Sokáig nem tudtam eldönteni, hogy szeretem-e Ady Endrét vagy sem. Addig a napig vívódtam magamban, amíg egy irodalom óra megadta a választ.
Györgyi néni, a magyar tanárnőm, erőteljes mozdulattal vágta ki a tanterem ajtaját, majd fejedelmi tartással a tanári asztalhoz hömpölyögve, lecsapta az osztálynaplót, és így szólt:
— Ma Ady Endréről kell beszélnem, akit utálok, és tehetségtelennek tartok, de mivel Önöknek ez érettségi tétel lesz, kénytelen vagyok foglalkozni vele.
A szavait alátámasztotta az arcán leplezetlenül kimutatott undor, melyet a harcsaszájhoz hasonló ajkai hitelesítettek.
No, ekkor helyre billent bennem az elhatározás: imádom Adyt. Mert aki Györgyi néninél ilyen reakciókat váltott ki, az bizonyosan nagyon szuggesztív és rendkívüli költő lehet, tehát az én kamasz lázadó, igazságkereső lelkemhez közel áll.
A tanárnő betartotta ígéretét. Három irodalom órát szentelt a tanmenetnek megfelelően a költőnek és műveinek, egy perccel sem többet, és bár verseihez nem fűzött a tankönyvtől eltérő megjegyzéseket, de Ady magánélete érezhetően irritálta.
Az életrajzi adatoknál nem fukarkodott a szifiliszes jelzőkkel, sugallva, hogy megérdemelte a sorsát.
Nem értettem, honnan ez a düh? Miért gyűlöl egy zsenit, akinek minden versében ott a tűz, vagy a vágy, vagy a tapintható fájdalom?
Ma már tudom az okát. Nem csak a nyugdíj előtt álló, elfáradt és belefáradt pedagógus dühe volt ez, hanem magánéletének kudarca is. A férje elhagyta még friss házasként, állítólag csapodár életet élt. Adyban talán visszaköszönt a hűtlen házastárs alakja, amitől nem tudott elvonatkoztatni.
Ezzel együtt és épp ezért köszönöm neki Adyt. Miatta ástam bele magam ennek a költőfejedelemnek az életébe, égtem vele együtt verseit olvasva, és tudtam szerelmemmel szavalni a „Párisban járt az ősz” sorait egy kis vendéglő asztalánál az első randevúnkon.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 14:59 :: Bereczki Gizella - Libra
