Kép: Emil Kovács Lajos – Cselédház
Majdnem népdal
Esik eső, szél rongyolja vállamat,
hosszú úton elfeledtem babámat,
vándorbotom szorongatja a kezem,
felhők könnyét tenyeremben elrejtem.
Faluszéli kicsi házban nagy a csend,
babámmal a szerelem is messze ment,
fáradt léptem keresztúthoz érkezett,
hátra hagyott egy nyomorult életet.
Elmúlt a nyár, velem az ősz felesel,
sosem múló kín, s fájdalmam te leszel,
olyan leszek, mint törtszárnyú madarak,
elrepülnek, tovavisznek álmokat.
Esik eső, még a szél is elhagyott,
keservvel a hátamon, csak ballagok,
visszanézek, ködbe veszett az a ház,
fák levele is lehullott, mind a száz.
Zokog az ősz, vele sírok, magam is,
nehéz léptem egyszer mégis hazavisz,
vándormadár lelkem talán megpihen,
tenyeremből gyöngykönnyem elengedem.
Esik eső, szél rongyolja vállamat,
hosszú úton elfeledtem babámat,
vándorbotom szorongatja a kezem,
felhők könnyét tenyeremben elrejtem.