Piskóta (a világ legnagyobb zenebohóca, aki önmagát szerényen csak „Piskóta, a bohóc”-nak nevezi és akit, mi mesekedvelők, az egyszerűség kedvéért a továbbiakban szólítsunk Piskótának) óvatosan lépkedett a síkos kövek között, amíg elért a „gondolkodó tuskóig”. Ő hívta így, mert itt szokott ötletelni, egy-egy fellépés után. Itt találja ki az új műsort, komponálja az új dalokat és itt szokta megenni a kedvenc óriás sósperecét is, amit a péktől kap ajándékba, minden fellépés után. A vállán nehéz hátizsákot cipel, amire nagy gonddal kötözte fel leghűségesebb társát, Zengőt a gitárt. Míg Piskóta botladozva haladt előre, addig Zengő minden lépésére megrezegtette a húrjait, fülbemászó dallamokat csalt elő magából. Olyan ez, mint egy varázslatos szimfónia. – gondolta Piskóta. Végre odaért a „gondolkodó tuskóhoz”, hátizsákját maga elé rakta, Zengőt egy közeli fához támasztotta, hadd pihenjen, míg ő a jövő dolgain töri a fejét. A tuskótól pár lépésre csobogott a Patak. Nem volt neki különleges neve, hisz a Mesék Földjén, ő az egyetlen patak. Patak keresztül folyt a Mesélő Erdőn, ahol Piskóta is lakott, ahol a csodáknak csak a képzelet szab határt.
– Szia, Patak! – köszönt Piskóta illedelmesen, miután leült. Patak válasz nélkül hagyta, de Piskóta tudta, hogy visszaköszönt két csobbanás között. Dél körül lehetett az idő, mert a Mesélő Erdő felett tizenkét szivárvány ragyogott és ráadásul a pocakja is nagyokat kordult. Már éppen vette volna elő a perecet a hátizsákból, amikor a lába előtt meglátott egy szép formájú, piros színű tárgyat. Azt gondolta, hogy egy rák bújt meg benne, ezért megbökdöste a cipője orrával, hogy előcsalja.
– Ejnye, ne rugdoss már! – kiáltotta egy vékonyka hang lentről. Piskóta ijedtében felpattant a tuskóról, és egy lépést hátrébb lépett.
– Te beszélsz? Ki vagy Te? Miért ijesztettél meg? – hadarta el egy szuszra az összes kérdést, ami, abban a pillanatban eszébe jutott.
– Vegyük sorjában – szólt a hang, most már hangosan és tisztán –, igen beszélek, kő vagyok, egyébként te kezdted az ijesztgetést, én csak figyelmeztettelek.
– De háááát a kövek nem beszélnek! – mondta Piskóta tétovázva és közben érezte, hogy ez a mondat aligha állja meg a helyét, mert éppen egy kővel beszélget. Visszaült a tuskóra és meredten figyelni kezdte a követ.
– Minden kő beszél – jelentette ki a kő-, de csak azok értik, akik hisznek a mesék erejében-Bizonyára te is ezek közé tartozol, ezért hallottál meg.
– Akkor miért nem vagytok hangosabbak, hátha többen figyelnének rátok?
– A kövek csendesen léteznek, csak figyelik a világot a kezdetek óta. Mindent tudnak és mérhetetlenül bölcsek, de nem szeretnek beleszólni mások dolgába. – válaszolta a kő büszkén.
– Ezek szerint bárki, bármit kérdezne tőled, tudnád a választ és talán segíteni tudnál neki, de te inkább hallgatsz. Így semmi hasznod. – fakadt ki Piskóta. Ekkor Zengő, aki eddig csendben figyelte az eseményeket, hirtelen mély búgó hangot adott, ami nála az egyetértés jele volt.
– A kövek hasznosak! – csattant fel a kő- Igenis hasznosak! Lehet belőlünk házat falazni, legyen hol laknod. Lehet gátat emelni, ami megvéd az áradástól, lehet utat építeni, hogy mindenki száraz lábbal járhasson a nagy esők idején is, és még ezernyi dologra jók a kövek, de beszélni csak akkor szoktunk, ha okunk van rá.
– És most mi okod van a beszédre? – kérdezte Piskóta sértődötten.
– Szeretnélek megkérni, hogy vigyél el innen. Már van kétszáz éve, hogy idáig gurultam a Süveghegyről, tovább szeretnék jutni, világot látni.
– Hát jó, legyen, elviszlek. – morogta Piskóta – Az étvágyam úgyis elment.
Hirtelen felpattant, zsebre vágta a követ, vállára dobta a hátizsákját, Zengőt a kezébe kapta, végigcsúszkált a köveken az útig és elindult a Mesélő Erdő felé, aminek a túlsó végén állt a sátra. Piskóta, sétálás közben mindig gitározott, most is így tett, csak úgy áradtak Zengőből a vidámabbnál vidámabb dallamok. Alig mentek pár száz métert, amikor a kő megszólalt a zsebében:
– Kivennél a zsebedből? Látni szeretném a tájat.
– Rendben, kiveszlek, de jól viselkedj ám, ne mocorog folyton és ne ugrálj! – mondta nevetve, mert jót derült a saját tréfáján. Zengő elhallgatott, csak olykor-olykor zengett egy kicsit, ha valami különlegeset lehetett látni, például amikor egy óriás átlépett felettük, vagy amikor Aladdin arra szállt repülőszőnyegén. Már mélyen bent jártak a Mesélő Erdőben, és az aranyalmafa szépségét csodálták, amikor négy apró termetű, furán öltözött manó ugrott eléjük egy bokor mögül. A legmagasabb – aki alig ért Piskóta derekáig – egy túlméretezett csúzlit tartott a kezében, és fenyegetően hadonászott vele.
– Állj, perecet vagy életet! – kiáltotta a termetéhez mérten mély hangon – Mi vagyunk a Mesélő Erdő legnagyobb kalózai, a Négyek bandája. Adjátok meg magatokat, és még csinálnotok kellene egy csomó dolgot, amit elfelejtettem. A nevünk, Legmagasabb (ez vagyok én), mellettem áll Kicsivelkisebb, mellette áll Sokkalkisebb és a sor végén áll Kicsi.
– Ugye mondtam, hogy nem tudja megjegyezni, – súgta Kicsi, Sokkalkisebbnek – ennyit sem lehet rábízni. Mondtam, hogy nem számít a méret, hiába nőtt óriásira, az esze nem nőtt vele. Piskóta fékezhetetlen nevetésbe tört ki, egyik lábáról a másikra ugrált, Zengő mindenféle furcsa hangot adott ki, ami akár nevetés is lehetett, a kő úgy viselkedett, mint általában a kövek szoktak, nem csinált semmit.
– Még hogy kalóz, még hogy legnagyobb! – gurgulázott Piskóta a nevetéstől.
– Te most mit nevetsz? – kiáltott rá Legmagasabb – neked most rettegned kellene szörnyű haragunktól, meg ilyenek.
– Tudtam, hogy ez lesz. – motyogott Kicsi – Tudtam, hogy elszúrja a nagy mamlasz.
– Majd megoldja, csak bíznunk kell benne, – mordult rá Kicsivelkisebb – majd megoldja. Piskóta abbahagyta a nevetést, és a manók felé fordult.
– Ideje nekünk is bemutatkozni. Én Piskóta vagyok a bohóc, a vállamon himbálódzik Zengő a gitárom és leghűbb társam, és amit a kezemben tartok egy piros kő. – sorolta Piskóta, aztán így folytatta:
– Először is, a szárazföldön nem hívnak senkit sem kalóznak. Rablónak vagy haramiának igen, de kalóznak nem. Másodszor, ne mondjátok, hogy a legnagyobb, mikor a manók eleve kicsik, és még Legmagasabb is alig ér a derekamig. Ez vicces, ezen csak nevetni lehet, és még a neveitek is viccesek. Kitalálok nektek valami jobb nevet! – itt egy kis hatásszünetet tartott Piskóta – A Négy Félelmetes Haramia. Várta, hogy az apró rablók köszönetet mondanak a jó tanácsokért, de nem történt semmi.
– Ugye, mondtam, ugye mondtam – suttogta Kicsi – mindig nekem van igazam.
– Tudomásunkra jutott, hogy van a birtokodban egy óriási sósperec, – mondta Legmagasabb, teljesen figyelmen kívül hagyva Piskóta hosszúra nyúlt beszédét –, amit most elrablunk tőled. Ha nem adod ide azonnal, akkor rád lövök, – hadonászott Piskóta felé a kifeszített csúzlival, ami egy meggymaggal volt töltve.
– Látod, megoldotta. – fordult Kicsivelkisebb Kicsi felé.
– Én bizony, nem adom, nem ijedek meg tőletek! – kiáltott Piskóta és érezte, hogy most valami nagyon bátrat mondott. Zengő vészjóslóan pendült meg a vállán, és ebben a pillanatban „elsült” a csúzli. A meggymag pedig telibe talált egy aranyalmát, ami a földre hullva hatalmas port vert fel. Mikor eloszlott porfelhő, Piskóta saját magát tapogatta végig, azután Zengőt vizsgálta meg, végül ránézett a kőre, de senkinek nem esett baja.
– Dobj közéjük – szólalt meg a kő – és meglátod, hogy milyen hasznosak is tudnak lenni a kövek.
Így is lett, Piskóta eldobta a követ, aki Legmagasabbat orron pöckölte, Kicsivelkisebbet állon bökte, Sokkalkisebbet gyomron bokszolta és Kicsinek a lábára esett. A négy apró botcsinálta haramia egy szempillantás alatt eltűnt a bokrok között, úgy megijedtek.
– Elég lett volna, ha kéritek, nektek adtam volna a perecet! – kiáltott utánuk Piskóta
– Most tegyél le, kérlek – szólt a kő. – Azt hiszem itt jó helyem lesz, szép a kilátás és igen érdekes dolgok történnek errefelé. Piskóta letette a követ az aranyalmafa tövéhez, maga is leült mellé, elővette a perecet, mert az események hatására nagyon megéhezett. Halk zörej hallatszott, Kicsi bújt elő az egyik bokor mögül, és megállt Piskóta előtt.
– Tényleg nekünk adtad volna a perec, ha kérjük? – kérdezte Kicsi félénken.
– Persze, nektek adtam volna, van nekem más ennivaló is a hátizsákomban. – válaszolta Piskóta.
– Akkor a többiek nevében is, kérem szépen a perecet, mert nekünk manóknak ez a kedvenc csemegénk. Ráadásul bizonyított tény, hogy a manók minél több perecet esznek, annál magasabbra, nőnek és mint látod, nekem igen nagy szükségem van rá. – bökte ki Kicsi olyan hangsúllyal, mint akinek ez az utolsó reménye.
– Tessék vidd! – mondta Piskóta Kicsi felé nyújtva a perecet –, de ígérd meg, hogy nem vesztek a kezetekbe semmilyen harci eszközt, mert nagyon veszélyes. Jó étvágyat!
– Köszönöm, köszönöm a többiek nevében is. – hálálkodott Kicsi, és egy másodperc alatt eltűnt a bokrok között. Nagyon távolról lehetett hallani ahogyan ezt mondja:
– Ugye megmondtam, ugye megmondtam!
Piskóta még egy darabig üldögélt a kő mellett, hallgatták Zengő zenéjét és az élet nagy dolgairól beszélgettek, de az már egy másik történet.
