Az első pillanatban még képtelenségnek tűnt…
Szóval, úgy írjunk egy novellát, hogy az egyikünk elkezdi, a másik pedig folytatja, esetleg be is fejezi?
Eddig ezzel nincs is semmi baj: ez a round-robin. Csakhogy az ilyen novellákat a szerzők általában azonos nyelven írják, mi pedig egy mukkot sem értünk a másik nyelvén, ő nem tud magyarul, én pedig nem beszélek spanyolul.
Persze nem én találtam ki. Január elején Sergio Gaut vel Hartman argentin sci-fi író lepet meg ezzel a furcsa ötlettel. Mivel amúgy is kísérletezgető típus vagyok, ráálltam.
Ismeretségünk a világhálón született, személyesen még nem találkoztunk. Gondolom, feltűnt neki, hogy három olyan magyar antológiában, melyben az ő novellái megjelentek, a szerzők között az én nevem is szerepelt. Bejelölt a Facebook-on, és azóta több irodalmi csoportba is meghívott. Ő, nem „csak” író, hanem szerkesztő is. Antológiákat állít össze, hol téma szerint, hol meg az egyes országok szerzőit bemutatva. Persze ezeknek a csoportoknak a nyelve többnyire spanyol, néhányban esetleg még az angolul, és a portugálul írt műveket is elfogadják, mert azokra mindig akad fordító.
Az egyik tervezett antológia, a Bificciones című azzal lóg ki a sorból, hogy nincs semmiféle téma meghatározva, hanem…
Ennél a kötetnél Sergio Gaut vel Hartman alapötlete az volt, hogy mindenkinek, aki ír, annak biztos, hogy van az íróasztalában, vagy a gépén olyan írás, amelyet ilyen-olyan okból félbe hagyott, de az, talán egy másik szerzőre inspirálólag hathat, és majd az befejezi.
Engem is hívót a csoportba, azt válaszoltam neki, hogy csak magyar nyelvű írás tudok küldeni. No, akkor állt elő azzal a képtelennek tűnő ötlettel, hogy majd a „translator”-ral lefordítjuk egymás írásait.
Kettőnk transzlátorkodásából két nap alatt, két rövid novella született, Charon és Soldados de la fe címmel. Pontosabban négy, mert két spanyol nyelvű, és két magyar nyelvű.
És született még nagyon sok kérdés. Ezek az írások, most fordítások vagy novellák? Ha novella, akkor kinek a novellája? Hiszen a fordított (vagy ferdített) részek, bármennyire is igyekeztünk, biztos, hogy a saját szavaink, mondataink (Stílusunk?) szerint születtek meg.
Azt hiszem, mindnyájan elfogadhatjuk azt a kijelentést, hogy egy műnek annyi olvasata, értelmezése van, mint ahányan elolvassák. Sőt, ha többször is elolvassuk, akkor minden olvasáskor egy újabb születik.
Egy lefordított mű már eleve egy olvasat, és nem az eredetinek az olvasata az, amit mi olvasunk, hanem a fordításé.
A Mirabeau-híd számtalan fordítása közül, az egyik „csak” tetszik, egy másikról úgy érzem, hogy annak minden betűjét nekem írták, egy harmadikról pedig nem is értem, hogy mi köze lehet ahhoz a vershez, amelyik az én képzeletemben létezik.
Talán minél több fordítást olvasunk, annál közelebb kerülünk a saját olvasatunkhoz.
Kavafisznak, Az Isten elhagyja Antoniust című versének fordításai között, hol ebben, hol abban találok olyan sorokat, melyek jobban tetszenek, mint a másikban. Legszívesebben ollóval összevagdalnék, egy olyan kollázst, egy vegyes fordítást, amelyről úgy érzem, hogy annak minden szava nekem szól. (Tulajdonképpen ezt a fejemben már meg is tettem.)
Ezekről a dolgokról persze a műfordítók bizonyára sokkal többet tudnak, és szakszerűbben tudják elmagyarázni, mint én. Rögtön ide is írom, hogy ez csak okoskodás. (Még mielőtt nekem rontanának.)
Az eredeti állítást visszájára fordítva, ha jobban belegondolunk, tulajdonképpen az általunk megírt két-két novella, csak olvasata azoknak a még csak meg sem fogalmazott történeteknek, melyről szólnak.
Jó! Tudom, hogy ez a kijelentésem már-már misztifikálásnak tűnik. Lehet, hogy túllőttem a célon, és olyan ingoványos talajra tévedtem, melyet nem ismerek kellőképpen. Ráadásul nem is erről akartam írni, hanem arról a furcsa kísérletről, melynek Sergio Gaut vel Hartman révén részese lehettem.
Köszönöm, Sergio-nak! Érdekes játék volt.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 14:59 :: Bojtor Iván
