Az ember, ha mesébe fog – főleg egy idő után a valóságról -, azt tapasztaltam, sose fogy ki belőle. Így vagyok vele most én is. A kutyákkal kezdtem. Nem kell magyaráznom, miért. Nem rég elvesztettem a kutyámat, Sütit. Na nem a szó eredeti értelmében, csak lelkileg, a sors által kikényszerítetten. Még jó, hogy unokám és családja “lelt rá” önként, a kutya farka felől nézve e rendkívüli eseményt örömmel, felőlem (…) szomorúan. Azóta ő kutyasága vidáman szívja a friss budai ájert. Itt hagyott. Pedig mennyit verseltem róla, hűségéről. Igaz Pórázzal szemben nehéz fütyülni, mennie kellett. Kifundáltam, hogy láthatom olykor, ha hiányzik.Megkérdezem aranyos gyermekeimet, mondjátok már, Süti nem akar meglátogatni? Persze, tudom, hogy meg, ők is, nem is kell érdeklődnöm sem.
De nem erről akartam írni. Valahogy vissza kellene kanyarodnom most fiam, Laci kutya “szeretetéhez”. Olyan 4-5 éves lehetett, Gyömrőn laktunk kinn a községben a vasútállomástól, jobban mondva a futó sínpároktól 20-30 méternyire.Mindig cukkoltak is tiszttársaim:
-Te Laci, te ha vonattal mész haza, meg se kell, hogy álljon a vonat, menetből otthon vagy. Lépsz egy “Hosszú lépést” (no, nem folyékonyat) egyből ott vagy a konyhádban Sőt a terített asztalnál, a gőzölgő leves mellett.
– Ez semmi, gyerekek! Többet mondok. Még a mozdonyvezetőnek fel is adhatok egy tányérral, sőt vissza is léphetek, amilyen lassan járt ott, akkoriban a vonat, mikor diófáimat meglátta.
Szóval, kinn laktam a községbán. Akkor már, megengedték katonai elöljáróim. Fiatal tiszt voltam, fiatal házas, fiatal családos. Persze nem ezért. Előtte a tiszti lakótelep újonc lakosa voltam én is vagy 36 társammal, de anyósom Kunszentmártonban meghalt, apósomat magunkhoz vettük, a házat ott eladtuk. Képzeljék el, 2 szoba, két konyha, alsó-hátsó szoba, gazdasági épületek. Kert, gyümölcsös.1966. Négyszázezer forintért! Ebből tudtunk Gyömrőn házat venni központhoz közelit.
No de vissza a Laci fiam kutya “szeretetéhez”. Azt nem tudom, mennyi kutya volt abban az időben Gyömrőn a környékünkön, de nagyon sok. Ha parancsnokom, főleg kezdeti időben kialvatlan Jáva 05 robogóval felspannolt “rakétás rohamtüzért” látott befordulni a laktanyába félnyóc táján, letéve a robogómat – ugyanis ezzel jártam be -, már suviszkoltam a bajuszom. Még se akaszthattam össze az övével motorolajosan, amit félúton mindig beköpött a gyertya. Mentem raportra. Magamtól.Már várt. Ez volt a legkínosabb:
– Mondja főhadnagy elvtárs! Már a hálószobáján is átjár az a fránya csühögő?Találjon ki valamit, de ne késsen, és főleg frissen érkezzen be nekem mindennap! Megértette?
– Értettem Őrnagy elvtárs!
Megint Laci fiamról! Vagy eddig róla nem is szóltam? Szóval 4-5 éves ebben az időben s ilyen miliőben. Tavasszal, kora nyáron kért egy kis két kerekű bicajt. Már sokat könyörgött, megesett a szívem, megvettük neki. Hátul két kicsi kiegészítő “biztonsági” kerékkel. Mondta is, szinte dühöngve, elég makacska volt, ebben sem engedett, meg hát már ötig tudott számolni. Büszke is volt rá, mint minden rendes ember-fia a tudományára:
– De hisz Apu, becsaptatok! Ez nem kétkerekű, hanem négy! Gyere számold meg!
Nem engedett! Megszámoltam s higgyék el, neki volt igaza! Mit tehettem, leszereltem, s mintha meg is férfiasodott volna ahogy ott állt a csillogó-villogó “BONGÓJA”. Ő nevezte így összevetve az én “ROBOGÓMMAL” a kis bolyongóját. Őreg nagyapja, apósom, látva kétségeimet vigasztalt:
– Semmi gond fiam! A seprőnyál, nem kerék, igaz?
– Hát ez bizony igaz!-feleltem.
– Na majd az pótolja a bátorságát ennek a kutyakölyöknek!
S azzal egy keményvonalas bükkfa törött nyelet helyezett be a kisülés alá hátra, hogy még csak ne is lássa azt. Elvitorláztak merészen, büszkén. Így ment ez heteken át. Elől a bicajon Laci izzadásig tekerve a járgányt, hátul meg inkognitóban kocogva, futva, olykor rohanva kezében a kormányrúddal nagyapja.
De még itt sincs szó sincs kutyáról. Ejnye, meg ne feledkezzek róluk. Pedig azok is készülődtek e machináció ellen egyre jobban morogva egymásra is, ki
honnan nézheti végig ezt az élvezetet, egy kisgyerek, meg egy idős ember produkcióját fel verve itt-ott az utca porát.
Na most jönnek a kutyák! Illetve egy egész biztosan, amitől e kis zsonglőr páros igen csak felgyorsult. Már amennyire tudott. Laci biztosan, el is terült az úton.Még a kutyák is meghátráltak, rükvercbe kapcsolhattak ijedtükben. Porfelhő elült, sírás, rívás, sőt üvöltés, matyómintás plezúrok térdeken, könyéken. A nagypapa kezében egy bicikli nélküli seprőnyél. Ami egyértelmű ugye, nem bicaj. No ezzel indult haza, törött bükkfa nyéllel az utca végéig. Semmi mással. Se gyerek, se kerékpár. Hogy Laci fiam mit őrzött meg mindebből, tudom. De azt egy másik mesében mondom el. Máskor…
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:00 :: Seres László
