“E versek mind-mind a Léda asszonyéi, aki kedvelte és akarta őket.
Én el szoktam pusztítani a verseimet fogyó életem növő
lázában, mély viharzásokon és poklok tüzében.
Ennek a néhány versnek megkegyelmeztem.
“
(Ady Endre)
*
Csak az a mély és szent igazság,
Amit magába rejt a lélek,
Idétlen semmi, játszi hívság,
Amit leírok, elbeszélek.
Nagy éjeken szeretnék szólni:
Nem, nem birok tovább bilincset,
Nem, nem birok tovább titkolni
Ennyi világot, ennyi kincset.
A lelkem ódon, babonás vár,
Mohos, gőgös és elhagyott.
(A két szemem, ugye, milyen nagy?
És nem ragyog és nem ragyog.)
(Csak néha, titkos éji órán
Gyúlnak ki e bús, nagy szemek.)
Hunyhat a máglya
Ezek a szomorú, vén szemek
Nem néznek soha másra.
Bús arcát érzem szívemen
A könnyek asszonyának,
Rózsás, remegő ujjai
Most a szívembe vájnak.
Vad szirttetőn mi ketten
Állunk árván, meredten,
S mert nagyon szeretsz:
Nagyon szeretlek
S mert engem szeretsz:
Te vagy az Asszony,
Te vagy a legszebb.
Bús szerelmünkből nem fakad
Szomorú lényünknek a mása,
Másokra száll a gyermekünk,
Ki lesz a vígak Messiása
Bevégzett csókkal lennénk szívesen
Megbékült holtak,
De kell az a csók, de hí az a tűz
S mondjuk szomorún:
Holnap. Majd holnap.
Én beszennyezlek
A leghavasabb, legszebb éjen:
Hiába kísértsz hófehéren.
Színem elé parancsolom majd
Fehér köntösös szűzi árnyad,
Saját lelkemből fölcibállak.
S míg libeg búsan, szerelemben,
Én kikacagom kósza árnyad,
Felé fúvok: menj, elbocsátlak.
Karollak, vonlak s mégsem érlek el,
Itt a fehér csönd, a fehér lepel.
Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán,
Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk,
Fehér ördög-lepel hullott miránk,
Fehér és csöndes lesz már a világ,
Megöl a csend, ez a fehér lepel:
Űzz el magadtól, vagy én űzlek el
Csókoljuk egymást, együtt pihenünk,
Áltatjuk egymást, hogy egymásra vártunk,
Csókoljuk egymást biztatón, vadul,
Nappalba sír be minden csókos estünk,
Hiába minden, csók ha csókra hull,
Hideg a testünk.
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
Meg akarlak tartani téged,
Ezért választom őrödül
A megszépítő messzeséget.
Őrjít ez a csókos valóság,
Ez a nagy beteljesülés,
Ez a megadás, ez a jóság.
Öledbe hullva, sírva, vágyva
Könyörgök hozzád, asszonyom:
Űzz, kergess ki az éjszakába.
Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.
Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás husába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.
Felhasznált irodalom: Ady összes versei, Léda asszony zsoltárai – Misztérium, A vár fehér asszonya, A könnyek asszonya, Mert engem szeretsz, Vad szirttetőn állunk, Félig csókolt csók, A mi gyermekünk, Hunyhat a máglya, Hiába kísértsz hófehéren, A fehér csönd, A másik kettő, Meg akarlak tartani, Héja-nász az avaron, Elbocsátó szép üzenet című versek – számomra – legkifejezőbb sorai, mellőzve a felsorolás sorrendjét.
