A temető körül finom szellő fújdogált, amikor odaértünk. A koporsót még nem hozták be a ravatalozóba, így várakoznunk kellett. Keresztapám fáradtnak, gondterheltnek látszott, sok mindent intézhetett azokban a napokban. Elmesélte, hogy még magáért a temetésért is meg kellett harcolnia, mert a születési anyakönyvi kivonatban elírták nagymama születési dátumát és a nevét, így nagy nehezen lehetett csak elintézni, hogy igazi nevén temessék nagyapa mellé.
Lezárt szeme ijesztőnek tűnt, pedig csak megmerevedett, hófehér arca látszott. Úgy feküdt ott, a nyitott koporsóban, mintha sohasem élt volna.
Vajon, ha a születési anyakönyvbe írt névvel élte volna le az életét, minden másképpen alakult volna? Ki tudja!
Kicsit közelebb léptem. Megdöbbenve láttam a megkeményedett arcot, az erősen előreugró állat, a férfiasan markáns vonásokat.
Sejtettem, hogy sokat szenvedett, de erre mégsem számítottam. A gyerekeket nem engedtem oda a koporsóhoz, nagyapát már látták néhány hónappal ezelőtt, nincs rá semmi szükség, hogy így emlékezzenek rá. Ő nagyon szép, kisimult arccal ment el, pedig nagy fájdalmai lehettek az utolsó napokban.
Temetésén nagymama már csak egy kis gombócnak tűnt, szinte alig látszott belőle valami. Apró lila pamut sapka fedte a fejét, s magába roskadva ült az autóban, nehezen tudott beszélni. Az előrehaladott Parkinson-kór erősen látszott rajta, folyamatosan remegett a szája, amíg néhány szót motyogott köszönés gyanánt.
Pontosan tudta, mi történik. Itt akart lenni papával, amikor utolsó útjára kísérjük. Amikor kisegítettük a kocsiból, nehezen szállt ki, s jellegzetes, apró léptű, csoszogó járással lépkedett velünk a ravatalozó felé. Nagyon szépen viselkedett, sírdogált egy darabig, de gyönyörűen tartotta magát. A pap hosszan beszélt a szép házasságról, a közösen együtt tartott családról, a gyerekekről, az unokákról, az életükről…, majd lassan elindultunk a koporsó után. Úgy beszéltük meg, hogy nagymamát az ápolója szépen kivezeti majd a temetőből és hazaviszi, mert senki sem gondolta, hogy végig tudna menni ezen a hosszú úton.
De nagymama megcáfolta a terveket. Lecövekelt a temető kapuja előtt, és nem mozdult. A koporsó után mutatott, így mindenki számára egyértelművé vált, velünk szeretne tartani.
Az ápoló egy darabig győzködte, miközben erősen tartotta a karját, végül ő is engedett. Mindenki kétségbeesetten gondolkodott a jó megoldáson, hiszen a sírhelyig még igen hosszú utat kellett megtennünk.
Végül a nagyobbik fiamnak mentő ötlete támadt. — Visszamegyek a parkolóba, és autóval visszük dédit! — szólt némi örömmel a szemében, hiszen minden percet szeretett kihasználni, ha vezetni lehetett.
Így is lett. Nagymama a kocsiból kukucskálva követett minket, majd a sírhely mellé támogattuk.
Valahogy nagyon hosszúra nyúlt a temetés. A sírásók két sír helyét ásták ki, a papáé lett az alsó. Hosszú ideig tartott a koporsó leengedése után a föld visszalapátolása is. Síri csendben álltunk. Amikor a koporsót leengedték, mama fájdalmasan felzokogott. — Már nem fáj neki! Már nem fáj neki! — kiabálta, és csendesen sirdogált.
— Már nem fáj neki — gondoltam, amikor a sírgödörbe hajítottam a maréknyi földdarabot. Szinte láttam, ahogy bólint egyet lila pamutsapkájában és remegő kézzel búcsút int…
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 14:59 :: Vajdics Krisztina
