Az alábbi esszé a Yeats pályázatra íródott; kissé kibővítve arra próbálok koncentrálni, hogy a fordító milyen nehézségekkel szembesülhet, amikor egy angol nyelvű verset, vagy egyéb írást próbál magyar nyelvre lefordítani.
Az előkészületi fázisban mindig több alkalommal átolvasom az egész művet, hogy egy általános képet kapjak a vers tartalmáról, arról, hogy mit akart közölni a költő, és emellett, természetesen, elemzem is a formát: a rímeket, a ritmust, a sorokat, a szótagszámot, stb. Számomra ugyanis a tartalom és a forma egyaránt fontos. Amennyiben az eredeti vers szonett, vagy ballada volt, annak is kell maradnia, azon nem szabad változtatni; meg kell hagyni azt a formát, amiben a költő megírta. Ami a nyelvezetet, azaz a stílust illeti, abban is ragaszkodom az eredetihez. Ha a nyelvezet a 19. század hangulatát idézi, akkor ahhoz ragaszkodni kell, amennyire csak lehetséges. Félreértés ne essék, egyáltalán nem vagyok a modernizálás ellen, de úgy gondolom, hogy meg kell tartani az eredeti szóhasználatot és stílust. Persze, ez nem mindig lehetséges; gondolhatunk például Chaucer-re, az ő angol stílusát hiába is próbálnám átültetni; senki sem értené meg (ahogy az angolok sem értik meg az ő eredeti szövegeit). Nem is kell ennyire messze menni, elég visszanyúlni Shakespeare szonettjeihez vagy drámáihoz. A mai olvasónak is meg kell értenie, amit a költő eredetileg közölni akart; viszont úgy gondolom, hogy a túl sok modernizálás, avagy a túlzásba vitt konzervativizmus egyaránt árt a műnek. Ebben az értelemben tehát én az „arany középutat” tartom követendőnek.
A második, az „alkotói fázisban” mindig készítek egy nyers, azaz szóról-szóra fordítást, amelynek végeredménye természetesen egyfajta próza lesz. Ezután állok neki a „versírásnak”, szem előtt tartva, hogy a lefordított versnek vissza kell adnia a tartalmat és a formát is.
A fordítás folyamata alatt természetesen szembesülünk számos problémával, nehézséggel, amelyek elsősorban technikai jellegűek, noha néha magának a versnek az értelmezése is nagy kihívás, amennyiben a vers erősen elvont – így maga a fordítás is nehéz lehet, ha vissza akarjuk adni a költő eredeti gondolatait.
Meglátásom szerint az egyik legnagyobb kihívás az angolról magyarra való fordítás során, amivel a fordító találkozhat, az a szavak hosszúságában rejlik. A legtöbb szó az angol nyelvben egy, vagy két szótagú, ritkábban három, míg a magyarban az ennél lényegesen hosszabb szavak eléggé elterjedtek, tekintve, hogy a magyar, az angollal ellentétben „ragozós” (agglutináló) nyelv, az angolban pedig alig van bármiféle ragozás. Ily módon a magyar nyelvű „nyers” fordítás lényegesen hosszabb lesz, mint az eredeti, angol nyelvű vers. Hadd hozzak egy konkrét példát: egy klasszikus szonett sora tizenegy (esetleg tíz) szótagból áll, ennek a magyar nyelvű nyers fordítása tizennyolc, vagy akár több mint húsz szótag is lehet – amennyiben maximálisan ragaszkodunk a tartalomhoz. Én pedig ragaszkodom.
Nekünk, magyaroknak van egy mondásunk: „minden fordítás egyben ferdítés is” (amely szójáték kristálytisztán megmutatja a magyar nyelv zseniális sokszínűségét). Ez alatt azt kell érteni, hogy természetesen lehetetlen, hogy minden szót, kifejezést, érzést, hangulatot és szándékot visszaadjunk anyanyelvünkön – de a fordítónak akkor is erre kell törekednie.
Szerencsére a magyar nyelv rendkívül gazdag, szinte elképzelhetetlenül nagy tárháza van arra, hogy kifejezzen ugyanazon dolgokat többféleképpen. A szókincs elképesztő gazdagsága miatt a fordító képes lehet más szavakkal, kifejezésekkel helyettesíteni az angol megfelelőket. Ez feltétlenül szükséges is: a „He kicked the bucket” (Felrúgta a vödröt) szólás egy magyar embernek semmit sem fog mondani, de ha helyettesítem egy másik szólással, ami azt jelenti, hogy „meghalt” – például „fűbe harapott” – mindjárt érteni fogja, mit akarunk vele közölni.
Így megpróbálom észben tartani a következőt: „Hogyan írta volna meg a verset a költő, ha a magyar lett volna az anyanyelve?” Mindig megpróbálom elképzelni és beleélni magam abba, hogyan gondolkodhatott, mit érezhetett a költő, mit és főleg hogyan akarta azt elmondani. Természetes, hogy a végső fordításban benne lesz a fordító személyisége, érzései, saját tudása is.
Még egy probléma: a szókincs, még akkor is, ha szótárat – vagy inkább szótárakat – használunk. A szótárak többsége nem kínál alternatív megoldásokat, nem értelmezi, nem érzékeli a jelentésárnyalatokat, az apró különbségeket – noha, ahogy fentebb említettem, a magyar nyelv van olyan gazdag, hogy ezt a problémát többé-kevésbé kiküszöbölje. Ám hadd említsek ismét egy konkrét példát a problémára, amivel akkor találkoztam, amikor Yeats: The Ballad of Moll Magee (Moll Magee balladája) című versét fordítottam. “My man was a poor fisher / With shore lines in the say;” – A “say” szó rengeteg fejtörést okozott, tekintve, hogy számos jelentése közül a többség a beszédhez, mondanivalóhoz kapcsolódik, nagy részük igei, de itt, a mondatból következik, hogy főnév. Egy jelentése főnévi, „íz, szag” – így, mivel a halászat nem éppen „illatos” mesterség, ez utóbbira asszociáltam. Később megtudtam, – Dr. Bertha Csillának köszönhetően – hogy ebben az esetben Yeats a „see” angol szó ír kiejtésére akart utalni, amit „say”-nek ejtenek (mint például a „tea” – „tay”). Ezt az információt nem találhatjuk meg szótárakban.
Mindezek mellett, ha pontosak akarunk lenni, ha látni és érezni, átérezni akarjuk azt, amit a költő közölni akart velünk, akkor tisztában kell lennünk az adott ország és nép kultúrájával, a társadalmi helyzettel, a hagyományokkal és szokásokkal, a költő életének esetleges mozzanataival, nem kevés esetben az adott kor politikai és gazdasági helyzetével is; és lehetne még hosszasan sorolni. Nem egyszer utána kell járni a versben található utalásoknak, például neveknek, helyszíneknek, stb.; Oscar Wilde például rajongott a görög mitológiáért, nem egyszer komoly kutatómunka kellett ahhoz, hogy valóban vissza tudjam adni gondolatait.
A végső fázisban pedig ellenőrzöm, újra és újra átolvasom, javítgatom a fordítást, időnként „adok egy kis időt neki” – napokat, néha heteket – és visszatérek a vershez, hogy továbbcsiszoljam, és annyira tökéletessé tegyem, amennyire az lehetséges. Ahogy említettem, számomra a legfontosabb a hű tartalom és a forma egysége együttesen; mindemellett arra is kell figyelnem, hogy a magyar anyanyelvű olvasó is értékelje és főleg, értse és élvezze a művet, mint verset – ne csak egy lefordított szöveget kapjon.
Számomra a versek fordítása öröm, szabadidős tevékenység, semmiképp nem tartom magam „profi” műfordítónak – ezt a fogalmat amúgy sem tudom értelmezni. Nem tudom, mitől „profi” valaki. A lényeg, hogy a fordítás számomra örömet ad, főleg, ha mások is olvassák munkáimat, kikapcsolódnak – és emellett természetesen tiszteleghetek az írónak, aki az eredeti verset megalkotta.
Végezetül hadd köszönjem meg – a teljesség igénye nélkül – pár embernek a segítségét, építő, jó szándékú kritikáját:
Dr. Bertha Csilla, a Debreceni egyetem docense; a Yeats társaság elnöke, Kovács Anikó, költő, író, műfordító, az Aranylant szerkesztője; Rednik Zsuzsanna tanár; Paál Zsolt tanár, író, költő és műfordító, az Aranylant főszerkesztője.
Megjegyzés: A fenti esszé egyes részei megjelentek a Yeats Reborn című nemzetközi kiadványban, angol nyelven (EFACIS – the European Federation of Associations and Centres of Irish Studies, Leuven, 2015.; szerkesztő: Hedwig Schwall).
Rácsai Róbert
2015-04-02
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:00 :: Rácsai Róbert
