Nevetséges volt a nagyfülű ember.
Csak ült a nézőtéren, szemüveges hosszú arcát
kissé félrefordította és szőrösek voltak a fülei belül.
Ezt még a zeneiskola folyosóján vettem észre.
A színpadról nem lehetett látni, mégis látni véltem fülében a
szőrpamacsokat, miközben Scarlattit énekeltem.
Egyszer, gyakorlás közben az énektanárnőm, aki zongorán kísért,
megállt:
– Magának annyira szép a hangja! Ez egy Mozart-tenor!
Ökölvívó edzésről jöttem aznap. Hetente háromszor a kaposvári
Dózsába jártam. Vállig érő hosszú hajam volt. A meleg májusi
délutánon megmostam, az énekóra alatt száradt meg és az alja
közben begöndörödött. „Mozart-tenor?!” Nem is tudom,
hogy a boksz és a sok lány mellett miért jártam még mindig énekelni.
Azt hiszem, mert kért rá az anyám…
A vizsga-előadáson a nagyfülű ember felesége is a két Scarlatti dalt
énekelte. Talán Mozart-altként?
Ez is fölöttébb nevetségesnek tűnt. De az végképp komikus volt,
hogy ennek a gyermektelen, kiöregedett nőnek egész keskeny
ajkai voltak, rúzzsal mégis cakkos szájat festett magának. S arcát,
a férje mellé ülve, ő is kissé félrefordította és egyforma fejtartással
figyeltek.
Néztek és füleltek.
De vajon mi volt az a nevetséges arckifejezés, amellyel hallgattak
engem?
Mindketten meggörnyedtek ültünkben, az arcuk bárgyún megnyúlt,
mintha elvesztették volna önuralmukat. A szemük tágra nyílt és csillogott.
És csak lassan tértek a végén vissza, de a tapssal mintha
lemaradásukat akarták volna behozni…
Ma már talán tudom, mi volt ez.
Én, akiből végül nem lett semmi, azt hiszem:
a csodálatuk kifejeződése!
És ma már azt is tudom, hogy a nagyfülű ember festőművész volt,
a felesége franciatanár és hogy neki nem a keskeny, hanem az a
cakkosra festett volt az igazi szája.
