Néhány nap után ott folytatom,
ahol abbahagytam kutyusaimról
a mesét, mely nem is annyira mese,
mint mesés visszaemlékezés.
Ismerős a mondás, az idő
megszépíti életünk történéseit,
ha lelkünkben él, persze megbékítő
igyekezetének is akadhatnak határai,
melyek gátat szabnak az esetlegesen
hordott sebeknek, a haragnak.
Rosszabb esetekben még az indulatok is
ilyenek lehetnek sok-sok év után,
melyek mint őszi levélégetéseknél
a kiskertek mélyén belevillázva
fojtogató füsttel itt-ott még lángra lobban.
Sok ilyennel és hasonlóval
találkoztam életem során.
Embere, s indulatai válogatja.
Na meg persze a vélt, vagy valós
sérelem intenzivitása maga.
Mindez függ mentalitásunktól,
lobbanékonyságuktól.
A végső konklúzió,
hogy ezek a visszaidézett
kellemetlen sebek, melyek
óhatatlanul előjönnek a jóval is,
vagy bocsánatos „bűnné”,
vagy megbocsáthatatlanná válnak.
Hogy mindezt miért említettem meg
mesém folytatásaként egy kutya,
egy kis kölyök és egy öreg ember
története kapcsán, az nagyon
egyértelműnek tűnik, legalább is
számomra, mint csendes szemlélő
számára. Több sikerrel kecsegtető
kerék pározás szabad gyakorlatai
között legutóbb kalandos,
eget-földet betöltő sikertelen
bicajozásáról írtam. Itt is hagytam abba.
Baleset történt. Laci fiam új kerékpárjáról
az utcai kutyák jó voltából nagy ívű
kört formálva úgy fogott talajt,
mint egy kezdő talajtornász,
olyan egyre gyorsuló sebességgel,
mint egy légvédelmi Mistrál rakéta.
Mindezt az én fiam két okra vezette
később vissza 5 éves minden
bölcsességét latba vetve.
Az első ok, természetesen
a Nagyapja mitfárer ténykedése volt,
akiről joggal feltételezte,
hogy nem volt a helyzet magaslatén.
Ott ő volt egyedül. Tehát nem követte
a felgyorsult gépet, kezéből kihullt
a másod „botkormány”, s ő is
térdre hullt a kutya ugatás
hangjaitól ijedtében.
A gép öreg, vízeres lábainak
lassuló ütemére kiugrott hátul
a nyereg alól, s kezéből.
A papa elterült.
Igaz Laci nem igen láthatta,
csak érezte e meglazuló
„rokoni” köteléket.
No meg a fájdalom vakká tette,
sírt, zokogott
A második ok
a kutyák voltak szemében.
A váratlan támadás, az ugatás
és főleg az ijedtség.
Kora zsenge vonzalma a négylábúak
iránt némileg megrendült,
halvány szimpátiává vált rögvest.
Jobban mondva egy bukásra.
Sűrű könnyek öntözték arca
nyíló virágait, ott hagyott csapott-papot,
mint Petőfi Megyeri Karcsija,
s bor de porral megszórtan
elindult hazafelé
hangosan kiáltozva mérgében:
– Nem kell bicikli, nem akarok biciklizni!
Papa miért engedtél el –
Így ért haza,
közben felverte a fél települést!
Az emberek kiszaladtak házaik elé,
kutatták, vajon mi lehet ez a visítozás?
Egy rövidnadrágos kis kölyök,
egy öregember félbetört seprűnyéllel,
meg pár kutya elsomforodván
az ellenkező irányba, farok behúzva,
hátrahagyva egy új vörös biciklit,
mint szétszórt relikviáit egy vesztes csatának.
Mondhatom szép látvány lehetett.
Végezetül! Az én kicsi fiam, Laci
ettől kezdve kezdett felfigyelni
igazán csak a kutyákra.
Hihetetlen, de igaz.
Tudományos alapozottsággal
Közelítettre meg őket
Elméletben, könyvek alapján.
S mikor elsős lett, s már olvasni tudott.
Kutyás könyveket kellett neki venni
kisebb, nagyobb ünnepeken.
Egy idő után nem volt kutya a környéken,
amit nem ismert fel, melyik mi fajta.
Melyik a terrier, a masztív, kuvasz,
bolognese, bulldog, ír szetter,
s a kedvence a német juhász.
S csak mondta-mondta vég nélkül, s
ahogy jöttek, vagy leginkább mentek.
Talán ez volt a legbiztonságosabb
kalandjaira ismerve. Erre mondják,
minden rosszban van valami jó is.
Valami jó. Neki a megszerzett ismeret.
Nekem meg „minden jóban” valami kis
elgondolkodtató intelem.
Ne mondd soha gyermekednek,
unokádnak, hogy nem való kutya a házba.
Való, nem való, higgy nekik, úgy is …lesz.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:22 :: Seres László
