Sorsodat
(K.D.nov.3.)
Egy sorodat sem akarom,
egészben kellesz,
minden játékával
a rettenetnek,
mert szeretlek.
Valaha csöpögős voltál,
cizellált, művi, nyafka,
kamasz magamnak nyálas,
tele önsajnálat,
mert csak addig láttam.
Ma már ma van,
a tegnap közelebb már,
tudom, félve hazudtad,
hogy összedőlt a naptár,
s oly egyiptomi messze,
ki éppen meghalt,
tényével a lánchegységes
‘van’nak mindazzal,
mi nem van.
Tudom,
javítanád a nyelvet,
amin szólok,
lenne rá ürügyed,
te lennél hatóok,
és jókat röhögnénk,
mert bármiféle álarc
meg nem riasztana,
sem halálarc,
és vissza,
mégse,
sose mennénk,
pedig tudjuk,
az égben azt az estélyt
folyvást adják,
ha már megteremték;
és löktek ide józan
jó robotosnak,
kinek minden igazolva,
előre az út is,
ha orrát húzta olykor,
szép a rút is,
mert mégiscsak
ünnep az élet,
tele van születéssel,
s ha jobban megnézed,
minden szemből
rád néz a gyermek.
