AZ ÉLET ISKOLÁJA
A fiatalember este nagyon kevés vacsorát kért szándékosan; hinte alig evett valamit. Az ember kapásból megállapíthatta hogy fogyókúrát tart, csak azt nem tudták eldönteni érte izgulós családtagjai, hogy kiért, vagy minek? Igaz a százkilót csak alig két kilóval lépte át, amikor mérlegre állt, de valamelyik orvosi szaklapban azt olvasta, hogy a testmagasság függvénye az, hogy ki mennyi kilót nyom! Tehát, ha veszünk mondjuk egy százkilós embert akkor annak a testmagassága leglaább kétméter kell hogy legyen, hogy az adott súlyát tiszteségesen megoszthassa a többi érzékszerv. Mint mindig – ha beköszöntött a dübörgő kánikula és olyan pokoli forróság tombolt az adott társasház hatodik emeletén, hogy az embernek kis híján leolvadt a bőre is – Tömpe Balázs elhatározta magát, hogy csakis görögdinnyét fogyaszt egy natúr jughurttal, és semmi egyebet. Így történt, hogy a kiskonyhában álldogálva egy nagyobbacska, kellően gusztusos szeetecskét kanyarított késsel a görögdinnye óriásra növesztett téglalapjából, és azzal a Konfuciánusi, csöndes ám egykedvű méltósággal nekiült, hogy kicsit falatozzon, mielőtt este hat óra lenne. Hiszen valahol azt is olvasta, hogy este hat után már nem szabad megterhelni a gyomrot, mert attól az embernek rémálmai is lehetnek; így a legkevésbé sem hiányzott neki az, hogy éjjel fel s alá járkáljon a szobájában, miközben kísérteni vágyó lídérceket lát!
– De drágám – kezdte a túlzottan gondosodó édesanya. –Engedd kell még valamit, hiszen korogni fog a is gyomrod! – közben idegesen tördelte kék-ibolyaszn erezetben futó, törékeny, aprócska kezeit, mint aki szemlátomást nagyon megijedt, és nagon aggódik.
– Tudom anyu, tudom! De most nem vagyok annyira éhes! – fejtegette a gyerek, de ő is érezte, hogy annál, mint egy leegyszerűsített ténymegállapítás valószínűleg sokkal többre lesz szüksége, ha érvekkel meggyőzhesse aggódó szülőjét.
– Nézd, aranygyerekem! Egyelőre még én vagyok a felvigyázód, és ha a fene fenét eszik te akkor is meg fogod enni a megmardt krumplistésztát, és akkor éjjel nem lesz semmi bajod!
– Anya! Hagyd már békén a fiadat! Ha azt mondta, hogy neki ennyi is elég, akkor elég volt! Ne akarad mindenáron rákényszeríteni az akaratodat! – így az apuka, aki mint ilyenkor szokásos volt elfogyasztva jól megérdemelt vacsoráját beült a nappaliba a tévé elé és hogy többet már meg ne kelljen szólalnia hangtalan némasággal inkább a tévé vibráló képernyőjére meredt! Ha nem lett volna az éjszakai műszaktól folyamatosan nyomáskényszer alatt és hálálfáradt talán szólt is volna neki egy-egy kedves szót; teste minden porcikája szinte könyörgőn áhítozta a puha ágy hívogató közelségét! De attól tartott, hogyha esetleg megint kioktató hangnemet, vagy megjegyzésszerű okfejtéseket használ a korós túlsúly megtárgyalására a felesége nyomban leinti, mondván nem kellene ennyire leépítenie egyetlen gyermekében a kacsalábon forgó, törékeny önbizalmat.
,,Jó fiú ez! Még egy légynek se tudna ártani! – gondolta az apa. Ilyenkor kellene vele egy kicsit beszélgetni, nem akkor, amikor naponta kicikizik, és megverik a suliban!”
Mikor a hidegháború végstádiumában megszületett az első szülött fiaként nem volt nála határtalanul bolog ember, aki kiüvölthette torkaszakadtából, hogy elsőre sikerül neki az, ami másoknak jó ha ötödikre, vagy hatodik nekifutásra; elsőre fia lett! Tehát örökölheti majd azt a sok jót, amit ráhagyományoz. Persze az, hogy ténylegesen ez a ,,sok jó” mit is akar jelenteni igazából, ezen eddig még sohasem gondolkozott – legfeljebb csupán az utóbbi egy-két évben.
– Megígérem, hogy elviszem őt az állatkertbe na! Biztosan élvezni fogja!
– … De drágám ezt is már számtalanszor megbeszéltük! – a felesége úgy szólt hozzá, mintha amikor egy régi bakelitlemez véletlenül a legjobb dalnál megakad, és az egy helyben veszteglő tű csak recsegés-ropogást hallatt maga körül, és ugyanazt a szöveget.
– Mit mondasz? Beszélj hangosabban! Mi van?!
– Hát nem emlékszel szívem? – vonta kérdőre a még mindig gyönyörű asszony. –Legutóbb is a Laciékkal volt és meg is lett az eredménye, mert szegénykém nagyon megijedt az oroszlánokról, és akkora sírógörcsöt levágott, hogy az egész környék zengett belé, és egész hazafelé vezető után vigasztalhatatlan volt.
– Ja, vagy úgy! Hát persze persze! –mint az életben mindent ezt is egyfajta hitvány, és bagatell kézlegyintéssel próbálta meg elintézni. – És ha elvinném fagyizni? Hisz minden kis töpörtyű imádja a fagyit, főleg ha csokis! – próbálkozott tovább. Önmaga már rég beismerhette volna saját magának, hogy egész élete egyetlen, sikertelen próbálkozás volt csupán ilyen-olyan, színesített változatokban.
– Ez igazán kedves, és nagyon figyelmes tőled! De ne feledd el – mutatóujját fenyegetőn a levegőbe emelte, mint aki nagyon komolyan akar közölni valami fontosat, megkerülhetetlent -, a te lelkeden szárad, ha három gombócnál többet falatozik! – csodálatos, íves hajlású szemöldökét összeráncolta, és most úgy nézett ki, mintha homloka alatt két seprűkefe kunkorodott volna a szemeihez, amitől csak még túlvilági látványt nyújtott.
– Ha akarod… rendben! megígérhetem, hogy három gombócnál többet nem kap! Így görbüljek meg, ha mégis! – persze mindent akiben ígéretett tett szokásosan vagy elfelejtette megtartani, vagy egyszerűen nem is fogalkozott már vele.
Elvégre már nem bölcsödés a gyerek, már betöltötte a tizenharmadik évét és ez nagy szó; nemsokára gimnáziumba küldik, ahol továbbra is elmélyültebb részletességgel folytathatja kedvenc tantárgyait. Hát akkor meg mi a csudáért izgatja, stresszeli önmagát?! Önmagának nem valotta meg, hiszen megesett, hogy tombolt benne a túlfűtött becsvágy – főként amikor reggelente képes volt órákon át elrostokolni idejét a fürdőszobatükör előtt -, de féltette immáron ,,nagyfiát” csak nem mondta ki hangosan hogy mindenki megértse!
Azt kifejezetten utálta, ha bement a gyerekszobába, és miközben a gyerek a leckéjével fogalkozott mint rendes tanuló, ő a hátába kerülve barackot nyomott a fejére, mint kedves piszkálódás, vagy tréfát, és a gyerek úgy megugrott előle, mint egy kis űzött állatka, akit kerget a vadász. Nem is értette, hogy miért viselkedik mindig olyan furcsán, és különösen vele a fia, amikor kettesben hagyta őket az édesanyja?
,,Vajon mitől félhet ennyire már megint ez a nagy cula? Hiszen ez már nem az első eset! Tudhatja, hogy soha életemben nem emeltem kezet rá, eltekintve attól, amikor szándékosan megismertettem vele a csalánt, mint szúrós növényt!” – itt önkéntelenül is nagyot kuncogott, mint aki könnyelmű gonoszkodik -, de erre nem szívesen gondolt. ,,Bezzeg az én öregem! Hát annak aztán olyan ökle volt, hogy nem is kész nyakleveseket, de cséphadaró, buldózer-pofonokat osztogatott a fia között!”
Kinyitotta az újságot, és mélyen a cikkek, és az újabb kissé zavaros fogalmazású álláshirdetések közé furta be a fejét, mint aki így akarja kirekeszteni a körötte lévő nyüzsgő világegyetem zajait, ricsajait.
– Talán jobban tennéd, ha legalább néha hangsúlyozom legalább néha hagynád a fenébe a múltad és a merengést, és helyette a jelen problémáira koncentrálnál! – fakadt ki az asszony.
Az ember összegyűrte a félig elolvasott újságot; mindig így szokta meg, ha hirtelen jött nyugalmi állapotából valaki törvényt sértőn kibillentette:
– Igen, hallgatlak! Mit akarsz mondani?!
– Csak azt, hogy a fiad már számtalanszor próbálta nekem elmondani, hogy kisebb gondok adódtak a suliban és…
– Hát a gondok nem arra valók, hogy az ember megoldhassa őket? – bámult rá, mint aki érthetetlen akadályokba ütközik.
– Igen… persze, de az a helyzet, hogy a fiad nem tudja, hogy főleg a fizikai akadályokat hogyan olldhassa meg! – nehezen jöttek most ajkára a keserű szavak.
– Hogy értsem azt, hogy fizikai akadályai vannak! Ha lennél szíves megmagyarázni! Ez számomra nem egészen világos! – még mindig azzal a bamba tekintettel bámulta a szomorúan kinéző, mégis gyönyörű fiatalasszonyt.
– Emlékszel még, amikor egyik nap délután a fiad azt mondta, hogy azért kellett kimosnia a holmijait, mert véletlenül bepiszkolta az iskolai tornaterem linoleum padlóján, miközben futottak körbe-körbe?
– Igen és? Ha kimosta hát istenem kimosta! elvégre csaknem járkálhat sehovase koszosan, meg trehány hanyagsággal!
– Nem is! Az igazság az volt, hogy elrejtette a ruhadarabjait, amit a drágalátos rosszvérű osztálytársai a szemetesbe hajítottak és rákentek mindenfajta gusztustalan egyveleget! ÉRTED MÁR?! – úgy hangzott ez mint valami megkeseredett és kellemetlen felszólítás, hogy talán tanácsos lehetne végre valahára cselekedni! Mire az ember egy egyszerű legyintéssel elintézte az egészet:
– Ugyan már drágám! Ezek a kölykök mind ilyenek! Te is csináltál rakoncátlanságokat gyerekkorodban! Én is nagy csibész voltam nem is tagadom! Előbb-utóbb a többi komisz srác is mind megjavul! Nem kell az ilyesmit komolyan venni, és fölösleges ennek ekkora egetrengető kereket keríteni!
A fiatal asszony szerette volna még folytatni, de amint meglátta, hogy a férje már a cipőjét húzza, és a gyerekre is ráadta a tépőzáras cipőt, mert még alkalmatlan volt arra, hogy megkösse a cipőfűzőjét, az indulásnál még odasúgta neki, mint egy ítéletet:
– Figyelj csak rá! Csak egy pillanat! Már megint megverték…
Az ember hitetlenül szállt be a liftbe; kivételesen most még néma érzéketlenséggel azt is megengedte, hogy fia nyomja meg a legalsó emelet gombját.
Amint az állatkert hangulatos zöld lombjai között, akár a dzsungel burjánzó dús növényei között sétálgattak nekiszegezte a kérdést fiának:
– Mondd csak öcskös? Te hagyod, hogy néhány puhány semmirekellő packázzon veled?!
A gyerek amilyen ragyogó csillogó szemekkel ámult el az egyes állat ketrecek mellett, miközben figyelmesen, lehetőleg minden apró részletet beazonosítva igyekezett megragadni az állatok mozgásának minden képét, és látványát, most olyan halotthalvány sóbálvánnyá meredt, amint meghallotta a visszavonhatatlan, mégis egyértelmű kérdést.
– Apu… én… kér-lek ne-ne haragudj… rám! – mintha harapófogóval kellene pufók, és tömzsi ajkai közül kihámozni a benneragadt tartalmas szavakat.
Apa legtöbbször ha ideges volt, vagy csupán csak átmeneti agresszióját nem sikeredett féken tartania legtöbbször ökölbe szorította kezét, vagy mint a farkas párszor vicsorgatta fogait, amik úgy hangoztak a zájában, mintha homokszemeket rágcsálna.
Felindultságában a gyerek is vicsorítani kezdett, bár ügyesen leplezte, hiszen sose szerette, ha mindenért megjegyzést tettek neki; különsen, ha gyakorta az apjára rájött az ötperc. Felső és alső ajkait vastagon egymásra húzta és így úgy festett, mint egy megolvadt arcú gumibábú, melynek az arca kisebb torzulást szenvedett. Apa mindent ismert – legalább is, ami egyetlen fia bizonyos testi funcióit illette -, de lelke mélyebb, mások által is alig elérhető kráter-mélységeibe szinte alig tudott belesni, hogy meghámozza az érzékeny lelkiismeretet, és kicsit közelebb kerülhessenek egymáshoz. Tudta, hogy ilyenkor érdemes vigyázni a gyerkőccel, mert nyomban megindulhat a szivárgó könnyezés; viszont azt már kevésbé tudta elfogadni, ha egy érzékeny férfi kimutatja az érzelmeit. Ez számára egyszerre volt felettébb szokatlan és nagyon is idegen. Ezért az első néhány percben magába folytotta kisebb szégyenérzetét afölött, hogy fia nem volt képes másokkal szemben megvédeni önmagát, pedig ereje és kitartása azért lett volna hozzá! ,,Hát akkor miért nem harcolt emelt fejjel?!” – s amíg ezen töprengett észre se vette, hogy fia szépen csöndben, mint általában a tudatosan elhagyagolt vendégek levált róla, és egymaga indult felfedező úta az állatkerti vadregényes környezetben. Édesanyja pedig külön felhívta a gyerek figyelmét is hogy apja nélkül egy tapodtat sem mehet sehová, mert ha hazaért lesz egy-két keresetlen szava hozzájuk. Azonban ez most egy csöppet sem érdekelte.
Apja fáradt volt különben is; amíg megjött a nappali váltása összesen több mint tizennégy órát kellett levezetnie oda-vissza a különböző fővárosi hídak csúcsforgalmas csomópontjain, hogy megfelelő időben lehetőleg leszállíthassa az utasokat. És mivel a fokozott stressz csak még jobban megviselte finom húrokon rezgő idegrendszerét nem csoda, ha sokszor nem tudott megfelelően beszélni, és kellő türelemmel viseltetni fia néhol hóbortos, és varázsaltos gyermeki képzeletvilága iránt. Egy kis idő múlva döbbent csak rá, hogy nincs mellette a fia.
,,Már megint hova csámboroghatott el ilyen könnyen és gyorsan?” – a lefontosabb dolog, hogy semmi esetre se essen pánikba, mert azzal még senki nem oldott meg semmit. Fokozatos koncentrikus körökben kutatva kell megkezdenie a keresést, és csak remélheti, hogy a felesége arra is felkészítette a gyereket, hogy mi a teendő, ha valamelyik szülőt elhagyja, és kicsebb egyedüliségre vágyik?
Mégis ezekben a döntőnek bizonyuló, kritikus percekben szólította meg másodszor a félelem. Az első még akkor élhette át, amikor fia született, és az volt a hátborzongató kíhívással vegyes boldogság legelső megtestesülése.
Hirtelen mintha gőzölgő kád fölé hajolt volna elkapta fejét valami különös és egyedi forróság, mely akár egy kitörni készülő vulkán szabályosan égette összetett és rendszerezett agysejtjeit.
,,Nem biztosan nem a gyerekkel van baj! Hát hogy is ne! Inkább azzal a megvesztegethető világgal, melyben élni, és tűrni kényszerült, és ha nem vigyáz magára felelősséggel és eléggé a végén még őt is beszipkázhatja!”
Legyintett egyet, majd megindult a fenevadak ketrece felé, mert látott egy kisebb, pufók, és megtermett emberkét, aki hajszál pontosan megegyezett a fiával; minthacsak ikertestvérek lettek volna. Sajnos a szülőkkel gyakorta megesik, hogy nemelyik gyereket olyan egyformasággal sújtott a természet, hogy hajlamosak rá, hogy összekeverjék őket, és így ürögyet szolgáltassanak az összekeverés véletlenszerűségére.
– Kisfiú, kisfiam, te vagy az? – kérdezte halvány reményébe kapaszkodva, mint aki tisztában van vele, hogy többször már nem hibázhat. – Hát hol mászkáltál egész nap, na! Na, gyere menjünk innét! Majd odakint veszek neked valami finomat! – azzal meg se nézte, hogy valójában a fiára hasonlít-e az adott kicsit testesebb illető már húzta-vonta is magával egyenesen az utca felé.
– Hé, engedjen el kérem! Mit képzel magáról?! – mellette lévő gyerekforma emberke megszólalt, és csak most vette észre, hogy akit ő gyereknek gondolt az valójában liliputi nővési törpe, akit azért fogalkoztat az állatkert igazgatósága napjában nyolc és fél órát, hogy kedvet csináljon a gyerekeknek a törökméz fogyasztáshoz, és különböző édes nyalánkságok megvételéhez.
– Azt hiszem, hogy most már elengedhet, ha kiszórakozta magát! – váltott komolyabb, szabályos idegen férfihangra a másik.
Az apa ennél nagyobbat nem is hibázhatott volna; homlokához ccsapott, mint aki már minden percet elátkozott, de azért még van annyi lélekjelenléte, hogy megőrizze józannak mondható gondolkodását. Odafordult a kisnővésű felnőtthöz:
– Bocsásson meg, hogy rángattam! nem látott itt véletlenül egy körülbelül egyagasságban lévő, pufók fiúcskát, akin ugyanilyen magához hasonló matrózcsíkos ruha volt?
– Hát, ami azt illetti… láttam valakit! – látszott rajta, hogy szeme főleg az anyagi haszon reményében máris hamiskásan és ravaszul csillogni kezd.
– És megmondaná, hogy merre ment a fiú?
A másik mintha öntudatlanul is megsejthette, hogy a másik most sebezhető pontjára tapintott, félig máris célozgatni kezdett arra, hogy neki ebből mennyi lenne a haszna:
– Nézze engem napi nyolc órában mással is megbíztak, de egy kis anyagi segítséget azért szívesen elfogadok, persze csak akkor, ha megtisztel!
Érezte, hogy ebben a nagyon is kiszolgáltatott, és védtelenített helyzetben ennél arcpirítóbb szemtelenséget talán meg sem engedhetett volna magának, mert az apa legszívesebben most odament volna hozzá, és a könyelmű, pimasz hangért azonnal lecsavarta volna a fejét.
– Nézze, engem csak a fiam érdekel! Ha nem hajlandó segíteni, akkor majd keresek valaki mást, aki megteszi! – érződött a hangján, hogy visszafojtott, magába préselt indulatról árulkodik, és hogy hatalmas, szinte óriási keze is ökölbe szorult. Mint akit tudatosan megérintett a bosszú, és az igazság szele.
A kis emberke görzsölten rögtön fordított egyet reménytelennek tűnő dolgai állásán.
– Na, jól van már, segítek magának! Várjon meg, amíg lezárom a boltot, aztán mehetünk! – azzal a ,,boltnak” nevezett kisebb édességeskocsin bekattintott két jó széles, és vastag lakatot, ha ne adj’isten valakiből előbújt volna a kisördög és édességet szeretett volna kunyerálni, ne tudja megtenni, aztán fogta magát és komótos, kis lépésekkel megindult a másik kétségbeesett szülő nyomában.
– Várjon már jóember! – fújta ki magát -, azt akarja, hogy infarktusban maga mellett essem össze mi?! Ha nem tudná nincsenek olyan égimeszelő lábaim mint magának!
– Ezer bocsánat! Akkor én megyek balra, maga meg azt a helyet nézze, amit viszonylag kevesebb ember látogat, mert a gyerekek kivétel nélkül mindig olyan búvóhelyeket keresnek, ahol kevesen vannak, és ami nagyon eldúgott helyeken van! – adta ki az utasítást, és már vissza se nézett, hogy vajon a gnómszerű kisember megtette-e, amit mondtak neki – megindult, hogy egymaga járjon utána a dolgoknak.
Az állatkert mintha egyik pillanatról a másikra pörögtek volna vízesésszerűen az események nem telt bele egy röpke óra sem és máris zsúfolásig megtelt, így a kicsit elvesztett szülő elsőször azt sem tudta, hogy valójában jó nyomon jár-e, vagy hogy egyáltalán hol is kereshetné a gyerekét? Szerencsére volt katona, és ott mindig azt tanácsolták számára a feljebbvalói, hogy gondolkodjék az ellenség szemével! Tehát, ha megakarja taláni a fiát akkor nincs más hátra, mint neki is gyerekfejjel kell gondolkoznia, és akkor azonnal a nyomra bukkanhat. De mit szeret csinálni a fia? Mintha csak most döbbent volna az egyszerű, megfellebbezhetetlen igazságra, hogy valójában alig ismeri: nem tudta hogy mikor van a születésnapja, nem tudta hogy mik a kedvenc játékai, nem tudta hogyha olvas, akkor milyen könyveket, vagy egyáltalán képregényeket szeret? Jóformán csak most tudatosodott benne, amit már a felesége is többször igyekezett az orrára kötni, hogy kicsit fogalkozhatna többet is a gyerekkel, mert mindig csak az az átkozott munka és szinte semmi kikapcsolódás, ami viszont a szerves családi élet rovására megy!
A gyerek időközben elment a törökmézes árús kis kocsija előtt, ait néhány perccel ezelőtt lakatolt le a törpenövésű emberke, s mivel az édességes zárva volt, nála pedig nem volt pénz, hiszen ilyen esetekben is mindig az apja vagy az anya szokott fizetni szinte árva sóvárgással meredt egyetlen pillanatig a gusztusosan becsomagolt, és most hermetikusan elzárt törökmézek, medvecukrok, és gumicukrok inycsiklandó formáira.
,,Hol lehet vajon apa? Talán meg kellene várnom? De hol?” – ez motoszkált fejében, mert ő is felelőtlenségnek tartotta, hogy lehet, hogy már az apja is keresi, csak a folyamatos helyváltoztatás miatt állandóan elkerülik egymás figyelmét. Így úgy döntött, hogy az lesz a legjobb, ha leül az közeli padok valamelyikén és szép csöndes egykedvűséggel bevárja apját. Le is ült, és a gyerekek visszatérő kétségbeesésével és tetetett nyugalmával igyekezett úrrá lenni rá-rátöri félelmei vegyülékétől.
,,Hol csámboroghat már ez a kölök?!” – maga is mintha megfeledkezett volna de kezdett még idegesebbnek, és feszültebbnek látszani; hatán borsószemnagyságú verejtékcseppek alakultak ki, mintha patakok lettek volna, melyek bőségesen végigdördültek megfáradt izmain…
,,Talán jobb lenne ott folytatni a keresést, ahol még megvolt?” – töprengett, majd visszament az édességeskocsihoz, melyet néhány perccel ezelőtt hagyott el a kis törpeemberkével egyetemben. S mikor végre odaért nagy kő esett le a szívéről, melyet már erőteljesen kerülgetett a lelkiismeret infarktusa, egyetemes kétségbeesése.
Hatalmas, hegyeket mozgató lelkierőre és felelősségre volt szüksége, hogy egyetlen fiát ne a fizikai fegyelmezés bevett szokásaival büntesse, mint egykoron őt. Kimért, már-már visszafelé lassított léptekkel közelítette meg a magányos egyhelyben álló padot, amin most egyetlen védtelenségbe burkolozó fia ücsörgött, látszólag tökéletes nyugalomban, de az ember könnyedén megállapíthatta volna, hogy ez csak külcsin és máz; a kisfiú valószínűleg talán még jobban meglehetett rémülve, mint az apuka, mert ha egymagára marad az ismeretlen világban az ember sokak szerint a legkevesebb, hogy élelmesen, és talpraesetten megpróbálja feltalálni önmagát.
– Hát te meg?! – kicsit szigor-keményre sikeredett a hangja, és rögtön kimondást követően meg is bánta azonnal, hogy ilyen keményen ráförmedt. – Már nagyon aggódtam érted! Merre császkáltál?! – óvatosan, hogy meg ne láthassa kifeszített, vasmarkú ökleit leült melléje kicsivel távolabb.
– Ne haragudj, csak egy kicsit megnéztem a ketreceket… – ez igaz is volt, elvégre a legjobb ellenszer vélt baklövéseinkre egy kis tisztaszívű őszinteség.
– Á! Milyen szerencse! – érezte, hogy egész belső lelke rögvest megenyhűlni látszik, és már nem is haragszik annyira; fokozatosan lecsillapszik, amint az éppen mutáló, madárkavékony hangot hallgatja figyelmesen. – De azért remélem vigyáztál magadra ugye?! – megpróbált kedveskedőn barackot nyomni gyereke fejére, amitől a gyerek megijedhetett, mert szándékosan kicsit hátébb húzódkodott majdhogynem egészen a pad szélére.
– Jól van már na te kis butka tökmag! Csak szerettem volna ha tudod, hogy büszke vagyok rád, amiért egymagad is már lassacskán megtanulod majd megállni a helyedet! Tekintsd ezt a legelső életpróba megmérettetésednek! Nemsokára már egymagad is felelősségteljesen eligazodsz az élet sűrűjében, és semmi szükséged sem lesz, hogy valaki majd a hátad mögé álljon és megfogja tétova kezeidet! – volt a hangjában egy csipet filozófiai tapasztalat, mely most úgy hangzott mint valami nagyon kiegyensúlyozott bölcseleti tanácsadás, kicsit üldögéltek még a ost teljesen népes állatkertben, majd felálltak. Az apa odafordult kissé megingott gyerekéhez:
– Figyelj csak, mit szólnál, ha anyunak egyelőre nem szólnák erről az esetről? Maradjon ez a mi kis közös titkunk, na? Cserébe kapsz egy fagyit! – azt gondolta magában, hogy a gyerekekre történő lekenyerezést, és kisebb stílű megvesztegetés módszerét hatásosabban talán már nem is lehetett volna tálalni.
A pufók kisfiúcska – mintha ez a titkos, önmagában is megalkudott egyesség -, egy újabb, ezúttal sokkal kalandosabb és talán jópofább bulinak ígérkeznék önzetlenül belement a játékba. Némi elégtételt jelentett a számára, hogy azt hallotta osztálytársaitól, hogy az állatkert melletti fagyizóban a gyerekek saját maguk dönthetik el, hogy mekkora legyen a sülttésztából készült megcsavart tölcséren az adott fagyigombóc, és már valósággal felvidult a szíve. Úgy tűnt, mintha a gyerekek tudná egyedül úgy kezelni az emberi bonyolult érzelmeket, mintha azok csak időlegesek lettek volna, mintha a fájdalom, és a sebzettséget is egyfüst alatt eltudnának felejteni! Ez az amit a felnőtteknek mindezidáig nem sikerült tőlük eltanulniuk…
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:00 :: Tasev Norbert
