Vandra Attila : Bosszú

Várandós asszony imája: “Anyu vedd le rólam a sokat hangoztatott átkot, hogy gyermekeim mindenben tízszer túlszárnyaljanak!”

 

Bosszú

 

Huba kissé szorongó szívvel várta Karácsonyt, hiszen Jézuska a jó gyermekeknek hoz ajándékot… Tudta ő, hogy élénk kisgyermek létére sok vaj van a fején. Pedig Anyu szájából ez az idióta nevelési módszer soha nem hangzott el. Ám akadt más „jóakaró” felnőtt, aki tett róla, hogy e szorongás nála se maradjon ki. Állítólag, aki nagyobb, annak több esze van…

Anyu még ma is fel tudja idézni egykori rémületét, maga előtt látja az oly gondosan megpucolt cipőcskéjében a virgácsot.

– Apu is rossz! – sikította akkor kétségbeesetten, hiszen Anyu perlekedik vele eleget.

Hát már sajnos nem teszi többé. Az idén már csak odafentről figyeli kis unokája örömét… Sajnos az idén csak hárman ünneplik. Aput is csak azután hívják fel Skypon, ha kibontották az ajándékokat. A gyermeknek legyen, mit mesélnie…

Apa és lánya szívére gyógyír volt a gyermeki öröm. A félhomályban villogó csillagszórók látványa, és a „Mennyből az angyal” dallama által előhozott fájó emlékekre és a hiányérzetre gyógyír volt a gyermek. Kinek is nagyobb öröm a karácsonyi ajándékozás? Gyermeknek, aki kapja, vagy szülőnek, aki látja örömét? Mosolyogva figyelték Huba visongását. A fiúcska lázas örömmel hozta elő a karácsonyfa alól az ajándékokat, s vitte oda a címzettnek. Négyéves létére már ismeri a betűket, s ha olvasni még nem is tudja őket, de a számára fontos személyek nevét már felismeri. Kíváncsian emelkedett lábujjhegyre, hogy jobban lássa, mit kapott Nattata, majd lázas izgalommal bontotta a sajátját. Jó, pontosítsunk, tépte le darabokban az űrsiklóról a csomagolópapírt. Diadalüvöltése jelezte, hogy „Apu Jézuskája” igencsak jól ismerte a címzettet. Egy ideig abbamaradt az ajándékkeresés, idő kellett ahhoz, hogy ismételt biztatásra előhozza a következő kibontandó csomagot. Nem vette észre Anyu cuppanást intő száját Nattata irányába, mert közben már a űrsiklóval rakétamotor hangját utánozva robogott a következő ajándék után, amelyet feltehetően az űrsikló szállított volna a címzetthez, ha nem a saját nevét látja meg rajta.

Ettől aztán nagy lett a gyermeki dilemma, hiszen fél kézzel nem lehet ajándékot bontani. A várakozással teli mozdulat, ahogy Nattata fájós derekával azonnal unokája mellé térdelt, feltartott tenyerével űrsikló leszállópályát képezve, majd ahogyan lopva a lányára pillantott megkondította a vészcsengőt Enikőben. Az a pillantás… Ismerte. Apunak vaj van a fején. Valami kópéság van a csomagban, s előérzete azt súgta, olyasmi, aminek ő nem igazán fog örülni.

Nem látta a bontogatást. Hubának nem volt türelme a karácsonyfa alól kivenni az ajándékcsomagot, így a csomagolás tépegetése közben kis testével eltakarta. Enikő, a hirtelen felharsanó sípszó hallatán, szinte felugrott a helyéről. A pulzusa már szinte nélkül ugrott a duplájára. Gyilkos pillantást vetett az apjára.

Ettől a pillanattól kezdve az űrsikló füttyszóra indult, váltott irányt, és szállt le. A gyermeki találékonyságnak köszönhetően, hamarosan az őrsiklót vezérlő rakétamotor hangját is a síp hangja biztosította. Egy időre ismét szünetelt az ajándékbontogatás. Hubáról minden biztatás, kérelem, hogy hagyja abba, lepergett. Általában szófogadó fiúcska volt, de ennek is volt határa.

A hangzavar jó alkalom volt megtárgyalni szülői fronton az esetet.

– Apu, elment a normális eszed? Nem emlékszel, mennyire haragudtál, amikor Nagymamáék füttyöt vettek nekem, pedig bennem nem tengett túl az energia, mint Hubában, és én inkább babáztam, nem mint…

– Emlékszem, hogyne emlékeznék! Csendes kislány létedre élvezted megfújni, amikor délután elszenderedtem… De jól szórakoztál!

-S ha tudod, akkor miért? – háborgott a lánya.

– Ütött a bosszú órája! – vigyorgott az apja kajánul. – Ni, hogy élvezi a gyermek!

Enikő szóhoz sem jutott, csak kapkodott levegő után. Eszébe jutott a jelenet, amikor édesapja először vette kezébe első unokáját. Ezt mondta:

– Nőjél, ügyesedjél, okosodjál! Szárnyald túl szüleidet tízszer, Mindenben.

„Azért ne bőgjön tízszer annyit” – felelte ő akkor tréfálkozva. Van még egy-két dolog, amiben Hubának nem kell feltétlenül túlszárnyalnia… Pedig tízszer annyi energiája van… Megkezdődött a csata a síp „nyugdíjba” helyezésére. Az első kísérletek nem voltak biztatóak.

– Apu, ha a szomszédok becsengetnek miatt, biz’isten megadom a telefonszámodat! – fenyegetőzött Enikő.

 

Eltelt Karácsony, eltelt Szilveszter, még Vízkereszt is. Egyik este megszólalt az öreg telefonja. Enikő hívta, hangja segélykérő volt.

– Apu, Irén néni, aki Hubára vigyáz, amikor munkában vagyok, megbetegedett. Elvállalod a felügyeletét, amíg felépül? Odaviszem hozzád… Hozok vele mindent, amire szükség lehet, ruhát, játékot…

– Hogyne, örömest elvállalom… felelte az öreg. Csak miután bontották a vonalat, kezdett benne csengetni ama belső vészcsengő. Csak úgy csilingelt, egy rossz előérzet alakjában, amely semmilyen konkrét alakot, vagy jelentést nem öltött.

Másnap reggel Enikő ígérete szerint meg is jelent Hubával, aki boldogan rontott be nagyapjához. Azonnal birtokba vette a lakást.

– Késésben vagyok! – előlegezte Enikő, és sietve apja kezébe nyomott három csomagot. – Olyan dugót fogtam ki, hogy… Még így sem tudom, hogy érek be a munkába. Az egyikben a ruhái vannak, hoztam ebédet is, mindkettőtöknek, a harmadikban játékok. Azok itt is maradhatnak. Hubával erről már megegyeztem.

Dohogva akart felelni, hiszen meg tud ő is főzni egy ebédet, de már nem volt kinek, mert lánya elviharzott. Amint becsukta a bejárati ajtót, az öregen ismét rossz előérzet vett erőt. Volt valami a lánya hangsúlyában… Gyanakodva nézte meg a csomagok tartalmát. Elsőként azt, amely az ételhordót tartalmazta.

– Töltött káposzta… – lágyult meg a szíve azonnal, amint meglátta a tartalmát. Amikor először voltak látogatóba frissen asszonyosodott lányuknál, akkor is ezt főzött. Hogy is dicsérte meg akkor? „Ez jobb még az anyádénál is!” Pedig feleségét e téren nehéz volt túlszárnyalni. Mióta Anna beteg lett, neki kellett átvennie a főzés terhét, de ezt sohasem főzött. Bocsánat. Egyszer próbálta, felesége receptje szerint, de a végtermék vizet se vihetett az eredetinek… S diós kifli, amiből ketten Hubával együltükben egy egész tepsivel meg tudnak enni… Jó, na… enyhült meg egyszerre.

Már épp a második zacskó tartalmát akarta átvizsgálni, amikor megjelent Huba a játékait kérve. Elsőként az űrsikló akadt a kezébe. Enikő idehozta Huba kedvencét.  „Azok itt is maradhatnak. Hubával erről már megegyeztem.” – visszhangzott fülében a lánya hangja. S akkor a gyermek szívesebben fog idejönni… – gondolta ellágyulva. A következő pillanatban megdobbant a szíve. Eszébe jutott az űrsikló karácsonyi kelléke.”Azt nem adom oda, fogant meg a szándék az öreg agyában, ám Huba már követelte is a sípot. S hogy a lúd legyen kövér, alatta egy doboz zsírkréta lapult.

– Ezt már nem adom oda!  – fogant meg az öregben a dac, hisz megjelent a lelki szemei előtt Enikő által összefirkált fal. Ő is ekkora lehetett…

– Na’busz! – jelentette akkor diadalmasan, hogy nagy buszt rajzolt. Annyira büszke volt erre, hogy nem volt lelke még megszidni sem. Évekig ott díszelgett a falon. Megpróbálta eltávolítani, de ahol próbálkozott még csúnyább lett, úgy hogy végül ott maradt évekig a falon. Végül is… az adta meg a gyermekszoba igazi hangulatát.

Némi egyezkedés után a sípszó elhallgatott, és az űrsikló talált leszállópályát. Ám az öreg hiába örvendett a sikerének.

– Hol van a zsírkréta?

Eszébe jutott a karácsonyi jelenet. Hogy is mondta Enikőnek? „Ütött a bosszú órája!” Pedig nem ő vett zsírkrétát Hubának! Ez nem járja! Ez övön aluli ütés!

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:00 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 757 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.