Látszólag pókháló vagy ablakra fagyott furcsa jégvirág mögött próbálkozik a Nap. Kánikulában is szétfagyott, jéghavas.
A klorofill zöldje úgy szállt el belőle, mint átlátszó, vékony lapból a papír. Kicsit szutykos, kormos lett a füstködtől, és olyan mintha felül égne… A szmog hangtalanul próbálkozik, cseppformájú erezeteiben. Ugyan már csak esztétikai lény, élettelen tárgy, mégis röntgenfelvétel elevenségét idézi ez a holt levél.
Olyan, akár kis és nagy verőerek és visszerek gyűjtője, laposabb már nem is lehetne. Kétdimenziós szépség lett a régmúlt nyárközépen frissen zsengült juharfadísz.
Néhány pötty, mintha pókhálóba szakadt legyeket idézne, s ott, a bal alsó sorokban teljesen úgy néz ki, mintha a zsákmányfalásra kész várakozna. Szegény néhaik…
Bíborpirosan hatja át a felmenő vagy talán lenyugvó Nap sugara, a végén mégis egy csipkedísz gyűjtemény látszatát kelti. Pedig már negyven évvel korábban, papírlapok közé sajtolt viharemlék. Egynyári. Nemcsak az emberek, a fák életében is volt egy meghatározó, az a bizonyos, ami soha nem tér vissza.
Most így, élettelenül is, kilencvenhat éves néni patyolatfehér kendőbe bújtatott gyér hajának formájában mosolyog a naptól átvirított képszépség.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:00 :: Boér Péter Pál