az Anonymus-jellegű szerzőkkel, tehát az ismeretlenekkel senkinek sem áll módjába se foglalkozni, se pedig fölkarolni őket, mert meg kell értenie a gazdasági verseny hallatlan tempóban élet-halál harcot hirdetett, és jelenleg a kiadók is a fennmaradásért küszködnek, és ilyen fokú kockázatot egyikük sem vállalhat!
Néhány elejtett szóvirág, és aprócska mondatfoszlány után, a fiatalember gyönyörű verseket komponált a hölgynek annak közösségi oldalán, és ezt nyugodtan tekinthetjük is akár egy felhívást egy keringőre; a fiatal művésznő meghívta csetlő-botló, és hallatlanul félszeg, és feszélyezett emberünket, hogyha ideje, és elfoglaltsága engedi, akkor töltse vele egyik napját.
Az igazság persze itt is az volt, hogy Elemérben igazság szerint mindig is működött egyfajta tipikusan védekező, pszichológiai mechanizmus, ami azt mondatta vele, mint egy folyamatosan ismétlődő, befejezhetetlen mondat: ,,Az egzotikus, és rendkívülien szépséges hölgyek köszönik egészen jól megvannak a hóbortos, és kissé szórakozott idióták nélkül is!” – De aztán megtörtént ez a kimondhatatlanul váratlan, és mindkettejük számára igazi meglepetésnek tekintett találkozás, és beszélgetni kezdtek, méghozzá nagyon is jóízűen. A fiatal művésznő bőre közelről szemlélve is hibátlanul szép volt; nagy szilvanagyságú Celeopátra-szemében titokzatos, és kimondhatatlan érzések feszültek, látszott rajta, hogy imádja, és valósággal rajong a szakmájáért, ám ahhoz, hogy az adott pályán fönnmaradhasson, és bizonyos kisebb fokú megbecsülésnek örvendjen még bizony hosszú, és rögös utat kell bejárnia!
Elemér nagyon komolyan vette a romantikus bókolás szerepét – elvégre még soha nem lehetett ténylegesen se párkapcsolata, se pedig barátnője!
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:01 :: Tasev Norbert
