Emilia Plugaru
A hős levélke
Koosán Ildikó fordítása
Hozzátapadt a fagyos ághoz, de tartotta magát egész erejével, le ne sodorja a szél, nehogy szétroncsolja a fagy. Nem adja meg magát sem az egyiknek sem a másiknak. A világon semmiért se fogja elhagyni az ágat. A fák megkopaszodtak, úgy volt, hogy a többiekkel együtt ő is elmegy. Született, növekedett, táplálta magát nedveivel, ennek köszönhetően neki megadatott, hogy kimutassa háláját.
A fagy és a hideg szelek meggyötörték, megrozsdásították, megráncosították, alig lehetett ráismerni. Milyen nagyon szép volt, amikor épp, hogy kibomlott a rügyből. Milyen szép volt mikor a Nap feltöltötte erecskéin át arannyal és rézzel.. De.. Ami elmúlt jó, hogy elmúlt. Nem sajnál semmit.
Természetesen elmehetett volna a nővéreivel akkor, amikor a szél leszaggatta egyiket a másik után, úgy vitte a karjában őket, mint valami apró madarakat, és gyengéden a fa gyökereihez tette. Most valamennyien a hó paplan alatt alszanak. Próbálta jól érezni magát, semmi félelme nem volt. Bármelyikük sorsa lehetne az ő sorsa is. Ő választotta magának ezt a sorsot.
Egyszer sem kóstolt bele az igazi hidegbe. Most tudja meg valójában. Azt sem tudta, mit jelent a magány, Mellette volt az ág, de az ág folyton csak hallgatott. Nosztalgiával idézte fel azokat a napokat, mikor boldogan susogott együtt a többi levéllel, a szél lengedezésére. Suttogtak, suttogtak, aztán a vihar előtt elnémultak. Elmúlt a vihar, elmúlt a rémület és ismét suttogni kezdtek. Lombjaikban jó szálláshelye volt sok madárnak és milyen szépen énekeltek mind, mikor hajnalodni kezdett. Az énekesek elköltöztek, alig néhány verebecske maradt, akik néhanapján az ö ágacskájára ültek.
– Nézzétek! Mondta a verebecskék közül az egyik egy napon. Egy nagyon bátor levélke. Majdnem olyan bátor, mint mi vagyunk.
– Vajon miért ilyen bátor, kérdezte – mert nem értette – az öregebb verebecske.
– Hát hogy- hogy miért? Nem bátor tett –e a tény, hogy itt maradt a fán, dacolva hóval és széllel?
– Jó, lehet,.. Csakhogy… Kinek kellene bizonyítani a bátorságát? Hiszitek, hogy ez a butácska levél használ valakinek valamit? Dehogy, biztosan nem. A fáknak szüksége volt a levélre akkor, amikor a hőségnek volt kitéve, hogy el ne száradjon. aztán ahogy a közvetlen veszély elmúlik, megszabadul tőlük…
Milyen sokszor fájt neki a verebecskék effajta beszéde. Eluralkodott rajta a gondolat, hagyja, hogy a szél leszakítsa. És meg is tette volna… Ha nem hallja meg az ágacska hangját.
– Rég óta nem ejtettem ki egy szót sem, suttogta. Mi, ágak örömeinket és bánatainkat hallgatásba burkoljuk. Nincs útja, módja, hogy érzelmeinket kiteregessük.
Most mikor annyira magányosnak látlak, mégis szólnom kell hozzád. Köszönetet akarok mondani a bátorságért, aminek tanújelét adtad. Ragaszkodásod hálával tölt el. Kérlek, ne menj el. Segíteni fogok, hogy maradj egészen tavaszig. A télnek is megvan a maga varázsa. Csodálatos dolgokat fogsz látni, maradj…
Ez a néhány szó volt, amit az ágacska mondott neki. Attól kezdve többet nem beszéltek. De ö tudta, meg fogja tartani, hogy a szél le ne szakítsa, el ne vigye.
Amikor leesett az első hó megértette, egy mesevilágba érkezett. Nem érzett sem hideget, sem magányosságot. Boldog volt, játszott a hópihékkel, befogta a ruhájába, amit aztán a szél lerázott róla, de jöttek mások és újra mások…
Valamelyik napon verebecskék és néhány vadgalamb telepedett le mellette hogy trécseljenek, vagy nézzék a gyerekeket, akik szánkóikkal siklottak le a dombról.
A gyermekek öröme annyira átragadt rá, hogy ő is szeretett volna részt venni a mulatozásban, szeretett volna csúszkálni ő is a csillogó havon.
Éjszakára az ágakkal együtt fehér paplanba burkolózott, de sohasem húzta a paplan a feje búbjáig, mert roppantul szerette nézni az eget. Nyáron nem láthatta a csillagos eget, a felette lévő más levelek eltakarták, de most kinyílott neki a szépség teljes valóságában, a csillagok ragyogása és a hold, teljes gyönyörűségében.
Ezek a dolgok még inkább érdekesek, és néha úgy tűnik, mintha repülne a térben, egy csillagocskáig ér és a csillagocska megajándékozza őt melegével, hogy visszatérve az ághoz magával vigye a meleget. Ezért úgy gondolta ő is hasznára van az ágnak.
Így teltek- múltak a napok és éjszakák mindaddig, amíg egy szép napon erősebben kezdett ragyogni a Nap. Gyorsan elolvadt a hó és a dolgok rohamosan megváltoztak.
A fény és a meleg hatására a régi levélke elszunyókált, csak akkor ébredt, mikor maga mellett hallotta a jól ismert susogást, a visszaérkezett madarak csiripelését.
–Pissz, pissz, pissz suttogták alig hallhatóan a rügyekből frissen kelt aprócska levelek. Odakint tavasz van, Nézzétek… Itt egy régi levél…
– Nem akarok hozzá érni, mondta egy pici-pici levelecske. Ez annyira… Olyan ráncos és… Undorító. Lehet, hogy mi is ilyenek leszünk?
Senki sem válaszolt. Végül is mit számít? Most fiatalok vagyunk és szépek. Be fogjuk takarni a fát, védelmezzük a forróságtól, vihartól, villámtól jó ideig. Mint minden más tavaszon virágokat hoznak majd, leveleket, ez jelenti azt, hogy a lombhullató fákban folytatódik az élet, s például ők, – ezek a fiatal levelecskék – a bizonyíték rá, hogy élnek.
Az öreg levél boldogan mosolygott. Nem minden levélnek adatik meg, hogy lássa az unokákat. Nincs több teendője. Engedte, hogy a szél első fuvallata lesodorja az ágról. A szél megpörgette a levegőben, mint egy madárkát, aztán óvatosan lerakta a még ősszel lehullott társai mellé. A hős levélkének semmi kétsége nem volt afelől, eljön az idő, mikor újraszületik. Levél, lesz, vagy fűszál, vagy virág, – ki tudhatja?
/Poveşti Pentru Copii © 2017/
2018. november 30-
Frunza curajoasă
Se leagănă pe ramul îngheţat, dar se ţine din toate puterile să nu o ia vântul, să nu o strivească gerul. Nu se va da bătută cu una cu două. Pentru nimic în lume nu-şi va părăsi ramul. Arborele a rămas dezgolit, ar fi prea de tot să-l părăsească şi ea. S-a născut, a crescut hrănindu-se cu seva lui şi e datoare să-i arate recunoştinţă.
Gerul şi vânturile reci au sucit-o, au ruginit-o, au încreţit-o încât nu o mai recunoşti. Cât de frumoasă era când abia se desfăcuse din mugur… Cât de frumoasă era când soarele îi turna prin vinişoare aur şi aramă… Dar… Cele trecute sunt bune trecute. Nu-i pare rău de nimic.
Bineînţeles, ar fi putut să plece cu surioarele sale atunci când vântul le-a smuls rând pe rând, le-a purtat în braţe ca pe nişte păsărele, apoi le-a aşternut jos la rădăcina copacului. Acum toate dorm sub plapuma de zăpadă. Probabil se simt bine, nu au nici o grijă. Fiecare însă cu soarta sa. Ea şi-a ales singură soarta.
Nu a ştiut niciodată ce înseamnă adevăratul frig. Acum o ştie din plin. Nici singurătatea nu a ştiut ce înseamnă. E alături de ram, dar ramul mereu rămâne tăcut. Îşi aminteşte cu nostalgie de zilele când foşnea fericită împreună cu celelalte frunze la fiecare adiere de vânt. Şuşoteau, şuşoteau şi doar înainte de furtună tăceau mâlc. Furtuna trecea, trecea spaima şi iarăşi se puneau pe şuşotit. În hainele lor se adăposteau mulţime de păsărele şi ce frumos mai cântau acestea la fiecare revărsat de zori. Cântătoarele au plecat, au rămas doar câteva vrăbiuţe care uneori se aşează pe rămurica sa.
– Priviţi! zise una din vrăbiuţe într-o zi. O frunză foarte curajoasă. E aproape la fel de curajoasă ca şi noi.
– Şi de ce mă rog e curajoasă, nu pricepu altă vrăbiuţă.
– Păi cum de ce? Nu o fi oare un act de curaj faptul că a rămas alături de arbore, înfruntând gerul, zăpada şi vântul?
– O fi… Numai că… Cine are nevoie de asemenea curaj? Credeţi că frunza asta prostuţă foloseşte la ceva? Ba bine că nu. Arborele a avut nevoie de frunze atunci când risca să fie uscat de arşiţă. Imediat ce riscul a trecut, s-a descotorosit de ele…
Cât de mult au durut-o vorbele acelei vrăbiuţe… Îi trecuse prin gând chiar să se lase smulsă de vânt. Şi ar fi făcut-o… Dacă nu auzea glasul ramului.
– E mult de când nu am scos o vorbă, şopti el. Noi, ramurile, bucuriile şi tristeţile le trecem în tăcere. Nu ne este în fire să ne exteriorizăm emoţiile… Acum însă, când te văd atât de abătută – trebuie să-ţi vorbesc.. Vreau să-ţi mulţumesc pentru curajul de care ai dat dovadă. Recunoştinţa ta mă copleşeşte. Te rog să nu pleci. Te voi ajuta să rezişti până la primăvară. Iarna îşi are farmecul ei. Vei vedea lucruri minunate, rămâi…
Acestea au fost unicele cuvinte pe care i le-a spus ramul. De atunci nu i-a mai vorbit. Dar ea ştie, doar el o ţine să nu fie smulsă şi dusă de vânt.
Când au căzut primii fulgi a înţeles ca a nimerit într-o lume de poveste. Nu mai simţea nici frig, nici singurătate. Era fericită, se juca cu fulgii, îi prindea în haina sa, vântul îi scutura, dar veneau alţii şi alţii…
În fiecare zi vrăbiuţele şi câţiva porumbei se aşează alături să mai sporovăiască sau să privească la copilaşii ce alunecă cu săniuţele de pe derdeluş. Iar veselia copiilor e atât de molipsitoare încât uneori îi vine şi ei cheful să coboare, să alunece pe luciul zăpezii.
Noaptea se înveleşte cu o plapumă albă din fulgi, dar niciodată nu-şi trage plapuma până peste cap căci îi place enorm să privească cerul. Vara nu a reuşit să vadă cerul înstelat, era acoperită de alte frunze, acum însă i se deschide în faţă frumuseţea, strălucirea stelelor şi a lunii în toată splendoarea lor. Iar lucrul cel mai interesant e că uneori se vede zburând prin spaţiu, ajunge până la o steluţă, steluţa îi dăruieşte din căldura sa, se întoarce la ram, împarte cu el căldura şi în felul acesta are încrederea că îi este de folos.
Şi uite-aşa trec zilele, nopţile până când într-o bună zi soarele începe să strălucească puternic. Se topeşte rapid zăpada, apoi lucrurile se schimbă vertiginos.
Din pricina luminii şi a căldurii bătrâna frunză adoarme, se trezeşte doar când aude alături un foşnet bine cunoscut, însoţit de ciripit de păsărele.
– Fâş, fâş, fâş, abia de şoptesc micile frunzuliţe proaspăt născute din muguri, căci afară e primăvară. Priviţi, o frunză veche…
– Nu vreau să ajung ca ea, zice o frunzuliţă mică, mică. E atât de… încreţită şi de… urâtă. Chiar o să fim la fel?
Nu-i răspunde nimeni. La urma urmei ce importanţă are? Acum sunt tinere şi frumoase. Vor acoperi copacul, îl vor proteja de arşiţă, de furtuni, de fulgere şi atât timp cât în fiecare primăvară pe ramurile lui vor răsări alte flori, alte frunze – asta va însemna că arborele continuă să trăiască. Şi anume ele, frunzuliţele tinere sunt dovada că el e viu.
Bătrâna frunză zâmbeşte fericită. Nu fiecărei frunze îi este dat să-şi vadă nepoatele. Nu mai are ce face pe ram. La prima adiere de vânt se lasă smulsă. Vântul o roteşte prin aer ca pe o păsărică, apoi o aşează cu grijă alături de suratele sale smulse încă de cu toamnă. Frunza cea curajoasă nu are nici o îndoială – va veni timpul când se va naşte iară. Va fi frunză, sau fir de iarbă sau floare – cine poate şti?
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:00 :: Koosán Ildikó
