Babits Mihály:
A meglódult naptár
AZ IRIGY KÖRHINTA
Jaj hogy suhannak, versenyt év az évvel!
S egyre kergébben! Tél az ősz után!
Liheg a tavasz mezei szelével,
mint szaladásban elfulladt leány.
Hányadszor látom visszatérni, mint a
körhintán szálló lányra aki les!
S mind hadaróbban pörgeti a hinta:
rám villan, és már a forgásba vesz.
Ki mondja még hogy lassu az öregkor
s lomhább ütemben él a vénhedő?
Lám, ha kevés van már belőle, akkor
fut legkajánabbúl a gyors idő.
Fut, száll, suhan, fogy, itt a tavasz újra.
Itt a kacér ki röptében kacag
elleng mellettem és piheg kifúlva
ruháján a zöld máslik bomlanak.
Hányszor szállt már el így! De sohse még ily
hevülten, izgatottan, fullatag…
Csak én öregszem: ő most is a régi
s a réginél még gyötrőbb és vadabb.
Szabó Magda:
Szilveszter
Ki mindig háttal álltál önmagadnak,
köszöntsd magad,
míg átlendít holt évedből az újba
a pillanat.
Ha nem bírja tartani súlyod,
hulltodban ne csodálkozz:
a táncoló mezítelen,
de tükröt tart magához.
*
Sötétedik. Láss orrodon
tömör illaton át.
Igyál. Ne mard meg az ebet,
ha érzed a fogát.
Hosszú hajuk és pallosuk
usztatják elemek,
gázolj velük a vizeken tovább.
Nincs másod, akid megmaradt,
csak önmagad. Veszítsd el.
Mért fonnyasszák homlokod
a születő nyarak?
Igyál. Köszöntsd magad felé a bort,
amely ezen az órán átsegít, s figyelj.
A távolban lovak: már tépdesik zablájukat,
jövendő tévedéseid.
Kaffka Margit:
Éjféltől hajnalig
A hídon áthaladva az eget nézte, e készülődő és határozatlan téli alkonyat rózsásszürke borulatát, a patinás, zöldes hátú folyót s a barna, testes, mezítelen sziklákat a hegység lehorzsolt oldalán. „Mint egy óriás bordacsontjai; vagy kifordított, üres zsebek a korhely és züllött óriáscsavargó ócska zekéjén!” – gondolta csodálkozva és tűnődve, mintha mindezt először látná így. „Mi lenne, ha most hangosan dalolni kezdenék?” – ez jutott eszébe később, mosolygott, és mély lélegzetet vett. Kis szél borzolt a hajába, és felhajtogatta puha, szőrmés kalapja szegélyét. „Dalolni vagy sírni; – milyen különös idő van!” Úgy látta, hogy csodálatosan kicsiszoltak, frissek ma a színek, nedvesen eleven minden, a világ; szokatlan, új és felhangoló. Miért, miért?
A keze mindenféle csomagokkal volt tele, és a kis táskában pénzt hozott, helyes kis összeget a színháztól; mert ma a hónap, sőt az év utolsó napja volt. Az év – az év ma lehullik az emberekről – mondogatta magában –, levedlik, mint az ócska és kérges bőr; elbúcsúzik, számol, fizet és megy. És míg a reggel eljön, lehet pihenni, várni, kikapcsolódni mindenből, és furcsa, könnyű érzéssel nézni az eget és a folyót. Milyen gyerekes babonás ez az ünnepi kedv! Hogy most kihal és újul valami; vált a sors, az élet, és milyen csodálatos a felhők színe! Ma Szilveszter!
A csomagokról eszébe jutott, hogy mégis sietnie kell haza, mert ma emberek fognak hozzá jönni; barátok, férfiak és nők, ünnepelni a magányos, feldíszített lakásban. Áthaladt egy kis parkon, csupasz gallyak és nedves fapadok között a havatlan, téli estében; a süteményes dobozok apró zsinegjei zsibbasztva horzsolták ujjait a kesztyűn át, és hirtelen a pénzestáskára nézett, nem hullott-e le a karjáról útközben? Már gyorsan lépkedett a rendes, egyenes kis hegy alatti utcában; megérezte a hirtelen szállt esti ködöt, és szorosra zárta ajkait. Szét sem nézve, hirtelen fordult be a kapu alá, és felszaladt a félemelet széles, tiszta, lépcsőin.
– Csókolom a kezé-é-ét!
Rezzenve fordult vissza. Nem csodálkozott igazabban, csak elmeredve és mozdulatlanul nézte a fiatal férfit, aki a lépcső alján szemben állt vele, és különös, szomorkás mosollyal a szemébe nézett. Ó, jól ismerte ezt valamikor! Nem gondolkodott most, csak érezte ez ismerős hangot, e régi és megszokott mozdulatot; ahogy mély, szinte bájos bókkal hajol meg a kicsiny és finom, karcsú ember. Milyen messziről, messziről való mindez!
– Ó!… Jó estét!… Jöjjön csak, jöjjön! Előremegyek, ajtót nyitok! Felcsapta a kicsiny csarnok üvegajtaját, és besietett; gyorsan nyúlt a táskába a lakáskulcsért, és az előszobában felcsavarta a villanyt… „Bolond, bolond egy este” – gondolta félöntudattal. Honnét kerül ez most elő, micsoda kísértetes süllyesztőjéből a múltnak? Két éve, hogy elbúcsúztak. Igen, vidéken játszik azóta, mindig Kolozsváron, Cyranót és más szép, nekivaló dolgokat; és meg is házasodott ottan; most mindezekre emlékezett, hogy néha hallott felőle. Most tán egy-két napra feljött Pestre, és lám, meglátogatja őt. De milyen véletlen, hogy épp így. Ó, hanem hol marad? Nem leli az ajtót.
Kinézett elébe, de az udvar csendes volt, ködös és sötét. Megint az előcsarnok felé ment; nem volt ott senki. Azt hitte talán, hogy fenn az emeleten!… De a lépcsőház is hangtalan volt és néma.
Az asszony csendes léptekkel ment vissza a lakásba. Bolond dolog! De hiszen… lehet, hogy nem is bejönni akart, csak ráismert a lépteire, és köszöntötte. E szokatlan alkonyat ma, e különös világítású, rózsaszínes köd az utcán; igen, bizonnyal őt is éppúgy megfogta; és egy percet akart csak, színjátékosat, szépet; megjelenni és elillanni, mint egy emlék. Vagy tán nem értette jól a hívó szót? „Nem nyitom ki az ablakot, hogy utánanézzek – gondolta az asszony, és hunyt szemmel állt meg a szoba közepén. – Nem, így csakugyan szebb!” Most szinte neki is úgy tűnt fel, mint egy érzékcsalódás az egész; de mégis érezte, hogy ebben a félbemarasztó, szcenériás és mesterkedő gondolatban egyek e percben újra ők ketten, akik valamikor, éveken át, egymás számára gondolták gondolataikat; egymásban élték élménnyé a ködfinom és különös lelki rezdüléseket. Ők tudtak ilyeneket játszani régen! Úristen, csak két év, de mennyivel több ifjúság múlt el azóta! Mikor megismerkedtek, alighogy levetette volt a férje gyászát, alig hogy rámerészkedett félve, bánva és bizonytalankodón az új útra, ahogy a szükség és az álmai terelték. A fiú többet hitt, biztosabb volt, pedig egyidős vele; és a fejlődésük útja egy ideig párhuzamos csapáson haladt. Szép volt ez az új életvárás, az erősödés, a szerelem. Egyszer különvált az útjuk, az asszonyé elhagyta; elébecsapott. Vagy csak véletlen volt, hogy abban a dologban éppen őróla hullt le először a leélt és megérett múlt, tán mert ő gyorsabban, lobogóbban élte! Volt idő, amikor azt hitték, eltarthat egy életen át; elég fiatalok voltak e balgasághoz éppen. És két éve, hogy hírét alig hallotta. De miért éppen ma? Látta-e igazán? Itt volt-e? Most már ez sem bizonyos! Kicsit idegesen csavarta meg itt is a villanycsapot, de akkor megint mosolyogva nézett szét. Színes, különösen szép színű selymek ernyőzték, halkították a profán szobafényt; minden kis körte körében külön, eleven és jelentős, mesterkélt varázs. Lám, hisz ezt attól tanulta. Már feledve volt, de most jól emlékezett, e színekbe árnyalt szobalég kiszámított hatásait ő ismerte és szerette így. Hát igen, valami megmarad, valamit magunkkal hozunk mindenből. De a fájdalom – hova lesz a fájdalom, ami egykor szorongatott, égett, és – a lelkünk mélyéig érdekelt? Milyen szomorú, hogy erre csak így gondol egyszer az ember! Olyan másképp képzelt egy ilyen kései, véletlen találkozást.
Letette a holmikat, és lassan ment végig a szőnyegen, a szobákon át; karjára fogta az új bársonypongyolát, s a fülkébe ment vele. Még korán volt, de a kályhák már átfűtöttek itt mindent, a lakás fogadásra készen és néma. Az öreg cseléd szabadságot kért mára, családjával ünnepel. De előbb itt mindent jól elrendezett, törült, csiszolt és kefélt. A vázákból nyíló rózsák illatozzák be a friss tisztaságszagot s a fehér abroszos büféasztalok edényei méltán csillannak meg a sok rőt és tompa fényben. Milyen szép, kedves így ez a fészek! Tükörbe nézett, és látta, hogy csodálatosan emeli arcbőrét, rozsdavörös haja fényét az orgonalila bársony és halvány csipkéi. Igen, úgy érezte, hogy elégedett ez órában.
Akkor hirtelen tompa és emlékeztető ütéssel riadt eszébe valami. A fájdalom! Egy közelmúltbeli, egy elevenebb, amivel alig-alig végzett még. Igen, hisz a múlté az is már, csakhogy még csak hónapok suhantak el fölötte. Ó, ő már tudta, hogy újabb hónapok még, és odajut ez is. Lám, ma reggel óta egyszer sem volt eszében! De azért ezeket a hónapokat még át kell élni. És mentül bátrabban, szembenézőn, annál hamarabb felszabadul. Ebből, mint az élnivágyó nagybeteg, akarva és elszántan kuruzsolta, gyógyítgatta a lelkét; mert itt ő maradt sebesülten. Így váltakoznak a csaták! De aki erősen él, hamar messzire juthat. Nézzük csak! Szinte gonoszkodó kísérlettel húzta ki a régi szekrényke fiókját. Egy újságlap, egy kurta hír. Bence, a kitűnő drámaíró, hosszabb amerikai útra indult Münchenből. Akkor félretette ezt a lapot; és most – éppen csak nézi a betűket. Igaz volna? Hogy már ez sem fáj, ez is emlék és minden, ami nemrég az élete legfőbb értelme volt. És egy év múlva talán éppen így találkoznak majd, mint ma a másikkal. A halottaknak mégis fejfát illenék állítani. És gyászolva búcsúzni a búcsúzó fájdalomtól. Mennyi szép, igaz könnyet sírt!
Becsapta a fiókot, az órára nézett, és gyorsan ment az asztalhoz, hogy kirakjon még néhány süteményt és finom konzervet. Kellemes volt a sültek és pástétomok csiklandozó illata, s a töltött bonbonokról egészen másvalaki jutott eszébe. A kicsi lánya. Ilyet küldött annak is az ünnepre, a gráci zárdába, mennyire szereti ezt a drága kis majom. És eszébe jutott – ahogy szinte betéve tudta – megint a gráci levél. A szigorú apácanénék nem vennék szívesen, ha déli útra kelne a kicsiny e pár szünnapért; – ezt írják az apai nagyszülők neki –, de ők kiviszik magukhoz, és fát díszítenek, és Birkó vidám, aranyos; napfénye lett az ő öregségüknek. Hát így! Ennyire szeretik az ő kicsinyjét e jómódú, csendes, tisztes emberek! Ez évig el nem bocsátatta a szeme elől, küszködött, vergődött érte; és most milyen üresség maradt utána! De Birkó vidám és jól érzi magát. Talán csakugyan jobb most neki ott! – –
A csengő szól!
A csengő szólal, és jönnek az elsők, halk hahota hallik az előszobából; ez Kató, a fiatal színészleány, a kedves kis szobrász barátjával. Ezek mindig koraiak és jókedvűek. De nem, egyéb férfihang is hallik! Kicsoda vajon?
Két újságíróval jönnek, és egy percben kettészakad a lakás zsongó, beszédes csendje. „Milyen jó itt! Milyen meleg, be jószagú!” Az egyik fiú megszokott kötelességgel kezdi meg dolgát a szamovárnál. A többiek megcsodálják a Kató új ruháját.
Három festő jön csakhamar, az egyik közülök, fiatal elvált asszony, magatervezte, érdekes ruhában, preraffaelista mozdulatokkal nyújtva maga elé karcsú karjait. Aztán a szemüveges, fiatal kritikus és rokona, a medikusleány. Ezek búcsúzni jöttek, holnap tanulmányútra mennek, évekre. A festők valami képbotrány hatása alatt eleven mozgalmak levegőjét, csatás, jelszavas beszélőkedvet hoztak; a gyerekképű író komolyan, szenvtelen fölénnyel ítélkezik az ügyben, a nők előrehajolva figyelnek. A háziasszony ernyedten, pihenve ülhet a kályha mellett, a lágy zsöllye mélyén.
A tea gyöngéd aromája párázik szerte. Már sokan vannak. Egy komoly és erős barna leány, aki tárcákat szokott írni, olasz dolgokról beszél; Assisiről, az egyszerűségről s a tradíciókról. A hangja telt és biztos, de kellemes; mindenki szívesen figyel rá és a gondolkodás alól fel mentve. Egy másik írónő is van itt, magas termetű és szép arcú szőke asszony, a nyaka, a válla majdnem természetellenesen hófehér. Ő már a szomszéd szoba kerevetén ül a két gavallérjától körülvetten. Az egyik úr egy csellót hozott, és halkan hangolni kezdi. De egy sarokban néhányan a drámaírót emlegetik, aki Amerikába ment. Ketten különös hévvel szidják az új darabját, és Hedvig asszony halkan és egyszerűen közéjük lép. Folytatják, őhozzá fordulnak véleményért; nem, semmit sem sejtenek, ez bizonyos! És a játékösztön jóleső, lüktető izgalmával a bensejében, vegyül el a vitába, komoly, elfogulatlan ítéleteket mond – amiket tőle magától tanult valaha. Bizsergető meleget érez arcába szökni a fojtott izgalomtól, s a szeme csillogva szivárványlik, mint legszebb, diadalmas estéi kezdetén a színpadon.
– Hedvig asszony, mit művel? Hihetetlenül szép ma este!
Az átelleni szobasarokból lépett hozzá a hosszú, barna muzsikusember; de ő megérezte a festőasszony lopva feléjük szegzett, féltő, gyötrődő pillantását. Különös megindultsággal nézett végig a fiún, és beszélgetve, lassanként terelte az asztalka felé. Két perc múlva magukra hagyta őket.
A másik szobában, a kis gázkandalló körül csaknem szótlanul cigarettázott néhány férfi és egy asszony. Hedvig váratlanul közéjük ült, felnyitott egy könyvet, s egy verset olvasott félhalkan, a véghetetlen portikuszról, melynek ívei szüntelenül és holtmereven állva húzódnak az üres homályon át, egy kísérleti, néma sor, mozdulatlan füzértánc, közöttük menni, menni kell pihenéstelen, s aki bukik, bárhol, felén bukik. „És megint elölről.” Az ő különös zengzetű, újszerű recitativája úgy hullt szét rezegve az elcsöndesülésben, mint egy ódon, szép szökőkút szivárványló és gyöngéd vízsugara, ahogy lezuhog. Valami álmatag és mégis heves rezignáció lihegett és halkult el benne; és megfogta most ez előre áthidegzett lelkeket. Mozdulat nélkül figyelték a színésznőt, valaki nagyon halkan tapsolt, és csend volt egy percig. Hedvig felállt és továbbment. Odaát halk puffanásokkal, könnyű, kacajos nesszel óborokat bontogattak már.
– Milyen különös, fojtott és ideges levegő van ma itt! – mondta a szép írónő, és Hedvig felé nyújtotta a kezét. – Nem veszed észre, hogy itt ma mindenki oly halkan és gyorsan beszél, és mindenki mindenkire figyel. Annyira együtt vagyunk, olyan élesen, igazán élünk, szinte fáj.
A két asszony fölengedt szeretettel simult egymáshoz. „A világítás az oka. Ezért jó nálad!” – mondta a másik révedezve.
Minden fény kialudt e percben, vaksötétben, elnémulva maradt mindenki a helyén, riadtan, mintha minden áram és minden kapcsolat, érzés, szív, érdek és inger egyszerre szakadt volna meg. „Itt az újév!” – zengett akkor különös-komolyan, tisztán a Kató szava odaát. Egyszerre zuhogva tört elő a felfakadt vidámság. „Bravó, ez ügyes volt!” – kiáltották, és mindenki mozgolódva, nevetve tapogatott a sötétben. Az ő művészetbe finomult, sohasem féktelen szabadosságuk könnyedén ujjongott fel e tréfán. „Elég már!” – szólt Hedvig az ajtóközbe lépve, noha igazában nem féltette az ő vendégeit semmi durva szertelenségtől. Mikor újra kigyúlt a fény, észrevette, hogy csak ő állt egyedül, pártalan támaszkodva meg az ajtófélfának.
Töltöttek, koccintottak. Kései csengetésre ajtót nyitni szaladt ki a kis szobrász. Most jött meg az a néhány színész, akik ma este játszottak. Jókedvű éhséggel láttak a büfének, hideg levegőt hoztak be a ruháikon és üde, hangos tréfákat. Az előbbi zümmögő és halk tónus már-már megszakadt; a férfiak sűrűbben koccintgattak ezentúl. A színes fények fölött szivárványfelhősen kavargott a mennyezet felé a dohányfüst. Nagyon meleg volt.
– Újév! – mondta a medikusleány, és kiitta a borát. – Mindig minden újra kezdődik; mit lehetne ez ellen tenni? Az ember azt hiszi, már végképp elkészült a históriával, és ezentúl csak lapozza, mint egy képeskönyvet, az életet. De akkor újra jön az év, tél, tavasz, élet – és cihelődni kell, mozogni kell benne, és vége-hossza nincs.
Mosolyogtak. Valaki a háziasszonyra nézett, tiszta pohárkát vett elő, megtöltötte és odavitte hozzá. A köpcös, fekete kis színész volt, szép, nagy barna, csodálatos állatszemeivel. Játékos, merész alázattal, búsan és kötekedőn, sokáig nézett a szemébe, és zümmögte gyerekes-szégyentelenül, szelíd és gúnyos, picinyke vággyal, ahogy szokta néha.
– Szerethetne egy kicsinyt! Egy kicsikét szeressen!…
Az asszony barátságos tréfa-szidással felelt máskor, de most hátravetett fővel, némán és komolyan nézett arcába e furcsa hajnal melankóliájában. Vajon nem igazabb-e ez így, ilyen szelíd-profánul, értőn és egyszerűn, ez örök és kevés szavú, leplezetlen és mókás könyörgés? Hát fontosabb, nagyobb dolog-e ennél az egész?…
– Ha tudná, ha tudná, mennyire nem vagyok való én erre! – tördelte határozatlanul; elgondolkodva és mereven nézett egy percig. Mélyen és önkéntelenül, nagyon őszinte volt most, bár csak félig tudta, hogy mire gondolt e szónál. A másik még egyre nézte, fürkészőn, idegenül e villódzó, rendellenes szépséget a rőt fényű, sugárzó hajkorona alatt s a szivárványbarna szemeket; az apácás, komoly ajkakat, amelyek vonalán ijesztő érzékenységgel reszket végig minden parányi inger, minden gondolat. Némán és hosszan figyelte a kicsinyt boros ember különös, érző ösztöneivel vagy e sajátságos éjszaka kitágult elérzésével. Az oldalzsebébe nyúlt, és valamit kivett onnét.
– Nézze – mondta határozatlan és groteszk pátosszal, egy kicsit rekedten –, nézze, ezt ide teszem magának. Mi majd elmegyünk innét, egyedül marad vele; akkor jussak eszébe. Magának ez való csak! Töltve van.
Kinyitotta az egyik apró szekrényfiókot az asszony mögött; nem azt, amelyikben a régi újságlap hevert. Egy másikat. Hedvig merev szemmel kísérte a keze mozdulatát. A Browningját tette be oda. Aztán a szemébe nézett még egyszer, szuggerálón vagy komédiázva, komoly bókkal meghajolt előtte, sarkon fordult, és a szomszéd szobába ment.
– Igyunk, gyerekek, gyerekek! – mondta az asszony akkor gyorsan, és a kis asztalhoz lépett. Nevetett ideges felhangoltsággal, mint akiről súlyos és gyötrő aggodalom szakadt le hirtelen. Lankatag, ismeretlen mámor szállt az ereibe, könnyű láz, mintha álomveríték permetezne végig a lelkén, valami hazárdos, kellemes ellazultság. Mit bánja, mit bánja! Az ajtón keresztül a szőke írónőt látta a kereveten s az egyik festő fekete hajas fejét, amint elfordulva, hozzáhajoltan suttogott. „Lám, egymásra leltek ezek is végre!” – gondolta derűsen. Az elmúlt hetekben ővele próbálgatta a játékot kissé a fiú, de rossz időben találta bizonnyal. S most örülni tudott, hogy így fordul. Kedves, kedves csacsik!
A csellós ember megzavarta őket odaát, mert a festőasszony táncolni akart a másik nyurga legénnyel. Csak ez egy pár állt fel most. Csodálatosan mozgott e primitív köntösű nő, ki egész lényét, karjait és érzéseit s a csárdászene ütemét is át tudta játszani egy rég letűnt korszak formáiba, melyek benne élőbb életre keltek így összefogva és tudatosan, mint a bizonytalan vagy elmosódó valódiságban. „Hisz csak a képein is volna valami e heves átérzésből, ez összefogó erőből – mormolta egyik társa. – Asszonyművésznek valóban egyetlen igaz alkotása mégis ő maga!”
– Hálisten! – felelte rá a másik.
Hedvig visszament megint, és látta, hogy a fiatal író halvány, szőke fejét elbillentve, komoly arccal szunnyad a hintaszékben. A zene hallgatott most. Mosolygó, csendes beszélgetésbe fogtak körülte, hosszú szünetekkel; s az okos, barna leány egy fürtös, fehér szőrmetakarót tett a térdeire. „Az alvó ember arca olyan megható – mondta szelíden, anyásan. – Nem? Semmiért fel nem költeném!” Elnémulva mind odanéztek erre, s a fiú hirtelen felriadt, nevetve és szégyenkezve. „Hát igazán, mi utazunk holnap! – mondogatta rokona, az orvosleány. – Menni kellene, késő van.”
Még egyszer megszólalt a zene odaát, most már rikoltozó és csapkodó cigányos hegedűcsárdás, pimpóvirág-muzsika tombolón, ricsajos, vidékies. Egyre többen mentek át. Kacagva, feledkezve biztatták bele egymást, és járták – már bomló és rugódó, hirtelen támadt paraszti kedvvel – régi, messzi otthonuk barbáros, elfeledett hevével, a vérük, a földjük újra megtalált ritmusainak örülve, mint a gyerekek. Legényesen rikkantott egy-egy férfi, dübörgött a finomra kefélt padló, por szállt fel a félrerugdosott szőnyegek helyén és forgó rokolyák fojtott melege. És majdnem egyszerre lett újra csend, pihegő, méla ernyedés. Hát így is tudnak ők még!
Egyértelműen, csendesen cihelődtek nemsokára.
– Két hét múlva nálam! – ismételgette sürgetve Kató. – Gyerekek, be jó volt itt! Ó, így bomolni tavaszig, gyerekek, és akkor meghalni szépen, rövidesen, az volna az igazi!
A szobrászra mosolygott, aki feladta a kabátját. Hedvig megnézte őket kitágult, csillogó és csudálkozó szemekkel. Valami mérhetetlen, nagy-nagy távolságot érzett tőlük e percben – mindnyájuktól, érezte ezt. Búcsúztak, sűrű asszonyi csókkal, meleg, meleg kézfogásokkal.
A kapualjban elhangzott a sok lépés. Már kint lehetnek.
Szilaj, gyerekes ötlettel csapta fel az ablaktáblát, és kihajolt mélyen, félmeztelen, könnyű csipkés vállaival a hideg éjszakába. Ó, nagy fehér hó esett azóta.
– Hedvig, az istenért, csukd be! Összehűlsz!
– Kérem, ne játsszék! Megy vissza rögtön?
– Hát akkor hogy haljak meg tavaszra, gyerekek? – kacagott utánuk, és még jobban előrenyúlt. A kapu alól még jöttek ki sorjában a párok; a nagy, fehér asszony s a barna festő már bolondos iramban futva kergetődzött a néma utca végén. Látta a friss léptek zavaros nyomát, az egyenletes, fehérre behullt aszfalton. A járásuk nesztelen volt a lágy hóban. „Jó éjt, jó éjt!” kiáltott utánuk még egyszer zengőn elnyújtva, dallamosan. Aztán bezárta az ablakot.
Bement és leült elnyújtózva a hintaszékben. Olyan egyszerre lett körülte csend!
Ő ittmaradt a forró és fojtó füstben, a züllött, összemocskolt fészekben, borfoltos terítők és cigarettacsutkás, piszkos edények között. „Mikor lesz itt megint csend?” ez járt eszében. Cselédjére gondolt, a zsörtölődő, derék öregleányra, aki most rokonok közt ünnepelt, és az éjféli misén bizonyosan imádkozott őérette is.
És hogy Birike most alszik szép nyugodtan, mély, édes gyerekszuszogással a nagyanyó jó szagú, tiszta párnáin. És hogy jó neki ott – egészen.
Lám, így most egyszerű!
Egy év lezuhant, és most jön, jön zengve, muzsikálva, robogva a másik, a reggel! De ez a csend itt, ez még a várás, a választás! Még lehet gondolkozni!
Igen, igen, igen, most egyszerű! Oda lefeküdne, a pamlagon végig, hanyatt, az arcát így betakarná a karja hulló csipkefodraival, mintha szerelmes teljesülés borulna fölé. Egy tompa ütés lesz, valami zúgó és forró, vak sötétség. Egyszer, kétszer még sután, vívódva emelkedik meg a két karja. De lehúzza valami, visszahull és süllyed, zuhan azontúl, le, le, szédületesen örökké, az a semmi!… Semmi érzés!… Ah! És ide holnap megint eljönnének ezek valamennyien. Az a pózoló, bolondos, hogy elhűlne, hogy kijózanodna menten a hírre! Vonulnának gyászos ruhákban, döbbent tisztelettel a szürke délutánon; csodálva és könnyezve, halkan említenék őt, mint egy magasabbrendű lényt, de gondolnának vele, hogy eredetiek maradjanak mégis eközben. És folytatva fűznék tovább apró ügyeiket, kicsiny, meleg téli szerelmeik cinkosságát. Már holnap – az holnap volna már; sőt még most, itt, azonnal – mikor a nagymutató a négyeshez ér.
Felállt. Biztosan, tisztán érezte, hogy a mozdulatai akarata hatalmában vannak, és míg külön nem akarja, semmi nem történhetik. A fiókhoz ért, és tudta, hogy csak kísérlet és játék minden mozdulata, nem több a végiggondolásnál. De mi az, ami a tagjait mozdulatokra kényszeríti, a lábait lépésre? Hisz egy mozdulat lesz az is csupán! Hallotta a szíve vad verését.
Reszketeg, riadt, próbálgató kézzel húzta meg a fiók gombját és föléhajolt. A másik pillanatban meredten nézte a fiók mélyét, és egyszerre végtelenül megkönnyebbült, szakadozó sóhajtással hullt le mind a két karja, s az arcából bizsergőn futott le a vér. Üres volt a fiók.
Csak játék volt az egész!
Elvitte, nem hagyta itt. Visszalopta egy észrevétlen percben. Elég józan volt mégis. A komédiás!
Pedig – pedig ma – olyan sajátságosan összejött itt minden! Ilyen egyedül, ilyen szabad! Soha, soha többé nem lesz még egyszer ilyen eltávolodott, ennyire mindegy! Ilyen ellazult mindentől, ami az élettel jár. Hihetetlen, hogy milyen világos és magától jövő volt az előbbi perc!
De most már vége! Jön a reggel, az új nap, az év! Emberek, elejtett szavak, új érdekek, dacok, emlékek; új ijedelmek és hóbortok megint. Minden újra kezdődik, és ennek vége-hossza nincs. Hiába, sohasem lesz többet ilyen tiszta és egész perce!
Így – öt perc múlva már csaknem komolyan hitte önmagának, hogy ezúttal – éppen most, így – meg bírta volna tenni.
1911
Kosztolányi Dezső:
Új évkor
A téli éjbe fergeteg dörömböl,
hahó, hahó, a fergeteg vagyok!
Száguldva rontok ki szoros körömből,
s szétszórom a gyöngyös, hideg fagyot.
Nehéz melegség szállt a vén világra,
mindenki félt kuckószögletbe rég.
Siessetek nagy melletek kitárva,
élvezzük a fagy vészes éjjelét!
Hadd tépje a szélvész nagy üstökünket,
hadd rázza széjjel ami szertedül,
elmúlt a tegnap, holnap lesz az ünnep,
a fergeteg járjon vadul elül.
Söpörje a pokolba régi házunk,
és döntse szét a régi ormokat.
Mi e jeges, napos honban tanyázunk,
és mindenünk az izmos gondolat.
Omoljon egybe, amit összeróttak
múlt századoknak satnya bölcsei,
s a száradott lelkű, puhult bigót had –
lelkünket is vihar söpörje ki.
És jöjjenek seregbe mind a pőrék,
a száműzött, kiátkozott nagyok,
s menjünk vihar lépéssel még előrébb –
hahó, hahó, a fergeteg vagyok!
1906
Kaláka – Arany János – Alkalmi Vers
Váci Mihály:
Csak ennyi kell
(Újévi jókívánságok magamnak)
Nekem csak annyi kell, hogy korán reggel
elindulhassak Budáról gyalog,
mikor még félig emlékszik az ember
arra, amit az éjjel álmodott:
és a világot még olyannak látja,
amilyen lesz majd, talán nemsokára.
Tolonghassak az emberekkel szembe,
és ellenükre is menjek velük,
és megbocsássam az ajkamon enyhe
mosollyal, ha sodrásuk szíven üt:
nézzem őket, mint ki új partra lépett,
és ámulva szeret meg egy új népet.
Csak ennyi kell! Csak pár óra bolyongás,
csak annyi pénz, hogy néha valakit
leültessek, ha elfog a bolond láz,
amely beismerésre kényszerít,
és vallani kell arról, ami vétkem,
hogy nem mondhatom el nyugodtan:
– éltem!
Csak ennyi kell! Csak néhány hófehér ing,
egy jó ruha, zsebembe kis füzet;
számban fűszállal csavarogni végig
a ritkán szabad délelőttöket:
…és néha megfordulni és sokáig
sóhajtva nézni a lányok bokáit…
Richard Wilbur:
Év vége
A haló évre tél pelyhe pereg,
S az éjben mindent puha hó fog át;
A süppeteg utcákról a szobák
Fénykört mutatnak, megformált teret –
Mint beállt tó, melyen vékony a jég,
S így valamelyest alá-látni még.
Láttam, vízparti szélben, hogy levált
Sok agg lomb, s ott-dermedt hullta helyén,
Varázs-vert táncosként, tó fenekén,
S egész télen táncolt a mély iránt;
Bukó lombok, vak jégre vésve ki:
Önmaguk pontos emlékművei.
S a páfrány holta is szép és lezárt,
Hogy finom arcával kőhöz simult
Sok milliónyi éve. S a kimúlt
Mammut is hosszan, nyugton ülve várt,
Mint türelem-kastély, a szürke, nem-
Változó jég-honban. S Pompejiben
Úgy maradt fekve: fel se kelt az eb,
Csak mélyebben szúnyt, hogy hamu csapott
A készületlenekre, s megfogott
Kapkodó kezet, tágra nyílt szemet,
Mert mind azt várta: felkél majd a nap,
S ő teszi, mit nem tett, a fontosat.
Legyen intő jelünk a kurta vég.
Éltünk félkészen vásik el: csak a
Jövőbe hímez mintát fonala.
Hát időt, időt! – Taps-díszsortüzét
Egy elfúlt, halk rádió lövi fel.
Újév harangja a hóval perel.
Tellér Gyula fordítása
Tóth Krisztina:
Szilveszter
Hát elkergettem ezt az évet is,
hónak öltözve most megy éppen el.
Tudom, hogy vagy, csak nem velem, nem itt,
de minden rendben mégis: létezel,
képzelt és fogható helyek
határán ott egy másik este,
és most, hogy gondolatban néztelek,
csupa idegent láttam benne,
de én is, ha a táskám kipakolnám,
csupa idegen holmi volna:
zsebkendő, kulcsok, elázott igazolvány,
egyáltalán, felismernél-e róla?
Mondanád-e cipőmről kapásból,
hogy az enyém? Tudnád-e, ahogy én egy
fogasra akasztott kabátból,
vagy még előbb, még mielőtt belépek?
Mintha tükörből nézném a szobát:
milyen tágas és ismerős idegenség,
nem lévő másik életem – át
kéne aludni ezt az estét,
aludnom kéne súlyos évekig.
Merülj, merülj, ne juss eszembe,
hogyha a nevem kérdezik,
ne gondoljak a te nevedre.
Grecsó Krisztián: Egy estém otthon
Szendergett a robogás, talán három nap is volt, hogy nem hasadt tovább. Csak a kazánra kellett rakni fát, nálunk még akadt, de lassan elég körülöttünk a telep, a szomszédok betüzelték már a fészert, a garázsból az ablakot, az utcai, udvari fákat, az autógumit, a szemetet, műanyag lavórt, fateknőt.
Ilyen a vendégváró magyar vidék: mindent beborít, megzabál, átitat a fojtós, kénes bűz. Föladtam, behúzódtam, és ott jó volt, csoda nézni, ahogy fölösödik a kamrában a zsíros házi tej, anyám tejberizzsel tölti a csokis mézest, az öcsém így szereti, egész tepsi állt még, várta a falánk vendéget. Semmi sem mozdult.
Aztán mégis elindultam egy sétára, csak szokni kell a szagot, utána megy. Ember nem járt, zavartalanul végig lehetett nézni, mérni a szomorú, ázott határt. Álltam a Kurca-parton, a fóliabordák rozsdás íve úgy kanyarodott, mintha egy részeg óriás feküdne a tűzkövesi mezőn. Az üres föld most nem okozott fájdalmat senkinek. Szendergett a gyűlölet is, amit falunyi munkás érez a földesúr iránt. Csönd volt és hűvös, sehol sem voltak még a negyven-ötven fokok, amikor a bordákra sátor kerül, és a munkások, éhbérért, nyomorúságos háromszáz forintért úgy dolgozzák végig a nyolc órát, hogy fejüket ki nem dughatják levegőért. Hol van még a földesúr? Ezt kérdeztem magamtól, talán hangosan is, de nem feleltem, hogy bizonyosan részegen fekszik a falméretű, háromdimenziós tévéje előtt.
Nem gondol még a meredéllyel, ahová felhajtja majd a kvadot. Pedig néhány gyors nap, sietős hét és nem szendereg tovább a világ, ügyesen kitavaszodik a válság utáni első esztendő. Az új földesúr meg ül majd a fémparipán, távcsővel nézi a napszámosokat, amelyik inni mer vagy kijön levegőért, azt holnap nem kéri. Emeli a telefont, és vagy azonnal vereti meg a spannal vagy majd, ha lehajt közéjük, szent kezével ő pofozza föl. A szép új esztendő éppen olyan lesz, mint a szép régi volt ebben a csinos hazában, ebben a védő, ölelő kis országban, ahol a fővárosban visszaadták a munka becsületét. Azért majd, ha úgy adódik, nálunk megint taknyosra verik a férfiakat, az asszony odabent szedi tovább a paprikát a sátorban, nincs szeme, nincs füle, nem látszik már a teste sem, nem néz őrá sem senki a sorból, megtanulták az asszonyok hamar, hogyan kell eltűnni a világból, ha a sátor előtt az uraságnak az ő férjüket van verni kedve.
Háromszáz forint az éppen háromszázzal több mint a semmi, ennyit ér az óra és a méltóság, az élet, ennyiért áll a részeg vállalkozó előtt a magyar paraszt, megtört férfiember, aki soha többet nem lesz már az, aki volt, akinek eltűnik a szemből a fény, az erő, az asszonyhoz hónapokig nem nyúl, amiért koszos háromszáz forintért most tűri, hogy nyilvánosan megverjék. Megpofozza a vállalkozó, akit gazdának hívnak, ő is egy magyar gazda, kint volt a fényképe valamelyik boltban, leradírozták az arcáról a borvirágot, és kedves kvadja sem látszott a képen, amin van oldalt rekesz a whiskynek meg a szivarnak. Pedig úgy kellett volna lefotózni: terepruhában, szivarral a szájában, bal kézben whisky, jobban a távcső, háttérben a szlovák rendszámos luxusautók. Miért kell ez az álságos képmutatás, ha azt csinál, amit akar, akkor miért nem csinálja? Erős ember, kemény ember, miért kellett népies gúnyában megalázni? Lassan az első éjszaka jogát is visszakapja, a munkásokat még akkor is be meri zavarni a sátorba vagy az üvegházba, ha a szemük láttára permetezték meg, alig néhány perce. Akit ötvenéves koráig nem visz el a rák, az nem járt eleget hozzá, élet-halál ura, szó szerint – és akkor a világ előtt alakoskodnia kell?
Aztán elindultam haza, nem figyeltem tovább a szendergő határt, ahol még nem kel a nyomor és az alázat – rémálom volt ez, nem volt kedvem tovább álmodni. A pislákoló, öreg faluba nem futottak a fények, nem láttam a feldíszített, ragyogó fenyőket, ahogy gyerekkoromban, betlehemesek se jártak, az üres házakból eladták az öregeket, a megcsonkított férfiakat a körúton kerülgetem, a nőket a nyugdíj miatt tartják hátul valami ólban idegenek. Csak az illegális cigis előtt volt élet, fények, valódi vásárlói tér, pulttal, kiszolgálókkal, Viceroj-országban felparázslik az új év, mint a szerb dohány, de aztán azonnal ki is alszik. S hogy itt voltunk, abból annyi látszik, mint a szúrós kék füstből – a lelakott ég alatt.
Megjelent a Vasárnapi hírek 2012. december 30.-i lapszámában
Devecseri Gábor:
Idő-játék
A nap kering, a perc szalad,
marasztalom, de nem marad.
Egyszerre egyhelyben megáll,
elküldeném, de egyre áll;
meglódul, hirtelen leül,
megmarkolom, kegyetlenül
kitépi magát – sánta eb,
rohan két hosszabb-rövidebb
óramutató-lábon el -;
megvádolom, de nem felel;
megdicsérem, csak mosolyog;
marasztalom, továbbforog;
meg-megszakítja önmagát,
villantja holdját, csillagát;
trapéz-ugrással szökken el,
vádolva kérdem, nem felel;
artista-tánca mind vadabb;
ráng mint a húr, döng mint a dob;
hajnalra meg-megszelidül,
olyankor áll, szalad, meg ül,
mindhármat egyszerre teszi
s így önmagát megszünteti;
de mikor szárnya meg se lebben,
akkor száll a legsebesebben
Weöres Sándor:
Újévi köszöntő
Pulyka melle, malac körme
liba lába, csőre –
Mit kívánjak mindnyájunknak
az új esztendőre?
Tiszta ötös bizonyítványt,
tiszta nyakat, mancsot
nyárra labdát, fürdőruhát,
télre jó bakancsot.
Tavaszra sok rigófüttyöt,
hóvirág harangját,
őszre fehér új kenyeret,
diót, szőlőt, almát.
A fiúknak pléh harisnyát,
ördögbőr nadrágot,
a lányoknak tűt és cérnát,
ha mégis kivásott.
Hétköznapra erőt, munkát,
ünnepre parádét,
kéményfüstben disznósonkát,
zsebbe csokoládét.
Trombitázó, harsonázó,
gurgulázó gégét,
vedd az éneket a szádba,
ne ceruza végét.
Teljék be a kívánságunk,
mint vízzel a teknő,
mint negyvennyolc kecske lába
százkilencvenkettő.
Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:15 :: H.Pulai Éva
