Annyit írtál, hogy már címet
sem adnál lassan annak, ami
a fejedben. Fehér mezőkön
függő. Este jön, ideje
összecsuknod, egy lett azzal,
amit elfelejtesz, bár csapong
benned a tennivalók közt,
szépnek láttad szűz alatt
a hóban. Lejjebb csúszol
a székben, így se jön nyugtod,
a fejedben maroknyi csend
farkasszemez a végtelennel.
Földtábla, sakkszerű lovak.
Visszatérő vízszintesek.
Valóban ott futnak-e az utcai
pillanatképekben. Hagyod.
Írásba merülsz, de nem írod,
ez a szándék, rezgeted a szárnyad
percente légszomjaztató szövegben.
Holdszakadékban napok.
Az idő vízfolyás és nem
tudni minek van vége, ha véged.
Nézel lefelé, kikötőfélét keresel,
partját tajték harapdálja,
nem tudnád földrajzilag hol,
másfajta lüktetés ez. Mire
végiggondolnád, eloszlik,
és értelmetlen lenne
újrakezdeni a találgatást.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:00 :: dudás sándor