Gergó András fotójának hangulatára, a szerző megtisztelő hívására és engedélyével
Egy csobbanás csupán
a csöndben most a szó,
emlékezni hív a megvénült folyó.
Bár hulláma rég elcsitult,
a hangja már szelíd,
a hosszú Úton megpihenni,
most lassú táncra hív.
Odavár, hol madár se jár,
hol bealkonyult a láthatár,
de megvillan az emlék,
és visszacsábít álmodni még
a tűnt ifjú nyár, mint nemrég,
mikor a zord szívek falán
virág fakadt az út során,
s a szelíden ringó tengerek
ölén, mint megbékélt kisdedek,
már örökkön ott szendereg
sok viháncos folyó-gyerek,
és átragyognak az alkonyon
az álomból ocsúdó partokon
a múltidéző esték;
kavics moccan a lábnyomon,
hallod, ahogy a kő dalol,
és életre kelti a csönd megint
arannyá érett emlékeid,
végeérhetetlen partokon.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:00 :: Gősi Vali
