Első könyvem 1992-ben jelent meg Siebenbürgen, 1571-1711 címmel, a téma méretéhez képest rövid, de átfogó monográfiaként, amely szakmai körökben pozitív kritikákat kapott, és a könyvesboltokban is jól fogyott. Ezután egy ideig takaréklángon tartottam az Erdély iránti szeretetem lángját, és kíváncsiságom az első világháború Európán kívüli eseményei felé fordult. Sikerült elnyernem egy komolyabb ösztöndíjat, így elutazhattam egy négyhetes kutatóútra a volt német gyarmatra, a kínai Kiautschou-ba (Csingtao). Hadtörténeti írásaim mellett a helyi, 1903-as alapítású, és azóta már világhírűvé vált sörfőzde történetéről írt tanulmányom is nagy népszerűségre tett szert, s kivonatolt formában több magazin is megjelentette. Mivel kutatói szenvedélyem némileg tanulmányaim rovására ment, több, mint fél évig hanyagoltam az írást, majd a harmadik szemeszter sikeres elvégzése után kiváló professzorom, Dr. Dieter Wagner felkért, hogy utazzak el az erdélyi Brassóba és alaposan kutassam át a helyi levéltár 1880 és 1910 közötti anyagának szászokra vonatkozó iratait. Ennek a megbízatásnak különösen örültem, hiszen továbbra is Erdély történetének kutatásában szerettem volna elmélyülni még akkor is, ha izgága és kíváncsi szellemem időnként más témák felé hajtott. Nem számítva az utazással eltöltött napokat, összesen két hetet szántam a kutatásra, amit legrosszabb esetben is csak néhány nappal kívántam meghosszabbítani, ha netán olyan anyagra bukkannék, amelynek feldolgozása megkövetelné a hosszabb ott-tartózkodást.
A terv szerint 1994 január 23-án, reggel nyolc órakor indultam volna a Berlin – Bukarest járattal, majd vonattal utaztam volna tovább Brassóba, azonban a román légitársaság sztrájkja miatt kénytelen voltam Budapestre repülni, és ott vonatra szállni. A repülőút említésre méltó esemény nélkül telt, és a vasútállomásra is időben, különösebb vesződség nélkül jutottam el. A rám váró, közel húszórás vonatút gondolata azonban meglehetősen nyomasztóan hatott. Európa ezen fertályán a vagonok nem éppen a tisztaságukról híresek, és az utasok egy része sem volt túl bizalomgerjesztő. Igyekeztem hát olvasással tölteni az időt, és lehetőleg nem elaludni addig, amíg bárkivel is meg kell osztanom kupémat. Hálókocsi természetesen nem volt.
Aggodalmaim és a kezdeti bonyodalmak ellenére az út zökkenőmentes volt. A határt is viszonylag rövid idő alatt átléphettük. A vámosok kivételesen nem akadékoskodtak, hamar végeztek az ellenőrzéssel, és nem akarták az utolsó kofa zöldséges ládáját is átkutatni. Így csupán negyven perc késéssel, hajnali négy óra huszonhat perckor megérkeztem a brassói főpályaudvarra, amit jó jelnek vettem. Úgy éreztem, most már semmi sem hátráltathatja küldetésemet, és tizenöt nap múlva már a saját ágyamban alhatok.
Az örömöt, hogy tizenhat óra zötykölődés után végre szilárd talajt érezhetek a lábam alatt, hamar szertefoszlatta a jeges szél és a szurokfekete sötétség, amiben a pályaudvar tompa fényei csupán halványan pislákoló mécseseknek tűntek. Megszaporáztam hát lépteimet, hogy a váróban keressek menedéket, majd előkotortam zsebemből leendő szállásom címét, és taxi után néztem. Szerencsére az épület túlsó oldalán állt egy öreg Dacia, benne egy hatvan év körülinek tűnő, borostás sofőrrel, akinél csak az autója állapota volt kevésbé bizalomgerjesztő. Más választásom nem lévén – a tömegközlekedés indulására még legalább félórát kellett volna várnom – megkocogtattam a szétesni készülő jármű ablakát, majd miután az öreg biccentett egyet, beültem. Az öreg taxis értett valamelyest németül – talán az egyik nagyszülője szász lehetett –, így többé-kevésbé megértettem román-német keveréknyelven előadott monológját, amiről nem tudtam eldönteni, hogy nekem szól, vagy csak azért beszél, hogy ne aludjon el, amíg oda nem érünk a szállodáig. Amikor végre megláttam a Hotel Coroana kivilágított épületét, nagyon megkönnyebbültem. Valószínűleg a megszokottnál nagyobb borravalót nyomhattam alkalmi sofőröm kezébe, mert az igencsak kikerekedett szemekkel számolta át az átnyújtott bankjegyeket, majd hangos köszönés és valami meghajlásféle mozdulat után elszáguldott. A hátsó ülésen heverő borosüveg alapján minden bizonnyal a legközelebbi kocsma felé.
Nem hiszem, hogy a hotel személyzetéből pontos bejelentkezésem ellenére bárki is számított érkezésemre, ugyanis a portás csak hosszas csengetés után került elő, meglehetősen karikás szemekkel. Néhány aláírás után átnyújtotta szobám kulcsait, majd megkérdezte, hogy kérek-e hordárt. Mivel semmi kedvem sem volt ahhoz, hogy még a hordárt is megvárjam, elhárítottam ajánlatát, majd magam vonszoltam fel súlyos bőröndjeim az emeletre. Halkan becsuktam az ajtót, lerúgtam cipőmet, majd néhány perc rendezkedés után leheveredtem az ágyra, és szinte azon nyomban elnyomott az álom.
Másnap reggel a Coroana büféjében reggeliztem, majd tíz óra után pár perccel már át is nyújtottam kutatási kérelmem a levéltár illetékes osztályvezetőjének. Sorin Ciprianu úr, aki maga is történész és a partiumi románság elismert kutatója, készségesen kalauzolt végig az amúgy a város nagyságához képest meglehetősen szerény méretű levéltár folyosóin. A négyszintes épület, amihez egy alagsori dokumentumraktár és egy ma már csak mindenféle lomok tárolására használt pincerendszer is tartozik, a XVII. században épült és eredetileg a városerőd egyik bástyája volt. A levéltár csak 1923-ben, öt évvel a román hatalomátvétel után költözött ide, végleges formáját pedig 1939-ben nyerte el. A kissé elhanyagolt, ütött-kopott és recsegő padlójú épületbe való belépés a századfordulós hangulatot árasztó belváros után felért egy újabb időutazással. A láthatóan hosszú ideje pénzhiánytól szenvedő intézmény nem ígért felhőtlen munkanapokat, de a poros raktárak, a levegőztetők ellenére is enyhén dohos levegő, az itt-ott már hulló vakolat és a salétromos falak sajátos miliőt kölcsönöztek a helynek, s az első néhány nap során inkább éreztem magam régésznek, mint egyszerű kutatónak. A szegényes állapotok ellenére az iratok katalogizálásával és rendezettségével nem volt probléma. Kéréseimet általában fél órán belül teljesítették, és semmiféle kavarodás nem történt. Minden csomóban csak és kizárólag a jelzett témájú iratanyagokat találtam.
Ebédelni és vacsorázni a főtéren álló Cerbul Carpatin étterembe jártam, és igazán sajnáltam, hogy nem tavasszal vagy nyáron lehetek itt, hogy a teraszon ülve, a barokk stílusú tér szépségeiben gyönyörködve fogyaszthassam el étkemet. Ezért, ha tehettem, az ablaknál foglaltattam asztalt, és míg a pincérre vártam, hosszasan nézegettem a Fekete templomot, a régi városházát, a környező házakat és a hóesésben sétáló embereket.
A napok egyformán teltek. Hét órakor keltem, majd megmosakodtam és felöltöztem. Megreggeliztem a szálloda büféjében, majd kilenc órára, pontosan nyitásra besétáltam a levéltárba. Délben megebédeltem, átlapoztam a Frankfurter Allgemeine Zeitung legfrissebb számát, majd fél kettőtől egészen este hét óráig folytattam a szorgos jegyzetelést. Mivel az évnek ennek a szakaszában korán sötétedik, a kapun kilépve már az éjszaka fényei fogadtak. Sok dolgom nem lévén esténként, leginkább a belvárosban sétálgattam: nézegettem a kivilágított kirakatokat, forralt bort ittam a főtéren, bámultam a szikrázó hóesésben a város karcsú tornyait, és egyszer még hóembert is építettem egy osztrák családdal. Panaszra tehát egyáltalán nem lehetett okom, egy kutató sem kívánhatott volna magának ennél nyugalmasabb kiküldetést. Az eseménytelenség egyhangú üteme azonban tervezett hazautazásom előtt két nappal hirtelen megtört.
Ott-tartózkodásom tizenegyedik napján egy elsőre jelentéktelennek tűnő dolog történt. Az iratok közé került egy dosszié is, mely egy kézzel írt naplót és egy 1918-as keltezésű, magyar nyelvű rendőrségi jelentést tartalmazott. Más esetben valószínűleg egyszerűen félretettem volna a kutatásom tárgyától eltérő dokumentumokat, azonban már tíz napja csak szüntelenül körmöltem, s úgy éreztem, megengedhetek magamnak egy kis szellemi kitérőt. Kíváncsian vettem hát kezembe a kis könyvecskét és kihajtogattam a tintaceruzával írt dokumentumokat.
Magyartudásom nem volt elegendő ahhoz, hogy minden szavát megértsem a jelentésnek, és a szöveg is sok helyen elmosódott volt. Annyit azért ki tudtam sillabizálni belőle, hogy a várostól délkeletre fekvő Messenbach-kastély 1918 június 6-án leégett. A tűzben életét vesztette a teljes cselédség, valamint a család utolsó tagja, Anna Veronika von Messenbach is. A hatóságok szerint nyoma sem volt gyújtogatásnak, és a nyomozást eredmény nélkül zárták le. Az iratokat félretéve kíváncsian belelapoztam a naplóba azt remélve, hogy bepillanthatok a város arisztokráciájának titkos életébe. Gyorsan átfutottam első oldalait, hogy némi képet kapjak tartalmáról, de csalódást keltő módon semmilyen közéleti megjegyzést nem találtam benne. Ez azonban nem szegte kedvem, már csak azért sem, mert a napló, terjedelme miatt, még bőven tartogathatott izgalmas részleteket. Úgy döntöttem, nem rabolom tovább magamtól az értékes munkaórákat, és később folytatom olvasását. A rendőrségi jelentést lemásoltattam, azzal a szándékkal, hogy később majd teljes egészében lefordíttatom. Ami a naplót illeti, félretettem a többi irat mellé, mintha egyszerűen csak közéjük tartozott volna, ugyanis nem kellett attól tartanom, hogy esetleg valamelyik munkatárs visszaviszi a helyére. Mint kolléga teljesen szabadon, mindenféle ellenőrzés nélkül dolgozhattam. Folytattam hát a latin és német szövegek most már még unalmasabbnak ható jegyzetelését, de a gondolataim máshol jártak. Csak akkor vettem észre az idő múlását, amikor Ciprianu úr barátságosan megkocogtatta vállamat, és mosolyogva az órájára mutatott, miközben valami olyasmit dünnyögött, hogy poratkává változom, ha még egy perccel tovább görnyedek a papirosok fölé.
Sietősen befejeztem hát a munkát, összehajtogattam az asztalon heverő iratokat, jegyzetfüzeteimet pedig belehánytam aktatáskámba. Azonban amint felálltam, a gyomrom nagyot kordult. Annyira belefeledkeztem a munkába, hogy észre sem vettem, hogy megéheztem. Felvettem a kabátom, majd az épületből kilépve átmeneti törzshelyem, a Carpatin étterem irányába indultam. A hóesés elállt, az égen pedig már nyoma sem volt a sötét hófelhőknek, ami szokatlanul hatott ahhoz képest, hogy érkezésem óta szinte folyamatosan havazott. Ettől eltekintve ez az este is ugyan olyannak ígérkezett, mint a többi. Kivételesen nem néztem bele az asztalomra lerakott újságokba, amelyeket most is odakészített nekem a pincér, hanem rögtön hazaindultam. A szállodába visszafelé menet rosszullét fogott el, és áldottam az eget, hogy még időben felértem a szobámba, ugyanis fél perccel azután, hogy beléptem az ajtón, már hánytam is. Hosszasan szidtam magamban a szakácsot, és megfogadtam, hogy a hátralévő napokban máshol fogom éhségem csillapítani. Miután a romlott étel távozott belőlem, betántorogtam a hálószobába, és beletúrtam táskámba. Egy rossz mozdulattal sikerült levernem, és teljes tartalma a földre szóródott. Csak miután fölkapcsoltam a villanyt, vettem észre, hogy olyasmi hever a füzetek közt a szőnyegen, ami bizonyosan nem az enyém. A napló volt az.
Első gondolatom az volt, hogy azonnal visszaviszem a könyvecskét a levéltárba. Rendkívül szégyelltem magam, hogy ilyen mértékű figyelmetlenséget követtem el. Szándékomtól azonban el kellett állnom, ugyanis az éjjeliőrön kívül már senkit sem találtam volna az épületben, és bizonyára Ciprianu úr sem örülne, ha hozzá nem értőkre bíznám a levéltár tulajdonát. Úgy döntöttem hát, hogy megvárom a másnap reggelt, majd szokásos munkámat megkezdve, mindenféle felhajtás nélkül, egyszerűen visszateszem a naplót a dobozba, amiben a segéd felhozta a raktárból. Nem akartam, hogy folt essen a becsületemen, és megrendüljön a belém vagy az alma materembe vetett bizalom. Némileg lecsillapodva és az iménti rosszulléttől kissé fáradtan dőltem le ágyamra, de akármennyire is szerettem volna minél hamarabb elaludni, hosszú percek után sem jött álom a szememre. Felkapcsoltam az éjjeliszekrényen álló kis olvasólámpát, és ha már így hozta a véletlen, felnyitottam a naplót az első bejegyzésnél.
Messenbach kisasszony 1895 őszén, tizennégyévesen kezdte el papírra vetni a gondolatait, tehát amikor elhunyt, közel harminchét éves volt. Az első bejegyzésekben nem volt semmi érdekes. Csak és kizárólag olyan dolgokról írt, amik egy fiatal lányt érdekelhetnek: új ruhák, bálok, tanulás, a pubertás okozta testi változásokra való finom utalások és hasonlók. Bevallom, ezek a részletek nem voltak számomra érdekesek, és egy kicsit kellemetlenül is éreztem magam, hogy egy fiatal lány intim gondolatai közt turkálok. Az 1898 március 18-ai bejegyzéstől kezdve azonban a napló romantikus fordulatot vett. Ebben hosszasan értekezett egy megnyerő külsejű, lebilincselő személyiségű fiatal kadétról, aki apja gyermekkori barátjának legidősebb fia volt. A Wilhelm nevű ifjú egy hetet töltött a Messenbach családnál. Ez idő alatt vadászat vadászatot követett, majd fényűző bállal koronázták meg a vendég tartózkodását. Messenbach kisasszony számára a bál csúcspontja a Wilhelmmel való tánc volt, amiről a lenagyobb elragadtatással számolt be naplójában. Wilhelm az osztrák-magyar flottánál szolgált, így számos egzotikus helyre eljutott. Járt a Távol-Keleten is: India, Kína, Japán, Thaiföld, számos helyen megfordult. Édesapja szintén tengerész volt, első tisztként szolgált egy cirkálón. A további bejegyzések alapján a találkozás után a két fiatal közt szerelem szövődött. 1899 tavaszán már az eljegyzést tervezték, de Wilhelm Mayer tengerészkadétot a következő év elején elszólította a kötelesség. 1900 nyarán behajózott az SMS Aspern cirkálóra, ami Kínába indult, hogy egy flottakülönítmény részeként részt vegyen a bokszerlázadás leverésében. Erről az útról azonban soha nem tért vissza. 1901 februárjában távirat érkezett a családhoz, amelyben Wilhelm apja tudatta, hogy fia Peking ostroma során súlyosan megsebesült, majd néhány nappal később elhunyt. Az óriási távolság miatt a holttest hazahozatalára esély sem volt, így Wilhelmet helyben, a pekingi osztrák-magyar követség kertjében temették el. Az édesapa 1902 márciusában tért haza, majd Brassóba utazott, hogy személyesen is beszámolhasson fia halálának körülményeiről. Ajándékot is hozott magával. Wilhelm szerette volna meglepni kedvesét, ezért Hongkong városában egy porcelánbabát vásárolt egy öreg kereskedőtől, aki viszonylag jól beszélt angolul, hiszen a város már évtizedek óta brit kézen volt. A kínai csak hosszas rábeszélés után volt hajlandó megválni a babától, hiszen igazi mestermunka volt. Azt állította, hogy késő Ming-korabeli, vagyis több, mint kétszázéves. Wilhelm ezt nem nagyon akarta elhinni, mivel makulátlan állapota szerinte nem igazolta az állítást. A baba szépsége és részletgazdag kidolgozottsága azonban a leírás alapján valóban lenyűgöző lehetett. Tökéletes ajándék lett volna, de a vőlegény halála miatt egy tragikus szerelem néma mementójává vált. Messenbach kisasszony belebetegedett a bánatba, és megesküdött, hogy sohasem fog férjhez menni. Mivel kedvesével még csak jegyben jártak, nem számított özvegynek, ennek ellenére élete végéig kizárólag feketében járt.
Ahogy egyre mélyebbre ástam magam a naplóból áradó szomorúságba és magányba, bejegyzéseinek depresszív sorai egyre nyomasztóbban hatottak rám. Veronika kisasszony még csak tizenhatéves volt, de ha sem életkorát, sem a bejegyzéseket megelőző eseményeket nem ismertem volna, sorai alapján azt gondolom, hogy egy tragikus sorsú, sokat szenvedett asszony naplóját olvasom. A kislányos nyelvezet eltűnt. Hogy fájdalmát enyhítse, Messenbach kisasszony a kastély egyik szobáját kedvese emlékének szentelve rendezte be. Wilhelm édesapját mélyen megérintette a gyászoló leány szenvedése, és hajlandó volt lemondani fia személyes tárgyainak egy részéről. Még véráztatta egyenruháját is neki adta, ami a szobaajtóval szembeni vitrines szekrénybe került. Így bárki, aki benyitott, azonnal szembesülhetett a család egyetlen gyermekét megnyomorító tragédiával. Csak egyvalami került az ifjú hölgy szobájába: a porcelánbaba…
Hirtelen halk fütyülést hallottam, arcom pedig hideg csapta meg. Félretettem a naplót, és felkeltem, hogy megnézzem a fűtést. Az ablak alatt álló radiátor szabályzóját a maximumra tekertem, majd elhúztam a függönyt, hogy az ablakot is ellenőrizzem. Ahogy rántottam egyet a kilincsen, a halk fütyülés megszűnt. Csak ezután néztem ki az utcára. Odakint ismét hóvihar tombolt.
Kimentem a teakonyhába, hogy főzzek egy rumos teát, és kicsit felmelegítsem magam. Az émelygés szerencsére már elmúlt. Felraktam a kancsót a tűzre, és amíg vártam, hogy felforrjon a víz, elrágcsáltam néhány szem kekszet. Kinyitottam a tűzhely fölötti szekrényt, de csak két kis dobozt találtam benne. Az egyikben klasszikus orosz tea volt, a másikban pedig valamilyen kínai, amiről semmit sem tudtam megállapítani, mivel a dobozán csak kandzsik voltak. Így maradtam az orosznál. A szokásosnál is több rumot öntöttem a bögrébe, majd a gőzölgő csészével kezemben visszamentem a szobába. Épp a forró italt fújogattam, amikor az órám ciripelt egyet. Éjfél volt, én azonban továbbra sem éreztem szemernyi álmosságot. Ugyan kicsit még gyenge voltam az esti rosszulléttől, de más bajom nem volt, így visszafeküdtem az ágyba, és újra kezembe vettem a naplót.
A további bejegyzések a gyász keserű és gyötrelmes sorai voltak. Itt-ott a tinta is elmosódott, mintha egy könnycsepp áztatta volna szét a papíron. Idővel a hangnem is változott, a mély fájdalom letargiába és depresszióba csapott át. Bevallom, ezen a ponton már nem tudtam egyszerű tudósként olvasni a naplót, fokozatosan a hatása alá kerültem. Messenbach kisasszony nagyon plasztikusan írta le fájdalmát, s csak egy érzéketlen ember lett volna képes rezzenéstelen arccal olvasni sorait.
Az 1905-ös évben újabb tragikus fordulat következett be. Veronika édesapja lovaglás közben balesetet szenvedett és elhunyt. Két hónapra rá édesanyját is elveszítette. A halál oka szélütés volt. Jegyesének halála és szüleinek idő előtti távozása az élők sorából olyan súlyos csapást jelentettek, amit törékeny elméje már nem tudott feldolgozni. A további bejegyzések alapján biztosan állíthatom, hogy Messenbach kisasszony megőrült. Az elmebajnak azonban olyan speciális fajtája sújtotta, amivel talán a legtapasztaltabb orvosok is csak ritkán találkoznak. Nem is lehetett másról szó, mert minden, a józan ésszel ellentétesnek tűnő kijelentést rendkívül szkeptikusan kezeltem. Messenbach kisasszony ugyanis azt állította, hogy nem öregszik. Természetesen ezt így, szó szerint soha nem írta le, de mivel rendkívül hiú volt, gyakran értekezett a külsejéről vagy a szépsége iránt megnyilvánuló csodálatról. Naplójának második felében, túl a harmincon, gyakran írt arról, hogy bőre még mindig ugyan olyan finom és hamvas, mint kislánykorában, és vonásai semmit sem változtak az évek során. Messenbach kisasszony valószínűleg jól sminkelt, és bizonyára elhitte azt az önhazugságot, hogy még mindig ugyanaz az arc néz vissza rá a tükörből, ami közel két évtizeddel korábban. Sminkelés után ez talán mások számára is hihető lehetett. Ennél súlyosabb pszichózisnak tűnt, hogy egy idő után elkezdte a porcelánbabát úgy kezelni, mint egy kisgyermeket. Bomló elméje számára talán vigaszt jelenthetett, hogy helyettesítheti vele a kedvese halála miatt már meg nem születhetett, de vágyott gyermeket, és így kiélheti anyai ösztöneit is.
A napló utolsó harmadán már nem volt könnyű átrágnom magam. Egyrészt az íráskép fokozatosan romlott, néhol már egész mondatok voltak olvashatatlanok. Másrészt ahhoz, hogy valós képet kapjak, sokszor a sorok között kellett olvasnom. Elejtett megjegyzésekből és apró utalásokból, mint egy kirakóst kellett összeraknom Veronika kisasszony meggyötört lelkének térképét. Így többé-kevésbé képet kaphattam arról is, hogy a cselédség vagy ritka vendégei milyennek látták őt. Állapota nem maradt titokban környezete előtt, és egyre nehezebben viselték fura szokásait és cseppet sem átlagos viselkedését. Az évek során több szolgálója is felmondott. Volt, aki egyszerűen csak félt tőle, de volt olyan is, aki úgy vélte, a kastély elátkozott hely, és rá is csak bajt fog hozni. Egy alkalommal még boszorkánysággal is megvádolták, de ezt még a környék egyszerű és babonára hajlamos lakói sem hitték el. Benyomásom szerint a legtöbb emberben csak szánalmat keltett a pártában maradt és örökké gyászoló, idejekorán megárvult leány.
1913 őszén halványan feltűnt a remény, hogy nyomorúságos állapota véget ér, és lelke végre enyhülésre lel. Ekkor ugyanis hazatért katonai szolgálatából a birtok intendásának Károly nevű fia, aki hasonlított a kisasszony néhai jegyesére, és közelsége újra örömmel és élni akarással töltötte el a ház úrnőjének elgyötört szívét. A kapcsolatnak azonban minden társadalmi konvenció útját állta, és 1914 nyarán véget is ért, mivel Károlyt a világháború kitörése miatt ismét besorozták. Az újra magányossá váló hölgy ekkor hosszú időre elnémult, majd 1916 végén kezdte ismét papírra hányni sokat szenvedett lelkének keserű iszapját. Bevallom, itt is átlapoztam néhány oldalt. Részben, mert lassan erőt vett rajtam az álmosság, részben, mert ugyanazokat a gyötrelmes vallomásokat olvashattam újra, mint a napló korábbi részében. Az elgyötört lélek 1917 december 26-án kapta meg a kegyelemdöfést a sorstól. Ezen a napon távirat érkezett a kastélyba: Magyar Károly hadnagy elesett az olasz fronton. Messenbach kisasszony elméje ezután valószínűleg teljesen elborult. Legalábbis a napló utolsó lapjai erre engedtek következtetni, mivel a szöveg teljesen olvashatatlanná vált. Sőt, az utolsó oldalakon látható kaparásszerű foltok már egyáltalán nem hasonlítottak emberi kéz alkotására. Bevallom, még a puszta látványuk is borzongással töltött el.
Ismét az órám ciripelése billentett ki zsibbadt állapotomból és rántott vissza a valóságba. A számlapra pillantottam, négy órát mutatott. Megpróbáltam felállni az ágyból, de a kimerültségtől szédülni kezdtem, és csak az éjjeliszekrényben megkapaszkodva tudtam visszanyerni az egyensúlyom. Kibotorkáltam a konyhába, és töltöttem magamnak egy pohár vizet. Nem volt már erőm gondolkodni vagy a naplóval foglalkozni, így inkább lekapcsoltam a villanyt és visszamásztam ágyamba, majd némi forgolódás után elaludtam.
Az ébredés fájdalmasan nehéz volt, és egy nagy adag kávéval próbáltam feledtetni az éjszaka gyötrelmeit. Ciprianu urat azonban nem sikerült megtévesztenem. Biztos voltam benne, hogy feltűnt neki szokatlan állapotom, de rá jellemző módon nem tett semmilyen megjegyzést, és szó nélkül kiadta iratszekrényem kulcsát. A munka nagyon nehezen ment. Képtelen voltam odafigyelni arra, amit csinálnom kellett. Dél felé már a kávé is elvesztette a hatását, így jó félórával előbb mentem ebédelni. Forró húslevessel és nagy adag spagettivel próbáltam állapotomon javítani, miközben még mindig az éjszaka folyamán olvasottak kavarogtak bennem.
Miután végeztem kiadós ebédemmel, a levéltár helyett a földhivatal irányába fordultam. Kutatói engedélyem és német útlevelem itt is csodákat művelt. Tíz perccel később már a mikrofilmeket böngésztem. Egy óra kitartó keresés után sikerült megtalálnom a Messenbach-kastély helyrajzi számát és meghatározni helyét egy korabeli térképen. Ezután már nem volt más dolgom, mint összevetni a századfordulós térképet azzal, amit a szállodából hoztam el. Mivel a város az elmúlt évtizedekben a többszörösére hízott, a kastély már egyáltalán nem esett tőle messze. Reméltem, hogy találok egy buszjáratot, ami legalább a közelébe elvisz, így megfordítottam a szállodai térképet, hogy a hátoldalán sorakozó menetrendeket tanulmányozhassam. Ismét szerencsém volt. A 6-os jelzésű járat végállomása csak egy szűk kilométerre volt a kastélytól. Az utolsó busz azonban egy órán belül indult, így sietnem kellett. Gyorsan visszatettem a mikrofilmeket, majd az épületből kilépve a főtéri buszpályaudvar irányába indultam el.
Néhány lépés után azonban megtorpantam, és tűnődni kezdtem. Mégis, mit akarok én ott? Puszta kézzel, hétköznapi ruhában készültem átkutatni egy romos kastélyt, ami minden bizonnyal életveszélyes. Még egy zseblámpa se volt nálam, pedig mire oda fogok érni, már biztosan koromsötét lesz. Egyáltalán mit találhatok még ott közel nyolcvan évvel később, amit a rendőrség vagy a fosztogatók még nem találtak meg? Nyugtalanító gondolataim ellenére mégis tovább lépdeltem a pályaudvar felé, miközben a nyakamat tekergettem, hátha találok egy barkácsboltot. Végül a régi állami áruház szocreál épületébe fordultam be, ahol tudtam vásárolni néhány, „a semminél jobb” kategóriájú szerszámot. Így lettem gazdagabb egy túlsúlyos zseblámpával, egy összecsukható kempingásóval és egy méretes kalapáccsal. Ezek után csak reméltem, hogy nem néznek sírrablónak, és amit lehetett, a kabátom alá rejtettem. Az ásót sikerült az ajándékba kapott reklámszatyorba csomagolni.
A busz leghátsó ülésen foglaltam helyet, és egy pillanatra sem gondoltam úticélomra. Csak bámultam ki az ablakon, mint egy átlagos turista, aki érdeklődve pillant mindenre, amit lát, és minél több emlékképet szeretne hazavinni. A busz végül félórás zötykölődés után érkezett meg a végállomásra, és ahogy számítottam, valóban teljesen be is sötétedett. Leszálltam, majd elindultam tovább a régi úton, be a fák közé, az erdőbe. Nem néztem hátra, de sokáig éreztem hátamon a buszvezető pillantását. Reméltem, hogy nem hív rendőrt.
Az erdő szélén az utat egy sorompó zárta le, de mielőtt kikerültem volna, megálltam, hogy hátranézzek. A város fényei csak halványan pislákoltak a sötétben, a fel-fel támadó szél pedig apró, szúrós hópelyhek százait vágta az arcomba. Egy lélek sem volt a közelben. Arcomba húztam sálamat, majd a nyikorgó hóban nekiindultam a sötét erdei útnak. Ötven lépés után az út elkanyarodott, így már fel mertem kapcsolni a lámpám, de fényerejét letekertem, amennyire csak lehetett. Biztos voltam benne, hogy egyedül vagyok, és senkibe se fogok belebotlani, de a lebukás esélyét így is minimalizálni akartam. Semmi kedvem sem volt a rendőrőrsön tölteni az éjszakát és kellemetlen kérdésekre válaszolni. Az út újra kanyarodott, de ezúttal az ellenkező irányba, majd enyhén emelkedni is kezdett. Ekkor éreztem először, hogy fázom. Talán a szél támadt fel, vagy csak egyszerűen hidegebb volt itt kinn, de most már biztos voltam benne, hogy rosszul mértem fel, mennyire kellene beöltöznöm. Megszaporáztam hát a lépteimet, hogy egy kicsit felmelegítsem magam, kezeimet pedig ökölbe szorítva zsebeim mélyére nyomtam. Talán öt-hatszáz métert tehettem meg, amikor a fák ritkulni kezdtek. Az út ugyan még mindig emelkedett egy kicsit, de lassan egy furcsa alakzat kezdett kibontakozni a sötétből. Csak amikor egészen közel értem hozzá, akkor jöttem rá, hogy egy romos díszkútban álló szobor előtt állok. Fiatal nőt formázott, bal kezében korsóval, amelynek szája előrebukott, míg másik kezét a magasba emelte. Azt azonban nem tudtam meg, mit akar vele, mert a karja csak könyökéig tartott. Nem akartam sokáig időzni mellette, így újra megszaporáztam lépteimet abba az irányba, amerre a kastélyt sejtettem, vagy legalábbis azt, ami megmaradt belőle.
Húsz lépést sem tehettem meg, amikor a szikrázó hópelyhek kavalkádjából szabályos formák kezdtek el kibontakozni. Óvatosan lépdeltem tovább, és a kastély romjai lassan felfedték magukat. A tetőszerkezetnek már nyoma sem volt, és az emelet feketén tátongó ablakai mögött is ott szikráztak a vadul táncoló hópelyhek. Néhányon még ott lógtak a keret megfeketedett csonkjai, de a bejárati ajtónak már csak a helye volt meg. Talán egyszerűen bezúzták a lángokkal küzdő tűzoltók, remélve, hogy valakit talán élve kihozhatnak odabentről. A látvány egyszerre volt nyomasztó és félelmetes. Lelki szemeim előtt egy pillanatra feltűnt a tűzvész borzasztó árnyképe, és a távolból elfojtott sikolyt véltem hallani. Összerezzentem, de tudtam, hogy csak az érzékszerveim űznek velem tréfát, így egy határozott lépéssel elindultam a bejárat felé. A bejárathoz – jobban mondva a helyéhez – néhány lépcsőfok vezetett fel. Lámpámat pedig a sötéten tátongó űr felé fordítottam. A fénycsóva semmit sem talált, ezer és ezer szikrázó csillagra tört szét a sűrűn hulló hópelyheken. Felmentem a lépcsőn, remélve, hogy közelebbről már kideríthetem, hogy egyáltalán be tudok-e jutni az épületbe. Látszólag semmi sem állta utamat, így átléptem a küszöböt, de abban a pillanatban rájöttem, hogy meggondolatlanul cselekedtem. Kiáltani akartam, de az ijedtségtől egy hang sem jött ki a torkomon. Halk puffanással értem földet, és csak azért nem lett komolyabb bajom, mert a talajt legalább félméteres hó borította. A lámpám szerencsére égve maradt, így könnyen megtaláltam. Egyedül a bal kezem tenyerét horzsoltam fel, és bal lábam vertem oda egy kicsit, de a fájdalom nem volt annyira erős, hogy bármiben is megakadályozzon.
Felkeltem, és körbefordultam kezemben a lámpával. A lyuk, amelyen bezuhantam, túl magasan volt, eszembe se jutott, hogy megpróbáljak kimászni rajta. A helyiségből, ahol álltam, csak egyetlen kijárat volt, így arrafelé indultam el. A következő szobában is vastagon állt a hó, de ennek már három ajtaja volt. Egy, amin bejöttem, egy szemben, és egy balra. Valami azt súgta, a bal oldali ajtó lesz a helyes megfejtés, én azonban mégis egyenesen indultam tovább. Beléptem, de innen már csak lefelé vezetett út. A földön egy csapóajtó rajzolódott ki. Meglepett, mennyire jó állapotban maradt közel nyolcvan évvel a tűzvész után. Nyoma sem volt rajta feszegetésnek vagy bármiféle rongálásnak. Biztos voltam benne, hogy az évtizedek során számtalan fosztogató járt erre, így hihetetlennek tűnt a gondolat, hogy ezt a lejárót egyikük sem találta meg. A válasz a talányra azonban meglehetősen banális volt: az ajtót mindenféle ellenállás nélkül, könnyen fel tudtam nyitni. Vagy soha nem zárták le, vagy egyszerűen levágták róla a lakatot. Nem töprengtem tovább a dolgon, inkább lementem a csapóajtó alatt feltáruló lépcsőn, hogy kiderítsem, milyen titkokat rejthet még ez az elátkozott hely.
A járat egy hozzávetőleg három méter széles, boltíves folyosóba torkollott. Itt már tökéletes csend uralkodott, egyáltalán nem lehetett hallani a szél fütyülését. Szétnéztem, de néhány rozoga hordón kívül semmit sem találtam. Továbbindultam előre azt remélve, hogy a folyosó végén lesz egy újabb ajtó vagy elágazás. Néhány lépés után azonban belerúgtam valamibe, amitől a frász jött rám, és remegő kézzel pásztáztam fel-alá lámpám fénycsóvájával. Legnagyobb megdöbbenésemre egy szinte teljesen csupasz koponya volt az, amelynek tulajdonosát is sikerült megtalálnom. A fal mellett feküdt, szürke és foszladozó rongyokba csavarva. Nem tudtam megállapítani, hogy mikor halhatott meg, de biztos voltam benne, hogy nagyon-nagyon régóta heverhetett ott. Talán egy helyi lakos lehetett, aki a háború alatt itt keresett menedéket a bevonuló orosz csapatok elől, és éhen halt, vagy már eleve betegen és sebesülten jött ide, és itt érte utol a végzete. A félelemmel vegyes kíváncsiság tovább hajtott, de megfogadtam, hogy ha semmit sem találok a folyosó végén, nem kutakodok tovább, és visszafordulok. Óvatosan lépdeltem előre, most már a földre világítva, de körülbelül huszonöt lépés után egy fal állta utamat. Mérhetetlen csalódás vett rajtam erőt, és átkozni kezdtem magam, amiért annyira ostoba voltam, hogy ide jöttem. Némi bosszankodás után azonban feltűnt, hogy valami nem stimmel a fallal, ami utamat állta. Sokkal világosabb téglából volt kirakva, mint a folyosó többi része.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve elővettem kalapácsom, és teljes erővel belevertem a falba. A hangja alapján üreg lehetett mögötte, a téglából azonban csak kisebb darabok törtek le. Újra lesújtottam, mire a fugán vastag repedés jelent meg. Ezen felbátorodtam, és tovább csépeltem a falat, mire az néhány ütés után gyerekfej nagyságú darabon beszakadt. Egy percre abbahagytam a kalapálást, hogy kifújjam magam, majd újra nekiláttam. Innen már sokkal könnyebb dolgom volt, és sikerült akkora lyukat ütnöm, amelyen már be tudtam mászni. Félredobtam a kalapácsot, és tűnődve néztem a feketén tátongó nyílásra. Most már biztos voltam benne, hogy nem hiába jöttem, és az ötlet, ami eddig őrültségnek tűnt, nem volt ördögtől való. Hirtelen azonban rettegés fogott el, és valami azt súgta, hogy jobban teszem, ha visszafordulok, és nem kutatom tovább ennek a kísérteties helynek a titkait. A kíváncsiság azonban lassan erőt vett rajtam, és a hidegtől remegve bemásztam a kastély utolsó, még teljesen érintetlen helyiségébe. Óvatosan körbepásztáztam a lámpával, de többször is meg kellett fordulnom, mire megértettem, hogy egy tökéletesen berendezett szalonban állok. A hozzám legközelebb álló szekrény egy könyvespolc volt, rajta egyforma színű, jelöletlen gerincű könyvek sorakoztak. Levettem egy példányt, és találomra felnyitottam. Nyomtatott betűk helyett alig-alig kivehető kézírással volt tele. Lapozgatni kezdtem, de minden oldalon ugyanazon kéz értelmezhetetlen kaparása rajzolódott ki. A felismerés villámcsapásként ért. Ez Veronika kisasszony kézírása volt, ráadásul a naplójának utolsó oldalaira hasonlított, amikor elméje már megbomlott, és olvashatatlan sorokat vetett papírra. Egy másik kötet után nyúltam, de abban is hasonló ákombákomok fogadtak. Úgy éreztem, valami láthatatlan erő szorításába kerülök, és nem kapok levegőt. A könyv lassan kicsúszott a kezemből, és a földre esett. A szoba forogni kezdett velem, a falak pedig egyre közelebb kerültek… Minden akaraterőmet összeszedtem, és egy akkora pofont kevertem le magamnak, amekkorát csak bírtam, majd megráztam a fejem. Élve akartam kikerülni innen, és a saját lábamon. Sem babonák, sem ódon kastélyok elképzelt szellemei nem vehetnek erőt a józan eszemen, bizonygattam magamnak. Hátat fordítottam a könyvespolcnak, és tovább kutakodtam. A másik falnál egy vitrines szekrényt pillantottam meg, és közelebb léptem hozzá, hogy belevilágíthassak a lámpával. Egy szakadt, foltos egyenruha lógott benne. „Tehát ide száműzte az emlékeit. Utolsó erejéből meg akart szabadulni a múltjától, és ide temetett mindent… ide, a ház alá…”, mormoltam magamban.
Éhes voltam és fáradt. A fejem zúgott, végtagjaim remegtek a hidegtől, de nem akartam feladni. A kirakós utolsó darabját is meg akartam találni. Balra fordultam, az apró terem még meg nem vizsgált oldala felé. Egy ébenfekete szekrény állt ott. Kihúztam a legfelső fiókot, és beletúrtam. Fotók és képeslapok voltak benne. Némi keresgélés után megakadt a szemem egy fiatal lány portréján. „Ez lehetett ő”, futott át a gondolat az agyamon. A hátoldalán egy megsárgult pecsét volt: „1916 január 20, Keller Fotó.” Mintha áramütés ért volna, úgy álltam ott. Visszatettem a képeket és becsuktam a fiókot. „Hamisítvány. Egy őrült nő hamisítványa.”, mormoltam, majd kihúztam az alsó fiókot is. Egy ébenfekete fadobozon kívül semmi más nem volt benne. Tompa selyemszínnel verte vissza a lámpa fényét, közepén két aranyszínű kínai kandzsi ragyogott. Sejtettem, mi lehet benne, mégis remegő kézzel nyitottam ki. Selyemruhába öltöztetett, tökéletes szépségű porcelánbaba feküdt benne. Óvatosan kivettem a dobozból, és arcom elé emeltem. Makulátlanul nézett ki, csukott szemei pedig olyan hatást keltettek, mintha csak aludna. Meg akartam érinteni az arcát, de ahogy felemeltem az ujjaim, a ruhája porladni kezdett. A foltok egyre nagyobbak lettek, és elnyelték az apró selyemhanfu minden egyes részét. Megbabonázva néztem a hihetetlen jelenséget, de még mielőtt visszatehettem volna a babát a dobozba, porcelán testén repedések százai futottak végig, és egy szempillantás alatt millió apró darabra tört… Nem bírtam tovább idegekkel. A falhoz pattantam. Miközben kimásztam a lyukon, mögöttem földöntúli hangok keltek. A bútorok úgy recsegtek-ropogtak, mintha haláltusájukat vívnák, de én egy pillanatra se néztem vissza. Teljes erőmből rohanni kezdtem, miközben a hátam mögött a morajlás egyre csak erősödött. Kivágtam a csapóajtót, a légáramlat szinte kivetett a nyíláson. A következő szobában most már arra fordultam, amerre korábban a kiutat sejtettem. Átrohantam egy újabb megfeketedett ajtókereten, és a halvány derengésben behavazott lépcsőt pillantottam meg. Felrohantam rajta, majd egy alacsony falmaradványon átmászva kijutottam a kastélyból. Berohantam a fák közé, arra, amerre a kivezető utat sejtettem, és csak reméltem, hogy erőm legalább addig kitart, amíg visszajutok a város határához. A második kanyar után egy pillanatra fellélegeztem. Éreztem, hogy közel a menekvés, azonban egy másodperccel később egy tompa ütést éreztem a hasamon, és nagyot nyekkenve, arccal előre a földre zuhantam. Mint egy zsák krumpli terültem el, és jeges sötétség borult rám…
Három nappal később tértem magamhoz, a helyi kórházban. Az első dolog, amit megláttam, amikor kinyitottam a szemem, Ciprianu úr gondterhelt arca volt. Bocsánatkérőn pillantottam rá, mire halvány mosollyal az arcán felsóhajtott. Kérdés nélkül elmondta, hogy miután nem mentem vissza a levéltárba, telefonálgatni kezdett, hogy merre lehetek. Mivel a szállodában nem ért el, és sötétedés után sem tértem vissza, bejelentést tett a rendőrségen. Csak a levéltár zárásakor nézte meg asztalom, és az ott talált dokumentumok alapján merült fel benne a gyanú, hogy a kastélynál kell kerestetnie. Szerencsémre ugyanaz a rendőr vette fel a telefont, aki nem sokkal korábban egy buszsofőr hívását is rögzítette, aki egy furcsán viselkedő alakról tett bejelentést. Amikor a sorompó mellett megtaláltak a hóban – ugyanis futás közben annak ütközve vágódtam el –, még csak néhány perce heverhettem ott eszméletlenül. Mentőt hívtak, majd kórházba szállítottak. Ciprianu úr másnap visszament a kastély romjaihoz szétnézni, majd felhívta régi barátját, a városi főépítészt, hogy megkérje, minél hamarabb gondoskodjon a tanács az életveszélyessé vált rom elbontásáról. Mivel hozzám hasonlóan ő is rendkívül kíváncsi ember, egy kicsit keresgélt, hátha talál még ott valami érdekeset. Minden bátorságát összeszedve sikerült is kimentenie néhány apró relikviát a kastély pincehelyiségéből. Amikor idáig jutott mondandójában, egy kisebb csomagot vett elő a táskájából, és az éjjeliszekrényre helyezte. Nagyon halkan, alig érthetően suttogott. Azt szerette volna, ha valamivel feledtetni tudná a balul sikerült “kirándulásom”, hogy ne csak rossz emlékekkel térjek haza szeretett városából. Hálásan megköszöntem figyelmességét, valamint azt is, hogy megmentette az életem, majd elbúcsúzott tőlem.
Miután távozott, összeszedtem magam, és felültem az ágyam szélére, hogy igyak egy pohár vizet. Egy darabig néztem a zsineggel átkötött csomagot, majd a kezembe vettem. Óvatosan elkezdtem lefejteni róla a papírcsomagolást, de amint megpillantottam a benne lapuló doboz fekete sarkát, levert a víz. Felpattantam, és az ágyra dobtam az átkozott holmit. Amilyen gyorsan csak tudtam, magamra kaptam ruháimat, és kifutottam a kórházból. A szállodába érve felszaladtam a szobámba, bőröndömbe hajigáltam a ruháimat, nem is nézve, hogy bármit is otthagyok-e. A kijáratnál a recepciós románul kiabált utánam valamit, de rá se hederítettem. Lélekszakadva rohantam ki a hóesésbe, és leintettem az első taxit. Az állomáshoz hajtattam, miközben odakint keserves hangon fütyült a szél…
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:52 :: Bánsági Andor
