Miféle kérdéshordozók
jelenléte bennem. Erre
minden válasz kevés.
Újra s újra írom, győzöm,
közelítve a távolodáshoz.
Sorsom ablakai tárva.
Mind jobban kell a fény.
Nem nyári, őszi, téli,
bennem tavaszi csend időz.
Nekem az ég kell, tiszta kékkel.
Az ég alól mindenki elmegy.
Apám búcsú nélkül tette.
Csak álltam a ravatalnál,
döbbenten néztem utána,
mert már nem őt. Beköszöntött
a nyár, feketében jöttek napok.
Azóta sem tudom, milyen
végérvényesen aludni.
Addig csak ébren láttam,
az éjszaka ízével még tartozik.
Lehunyt szemmel belátom,
semmit sem tudok róla,
koholt emlékfoszlányok
jelzik, túlszőtte álmaim.
Eltűnik a szoba, nincs világ,
az ablakfüggönyön túl
vékonyka köd, lélektelen
kerti csend s a madarak
szeméből porba hullt nyárívelés.
Belenőttem ebbe a halálba,
én is megyek, de hová.
Hol hazám: dombok, hegyek,
szél fújta pusztaságok.
Sosem kértem semmit, elég
hogy simogatós szívembe
engedtem embert, vadat, fákat.
Mindenféle béke ölelget már,
nem bánom, utamnak vége,
születtem, meghalok, minden
mérhetetlen, csak egymáshoz
viszonyított elmefogódzás.
Bogár billeg egy kései virágon,
még szirmokon a nyár színei,
még felvillan a lombok hajába
madarakat csempésző szél.
Még nincs csend, csak nem
hallak világ, a színek zajától.
