Egyszer te is voltál apró, majdnem belefértél a tenyerembe – tán szőlőszemnek hittelek, gördültél előttem – vigyáztam, nehogy leejtselek, ügyetlenül nyúltam feléd, egész a vállamig emeltelek – te ijedten néztél szét – majd hangosan nevettél és belekapaszkodtál a hajamba.
Akkor még fekete szálak gubancolódtak össze fejemen, nem ismerték az ősz szürke sóhaját – sokat veszekedtem fürtjeimmel, soha nem akartak egyenesen állni – mindig egymásba kapaszkodva viháncoltak, míg a fésű botladozott köztük.
Neked is fekete volt és olyan nagy, hogy nem győztem csodálkozni – csak ujjaimmal simogattam, a fésűt fiókba rejtettem – aztán egy reggel a fekete elveszett és majdnem vörös fürtök buktak a szemedbe.
Olyan lettél, mint a kirakati alvós babák, akiket érinteni sem mernek, nehogy bársonyos bőrük elolvadjon az érintéstől.
Én fehér ruhát adtam rád, illett sötét pilláidhoz – négy éves korodig csak fehéret hordtál – nem, nem hittek lánynak – igaz a focizás nem tett jót ennek a színnek, de nem bántam.
Egyszer te is voltál apró, tenyerem melegén ébredtél, s aludtál el – álmaid őriztem, festettem színesre – talán valóban mézízű szőlőszem voltál, és édesítetted a napjaim.
Nem emlékszem szomorú őszökre, csak virágos tavasz szaladt felénk, aranyos-levelű fák hajladoztak ablakunk előtt, mindig bodzaillatot hozott a szél, és a mosoly egész nap el nem hagyott minket.
Játék volt az élet, örökös nevetés, minden pillanatban egy ölelés kuporgott vállainkon, ujjaink nem engedték el az érintést – ha sírtunk is olykor, csak boldogság könnyek hulltak a földre, majd gyönggyé lettek… de mára mind elveszett.
Egyszer apró voltál – édes szőlőszem – világom drága kincse. Ma üres tenyerem, elveszett belőle a melegség. Hangom is elvitte messze a szél. Ujjaim fázósan fonódnak vállamra, szememből tovatűnt a valaha szikra.
Léptem mindig visszafordulna, keresve az utat mely hozzádig vezet. Álmom odaát a hegyeken vár, zöld mezőn bukdácsol, sárban ténfereg, ruhátlan árva akár azok a vén telek, melyek már nem öltenek magukra fényeket, jeges áradattal öntik le fáradt szívüket.
Egyszer apró voltál, tisztaszívű gyermek, s lettél mindenért rajongó majdnem férfi – akkor lett rád irigy a hajnal – s vitt magával olyan messze…
Azóta ősz bolyong köztünk, szürke nappalok zavarnak perceket, s a pillanat az ajtó és ablak közt rekedt. Lépcsőn egy emlék kesereg, szavak hullnak a porba, arcom csak marja bánatrozsda.
Az érintés reggelre jéghideg, illatod párnán pihen és imát mond velem.
Egyszer apró voltál, szőlőszemnek hittelek … varjak jöttek, feketék … míg előttem gurultál, egy felkapott…ma egy angyal tenyerébe bujtatott.
*********
Elmondanám
milyen az ősz nélküled
mily halkan sírnak a vén fák
miért zokog az eresz
csönddel ölelkező éjszakán
hány lépés maradt a küszöbön
majd szökött be szobád ajtaján…
elmondanám
mindig madarak szárnyán sír
a tegnapok magánya
anyám térdel ajtónk előtt
és ujjai közt az imák
hangosan káromkodnak
elmondanám – de nem szabad
torkomra forrtak a szavak…
elmondanám
én jó fiam
ha tudnék még szólani
ha éjszakánkét az álmok
nem fonnának nyakamra
erős kötelet
ha nem fojtana nappal is
az érted őrjöngő szeretet…
elmondanám
de ma is csak hallgatok
csillagot hívok – álmodok
egy sosem lesz tavaszt
varjak szárnya veri arcom
ujjam keres egy érintést…
elmondanám milyen nélküled
de elfáradtam – fázom
az ősz avarba zárja léptedet.
