Kép: Torjay Valter – Napfény és csend
mennyi ősz jött és hagyott magamra
lopott illatot fonva hajamba
rozsdás levelek vállam takarva
hívnak magukhoz száraz avarba.
***
fejetetejére állt a világ
hazug a szó hazug ki rám kiált
hátamat fordítom a mának
nem hiszek már csak vénülő fának.
***
vén fák ölén reszket a magány
temetőkertben suttogó árny
kutat valaha volt álmok után
s míg kereszthez hajol a ma
tűnik a tegnap félénk mosolya.
***
bokrok takarta nyughelyek
közt keresnek madarak fészket
csőrükből földre hull az élet
tört szárnyuk alatt – múlt évek.
***
napfény és csend – tegnap elveszett
azóta sírnak könnyet a levelek
fekete varjak tépik a múltamat
tenyérbe rejtem – csillag fiamat.