Vandra Attila : Gyorshajtás

Nyomtatás

Gyorshajtás

2016 Június 21

Amint a Szeben-Déva autópálya vége felé közeledett, számolgatni kezdett. Temesvár fele az autópálya nincs kész. Csak azért kerüljön hatvan kilométert, hogy még mehessen hatvanat autópályán annak nincs sok értelme. Amit megnyer a réven, elveszti a vámon. Majd ha kész lesz… Úgy döntött marad a hetes főúton. Drága mulatságnak bizonyult. Már közeledett Aradhoz, amikor az egyik faluban ritkulni kezdtek a házak. A CD-t már többször végighallgatta, egy hirtelen feltűnő gyalogostól már nem kellett félnie, épp az út sem kanyargott, így jó alkalomnak tűnt a rádión megpróbálni valamelyik magyarországi adót. Nincs már messze a határ, hátha bejön. Sikerült! 

A rádió hullámváltó gombjának csavargatása közben nem tudta figyelni az útjelző táblákat. Mivel házak már csak tél-túl szegélyezték az utat, hol az út egyik, hol a másik oldalon, megnyomta a gázpedált. Csak néhány másodpercet kellett volna még várnia. A szembejövő sofőr villanó lámpáját látva ösztönösen a sebességmérőre nézett. Már jobb talpát a fékre helyezte, de mivel az óra csak hatvanötöt mutatott, nem nyomta meg. Még ránézett a GPS-re is, amely szerint elhagyta a lakott területet. A következő pillanatban beintett neki a rendőr. 

– 62 km/h – közölte, majd elkérte iratait. 

– És? 

– Lakott területen van. Az Európai Unióban mindenhol 50km/h a sebességhatár – világosította fel, és körmölni kezdte a jegyzőkönyvet. 

– Itt?Lakott terület? – bambult rá az őrmesterre. 

– Látott helység végét jelző táblát? – Ott van! – mutatott egy távolabbi kanyar irányába, majd írt tovább. Amíg elkészült vele, már sor lett a hátuk mögött. Mindannyian jegyzőkönyvre vártak. Egyik elég ingerülten fejezte ki nemtetszését a radarozás helyének kiválasztásáért. Fölösleges szájhűtésnek bizonyult. 

– De… Ebben az órában hol fizessem ki? Nekem ma estig Budapestre kell érnem, mert… 

– Majd, ha legközelebb Romániába jön, akkor intézi… 

– Nincs egy bankszámla, amelyre… 

– Nincs. 

– „Szentek, állatok, és nemi szervek…”- de csak magában idézte őket. „Legközelebb” már ki kell fizetnie az egész összeget, de ha három napon belül rendezné, akkor csak felét. 

– Magyarország is uniós tagállam – olvasott a rendőr gondolataiban. Egy ideig dühödten könyökölt a kormányon, próbálván megnyugodni mielőtt elfordítja a slusszkulcsot. Szüleit még fel kell hívnia a határ előtt. Megígérte… 

– Eh… „Mindjárt” odaérek… gondolta, majd tárcsázott. Nem akarta bevallani az esetet, de édesanyjának radarja volt. 

– Mi a baj? 

– Semmi… 

– Hallom a hangodon… 

Mit tehetett? Elmesélte, hogy járt. 

– Kifizetem én! – szólalt meg az addig csak hallgatózó édesapja. – Küldd át a jegyzőkönyv másolatát! 

Jó néha egy apa is valamire… Pláne, ha nem is tart lelkifröccsöt. 

Másnap, mindössze két és fél óra sorbaállás után sorra is került. 

– A fiam gyorsan hajtott. Az ő büntetését szeretném kifizetni. 

– A személyijét kérem… 

– Az enyémeet? De nem én, hanem a fiam… 

– Tudom, értettem – felelte a közalkalmazott, csak épp azt nem tette hozzá: „Nyugi!” 

– Akkor még kell tennem valamit?

– Pénz befizetve, számla kiállítva, mit akar még tenni? Máskor tisztelje a sebességkorlátokat. Viszont látásra! 

– Inkább viszont nem látásra – humorizált. – Nem szeretek ide járni, számlákat fizetni, s főleg két órát sorban állni. Ceauseşcu idején álltam eleget az elkövetkező két életemre is… – magyarázkodott. 

2019 február 1. 

Amint közeledett az este, egyre gyakrabban nézte meg az órát. Mióta egyszer megpördültek a jeges úton, s megtanultak repülni, kissé paranoiás lett a hosszabb autóutaktól. Végeredményben nagy szerencséjük volt, hiszen egy karcolás nélkül szálltak ki a totálkáros autóból. Már épp telefonálni akart, de végül a számított érkezésnél kicsit későbben ugyan, de csak megszólalt Skype megnyugtató hívóhangja. 

– Dugót fogtam ki az úton, de megérkeztem szerencsésen – jelentette a felesége.

– Nyugi Apu, rossz pénz nem vész el! – ölelte át anyját a fiú kajánkodva hátulról, hogy megelőzze az anyai retorziókat, s békítésképpen egy puszit is nyomott az arcára. – Mit csinál a szalmaözvegy? Állnak már sorba a szőkék az ajtó előtt? Vigyázz, ne a facebookon hirdesd, mert egy ideje azt Anyu is olvassa!

– Az adóbevallással szexelek – felelte szenvedő hangon – úgy három órája, de sikertelenül. Már nemcsak az online adóbevallás kiagyalójának, hanem az informatikusainak is szexuális ajánlatokat tettem gondolatban, jelzőkkel és állatnevekkel fűszerezve – fújt egy nagyot. Állandóan hibaüzenetet ad. 

– Azt nem arra találták ki, hogy simábban menjen? Pénteken nem adtad már le? Nem azért ültél fel fél kettőig? 

– Már akkor is hiába virrasztottam mellette, s most sem sikerült. Jövő héten bemegyek s leadom személyesen, akkor már simább ügy sorba állni. Nekiállok inkább, s kihajítok néhány évtizedes iratot, már nem férnek a mappákba. Egyesek még a múlt évezredből valók. 

– Feküdj le idejében, holnap ügyeletes vagy. Majd kedden befejezed. 

– Kedden, ügyelet után, szabadnapos leszek, akarok menni sízni. Ki tudja meddig lesz még hó… 

– Nélkülem? – irigykedett az asszony. 

– S te nem nélkülem utaztál Pestre? – feleselt vissza a férje. 

– Na, jó, na, megyünk enni, mert farkaséhes vagyok, és képzeld, a fiam díszvacsorával várt. 

Hát igen. Ilyenkor az övé… Máskor meg „a fiad…”

2019 február 3. 

Kedden, amint hazaért az ügyeletről, első útja a kávéfőzőhöz vezetett. Egy ilyen éjszaka után nem csoda, ha kialakulnak az elvonási tünetek. 

– Egy fél órácskára ledőlök.. Majd utána indulok… Ráérek… – döntötte el reggelizés közben. Ám alig „mondta ki” e gondolatot, mintegy meghazudtolásképpen megszólalt a Skype. – Nafene, ilyen korán kelők vagytok? – csóválta a fejét meglepetten, hiszen Budapesten egy órával kevesebb van. Nem tudta szóvá tenni, mert a fia máris letámadta. 

– Apu, befizetted a büntetést, amit a gyorshajtásért kaptam ezelőtt két és fél éve? 

– Volt neked olyan? – lepődött meg, aztán kezdett rémleni valami. – Biztos… Ha vállaltam… Nem szoktam halogatni az ilyesmit – felelte bambán. 

– De a számla még megvan? 

– Minek az neked?

– Felszólítást kaptam a finánctól, és végrehajtóval fenyegetnek. 

Erre már ügyelet utáni állapotát meghazudtolva ugrott fel, s sietett át a másik szobába, ahol az aktákat tartotta. „Természetesen” nem került meg. Feltehetően a tegnapelőtti rendrakás áldozata lett. 

– De hát annak már… Nem évülnek el két év után? 

– Csak három után. Most néztem utána – felelte a fia. Menj be légy szíves a finánchoz, és kérj egy másolatot, vagy bizonylatot a befizetésről. 

– De ha nekik meglenne, akkor nem követelnék rajtad… – akadékoskodott az apja. – S ott hol a fenében keressem, idézte maga elé a sokemeletes épületet… Nesze neked sízés… 

– Nem muszáj ma…

– S munkaidő alatt miként fogom intézni? Mire szabadulok a laborból, ők épp bezárnak… – morgott, mert a fiának nem sok dolga akadt még az adóhatósággal. Fiatal még… – Az adóbevallásom miatt amúgy is be kell mennem hozzájuk. Akkor ma lesz annak a napja. Elintézek kettőt egy csapásra. 

Bár a repeta kávét igencsak kívánta, lemondott az örömről. Ahova megy, bürokraták közé, jobb, ha nem turbózza fel előre az idegeit. 

A földszinti hatalmas terembe lépve először is egy sorszámot osztogató érintőképernyős gépezet állta az útját. Alapállapotban három menüpont ajánlotta magát, amint az egyiket választotta, újabb három jelent meg, amelyeknek szintén volt almenüjük… Végigzongorázott az összes lehetőségen háromszor, de nem talált olyant, ami elvesztett számlákhoz hasonlított volna, végül talált egyet, amelyben a bírság szó szerepelt. Kiválasztotta. Időközben már sor alakult ki a háta mögött. Amint a sorszámmal a kezében arrébb lépett, helyet adva a mögötte türelmetlenkedőnek, az elektromos táblára pillantott. Az utolsó sorszámok: L21, D42, S41, B28… Az övé S62… Még 21-en várnak előtte. Vajon melyik ablak előtt ácsingáljon, mert üres ülőhely az „természetesen” nem akadt, foglalt se sok. A sorszámok feltehetően az abc legtöbb betűjét tartalmazhatják, de csak két ablak volt nyitva a tizenötből. A zárt ablakok fölött az elektromos felirat különböző okokat tüntetett fel: „Zárva.” „Időlegesen felfüggesztett aktivitás.” „Szünet”, „Szabadság” „Mindjárt”, stb. Akadt ablak, amely mögött átsejlett egy ott ülő közalkalmazott sziluettje, máshol áthallatszott a röhécselés… A váróterem pedig tömve. Akkor mi a francnak ez a sokféle betű? És miért csak kettő van nyitva? 

Ülőhely híján állva próbált szunyókálni. Elég sikeresen, mert szinte elvágódott, szerencsére meg tudott kapaszkodni egy mellette állóban. Hej, ügyelet után nem épp sorban állásra vágyott! Nekitámaszkodott a pultnak egyik zárt ablak előtt. Megszólították. Időnként meg-megürült egy-egy hely, de az ügyelet utáni állapot nem kedvez se az élelmességnek, se a szemfülességnek. 

Végül csak elfogytak előle a számok. Illetve majdnem. Egy ideig „álltak”, majd őt átugrotta a gép. Az S számok közül az S61-es után az S63 következett. Megpróbált az utána következő sorszám tulajdonosa elé befurakodni, s elég hevesen reklamálta a helyzetet, de a közalkalmazott felmutatott az ablak fölötti kijelzőre. 

– Sajnálom, az S63-as a soros nálam. Nem én döntöm el, hanem a számítógép. Tényleg akadt egy kis technikai malőr, azért „álltak” egy ideig a számok, lehet amiatt, de… Vegyen új sorszámot. 

A szóváltásra az őr is megjelent, s választás elé helyezte. Vagy vesz új számot, és lecsillapodik, vagy karhatalmilag eltávolítja innen. Mit tehetett? Várt tovább az S89-es birtokában. 

Végül ismét sorra került, de csak azért, hogy megtudja, az adóbevallást már csak online lehet intézni. Ha ehhez technikai segítségre van szüksége, akkor menjen az emeletre, s ott vegyen más sorszámot… Az elvesztett számla az nem az ő hatáskörébe tartozik, próbáljon kérni egy B típusú sorszámot, s ott érdeklődjön. A kettes ablakhoz fogják hívni. 

„A ketteshez?” – gyanakodott. Ellenőrizte. A kettes ablak feletti kijelzőn ezt írta: „Szünet” 

– Akkor legalább az adóbevallásomat vegye át – jutott eszébe a második ok, amiért ide jött. 

– Azt már csak online lehet intézni. Nem vehetem át. Regisztrálnia kell az adóhivatal weboldalán, majd jelentkezzen be, s ott leadhatja. 

– Már a tavaly regisztráltam. Pénteken illetve vasárnap is bejelentkeztem, három-három órát próbáltam leadni, de a rendszer… 

– Próbálja meg még egyszer. Ha helyesen tölti ki, akkor… 

– Azt gondolja, szándékosan töltöm ki idétlenül? Nincs jobb dolgom, mint az adóhivatal weboldalán játszadozni? – öntötte el ismét az epe. 

– Akkor forduljon a kollégákhoz technikai segítségért. Fent az emeleten. Vegyen ott is sorszámot, mert az itteni ott nem érvényes, ott is van egy sorszámosztó automata, és… 

– „Szentek, állatok és nemi szervek…” 

Csak gondolatban idézte őket, fennhangon nem szokása. Vett néhány mélyebb lélegzetet, majd elindult felfelé a lépcsőkön. Szerencséjére egy épp arra haladó alkalmazottat meg tudott kérni segítsen a megfelelő sorszám lekérésében, így nem kell majd kétszer állnia. Újabb tizenöt személy várt előtte, de mégse annyian, mint ahányan lent. Még hárman maradtak, mármint azzal a betűvel, mint az övé, amikor végre ürült egy üres ülőhely. Lehuppanhatott végre. Ez nem bizonyult jó ötletnek, mert közelharcot kellett vívnia önmagával, nehogy a figyelme lankadjon, s közben egy következő számot hívjanak. Nagy nehezen a pulthoz került. Előadta közelharcát a leadással. 

– Se az édesanyjáét, se az önét nem tudta leadni? Egyiket sem? – kérdezte a közalkalmazott. 

– Nem. Itt vannak, kinyomtattam mindkettőt, ott van rajtuk a szöveg „Érvényesen kitöltött űrlap.” 

A hölgy átnézte a két iratcsomagot. 

– Édesanyja jövedelme egy ingatlan bérbeadásából származik. Az átalányadót kellett volna itt választania, nem amelyiket kijelölte – bökött az űrlapra. Azt amelyet választott akkor kellett volna kijelölnie, ha könyvelést vezetne. Az ön bevallása viszont helyesnek tűnik. 

– Itt a hibaüzenet, amit kaptam, rendszeresen. Kinyomtattam. 

– Ugyanarról a számítógépről adta le mindkettőt?

– Egy van nekem… 

– Jaaa… Akkor tudom mi történt. Legalább fél óráig ki kell legyen jelentkezve, mielőtt egy másik személy nevében bejelentkezik ugyanarról a gépről. 

– S ezt honnan kellene tudnia egy olyan idiótának, mint én? 

– Segítek.,, – engedte el a füle mellett a kérdést. – Ha megengedi, kitöltöm én, közben nézheti az én monitoromon, a kulcsszót a bejelentkezéshez ön írja majd be, odaadom addigra a billentyűzetet… 

– Megköszönném… 

– Kezdjük az önével… Személyi szám… cím… telefonszám… – kérte az adatokat, amíg a végére nem ért. – Akkor most kész, mielőtt érvényesítem, kinyomtatom, nézze át… Rendben? Most pedig kellene kapjon egy e-mailt. 

– Nem jött meg… 

– Terhelt a rendszer… Közben még kiszolgálok valakit… 

Öt perc sem telt el, megjött az e-mail. Megvárta, amíg a pultnál levő befejezte, majd helyébe akart lépni. Igen ám, de a számítógép már kiírta a következő sorszámot, és a hangosbemondó is bemondta. 

– Jaj, elnézést, elfelejtettem szólni, vegyen új sorszámot közben… Kezdő vagyok még, és… – kérte sűrűn a bocsánatot a pultnál levő hölgy. Nem tehetek kivételt, mert be vagyunk kamerázva, és… 

Az épp soros kliens láthatta a jelenetet, vagy rájött mi történhetett, mert hajlandó lett volna maga elé engedni, de a mellettük levő pultnál dolgozó kolléganő is odaszólt, emlegetve a kamerázást… Mit tehetett, újra kivárta a sorát, imádkozva, hogy ne egy másik pultnál jelenjen meg az ő száma. Édesanyja adóbevallásánál, már tanultak az esetből s kivárták az öt percet, amíg megjött a konfirmáló e-mail. Mikor meglettek azzal is, a hölgy elmagyarázta, „kifizetések” típusú sorszámot kérjen, ha most le is akarja róni a tartozását, majd elmondta a földszint sorszámosztó menüjében hol találja meg, majd elköszönt. 

– Mondja, hölgyem, ön, aki ilyen kedves és segítőkész, mit keres itt a fináncnál? – jegyezte meg, majd elindult lefelé a lépcsőn. Csekély fél óra múlva sorra került. A szolgálatos  férfi többször is segítségül vette a számológépét, ahányszor számolta mindig más eredményre jutott, de végül kiadta a számlákat. 

– A mellettünk levő épületben kell kifizetni. 

Időközben a kettes ablaknál is megjelent valaki, s miközben a számlákat intézte, a sora nem járt le. Amikor az ablakhoz jutott, a hölgy válasza lesújtó volt:

– A fiának a büntetése nem hozzánk tartozik, hanem a helyi önkormányzat adóhatóságához. Menjen oda. Bár kétlem, hogy tudnának segíteni, mert ha Arad megyében történt, akkor azt csak az Arad megyei önkormányzatnál lehet befizetni. Nemrég módosították a törvényt. 

– De hát Brassóban fizettem… Ez a felszólítás Bukarestből jött, a Romániában nem rezidens befizetők osztályáról. 

– Akkor feltehetően oda kell mennie. De megpróbálhatja… 

„Szentek, állatok, nemi szervek…” – idézte őket magában, majd indult volna az Állami Kincstárhoz, de a kezében tartott számlák egyikére tévedt a tekintete: 811 lej. De hiszen az évi adó csak 418 lej. Még nem lépett el a pult elől, így ismét a közalkalmazotthoz fordult. 

– Édesanyám adója körül van némi ellentmondás, mutatta mg az adóbevallást. Ráadásul én még decemberben letettem nevében egy kérést hogy 45 lej túlfizetést adjanak vissza. 

Hihetetlen, de a közalkalmazott nem mondta vegyen új sorszámot, amivel majd szintén hozzá kell fordulnia. Keresgélt a számítógépén, miközben az lefagyott, s újra kellett indítania. Végül csak megtalálta, amit keresett. 

– Édesanyja az utóbbi években többször is 5%-os adókedvezményben részesült, mert március előtt kifizette az egész tartozását. 

– És azt miért nem vonták le automatikusan az idei adóból? 

– Mert az adókedvezmény külön számlára kerül, s csak az önök írásos engedélyével lehet bármit tenni vele. Hátha nem akarja az adóból leütni, hanem készpénzben akarja felvenni, hátha… Hasonlóképpen a túlfizetés egy harmadik számlára kerül. Mivel még nem született döntés az ön kérésével kapcsolatban, nem hagyták jóvá, én most nem tudom átutalni. Mivel a kérést letette, kiszámíthatom, mennyi lesz a tartozása, ha azokkal az összegekkel csökkentjük a tartozását. Vette a kézi számológépet, többszöri kísérlet után, melyek során hol 300 lej tartozást, hol túlfizetést számolt ki, végül kijelentette:107 lej a tartozás. 

– Biztos csak annyi?

– Igen. 

– Akkor a kollégája miként jutott a 811 lejes végösszegre? – kérdezte, de nem várt választ, hanem magában dohogva, hogy legfeljebb két év múlva lefoglalják édesanyja lakását, elindult az Államkincstár felé, ahol kiállt még egy sort. A gyomra korgott, de most már csak azért is a végére jár. Ha mégis Bukarestbe kell mennie, az egy szabadságnap… és kétszáz lej. Legalább, már ha el tudja egy nap alatt intézni. „De hát az istenért, én itt Brassóban fizettem be!” – dühöngött. 

A helyi adóhatóságnál ötvenen álltak előtte. Jaj, neee… Legalább itt gyorsan ment, nem, mint odaát. Csekély fél-háromnegyed óra alatt sorra került. Amint előadta, hogy a fia elveszett nyugtájának akar a nyomára akadni, a közalkalmazott kérte a fia születési dátumát. 

– Ilyen személy nincs az adatbázisunkban. Biztos jól adta meg? Inkább hívja fel, és kérdezze meg tőle… 

– Tán csak tudom a fiam mikor született! – csattant fel. 

– Egyetlen befizetés sincs a nevén. Nincs az adatbázisban. 

– Akkor nézze az én nevemen – adta meg a saját személyi kódját. 2016 júniusban történt. 

– Ön sem fizetett be ilyen összeget. A számítógép nem téved. 

– Csak, aki bevezeti. Kértek már önök tőlem parkolási adót egy nyolc éve eladott autóm után – jegyezte meg epésen. S miután tisztáztam magam, a következő évben újra. 

– Akkor menjen át az inspektorokhoz, vegyen „Átutalások” típusú sorszámot, és érdeklődjön ott. 

Legalább le tudott ülni. Ám a pult előtt már állnia kellett, ami eléggé nehezére esett az éjszakai ügyelet, s az egész napi várakozás után. Jó tíz perc keresgélés után az inspektornő sajnálkozó hangon közölte. 

– Nincs… 

– Nem létezik, hiszen én személyesen fizettem itt ki… 

– Várjon csak! – jött a nőnek egy ötlete, miután ismét áttanulmányozta a kihágás alkalmával kiállított jegyzőkönyvet. Ezen a jegyzőkönyvön nincs személyi kód. Fia kettős állampolgárságú?

– Igen. És gondolom a magyar iratait mutatta be. 

– Megvan! A személyi kód alapján kerestem, s azért nem lett találtam. A számlát az ön nevére állították ki. 375 lej. 

– Pontosan… 

– Sajnos az igazolást csak akkor állíthatjuk ki, ha hoz a fiától egy meghatalmazást. Nem kell jegyző által kiállított, jó lesz a kézzel írott is. Ugyanakkor a fia és az ön személyijének a másolata is legyen önnél, s ezt a formanyomtatványt is töltse ki. 

– Lenne még egy kérdésem – kérdezte epésen. – Két és fél éve senkit sem zavart, hogy én befizettem 375 lejt aminek nincs rendeltetése? Miért nem értesítettek? Bezzeg a fiamat Budapesten is megtalálták. Önök – önnek a kollégái – tévedtek, s én ezért ma reggel óta állok sorba, ahelyett, hogy az éjjeli ügyeletem után lefeküdhettem volna. S még egyszer vissza kell jönnöm… 

– Nem én, hanem… – harapta el a szót a hölgy.

– Hanem? 

– Nem szolgáltathatom ki a nevét… Személyi jogok megsértése lenne. Ne haragudjon. 

Este hatra ért haza. Szóval ma sízni akart… 

A felhatalmazás és a kért iratok birtokában tért vissza másnap. A munkából elkérezkedett, mert a hivatal csak háromig van nyitva. Az ő munkaideje is addig tart. Hiszen minden adófizetőnek van szabadsága, nemde? 

Nyugodtan várta ki sorát, de ezúttal mást talált az ablaknál. Átnyújtotta a jegyzőkönyvet, a felhatalmazást és a felszólítást, és a személyi másolatokat. Előadta igényét: Egy bizonylatra van szüksége, egy bírság kifizetéséről, amelyet rosszul vezettek be a rendszerbe. 

– Ilyen befizetés nincs. 

– Én fizettem ki, itt Brassóban, de a büntetés a fiamé, és véletlenül az én nevemre állították ki – kerülgette a guta. 

– Nem fizette ki. Az meglenne a rendszerben. Lehet csak akarta.

– De hát – kapkodott levegő után – a kolléganője a tegnap megtalálta… Ő mondta, hozzak felhatalmazást, és… 

A hölgy némi fejvakarás és gondolkodás után felhívta telefonon a kolléganőjét. Némi telefonos irányítás mellett előkerült a befizetett számla. Mármint a számítógépen. 

– Azonnal kiállítok egy iratot, azzal felmegy a könyvelőségre, mert a bizonylatot csak ők tudják kiállítani. Elkísérem a lépcsőig, mert másképp a kapus nem engedi fel. 

Az emeletre vezető lépcsőnél átesett egy ellenőrzésen, amelynek során a reptérieket kismiskának nyilvánította. Bekopogott a könyvelőségre, majd előadta miért jött. 

– De hát ön ilyen összeget nem fizetett be… 

– Könyörgöm, hívja fel a tizenhármas pultnál dolgozó kolléganőjét, ő is nehezen akadt rá! Ne a személyi kód alapján keresse, mert anélkül… 

– Ja, jó hogy mondja… 

Ismét megkerült az elveszett befizetés. Kiállították a bizonylatot. 

– Mondja, ha az önök alkalmazottja tévedett, akkor miért nekem kell végigjárnom a ezt a kálváriát? És mondják, mikor értesítettek volna, hogy befizettem 375 lejt, amelynek nincs rendeltetése? Mert ha nem fizetem be, megtalálnak külföldön is… 

Nem kapott választ. 

– Legalább világosítsanak fel, ezzel most mit kell tennem – lobogtatta meg a papírlapot – Miként állítsam le a fiam ellen indított eljárást? 

– Vigye be a hivatalba, amelyik az eljárást indította. 

– A Nem Rezidens Befizetők Osztályához? Bukarestbe? Vegyek ki szabadnapot, fizessem ki a vonatjegyet, s lehet, aznap el sem tudom intézni? Ahogy itt sem sikerült? De hát nem mi tévedtünk, hanem… 

– A felszólításon talál egy e-mail-címet, és egy telefonszámot, vegye fel velük a kapcsolatot. 

Amint hazaért írt e-mailt. Eltelt néhány nap, de nem reagáltak rá. Akkor felhívta őket telefonon. Egy női hang válaszolt. 

– Nem kaptam öntől e-mailt. Küldje el még egyszer. Csatolja a bizonylat szkennelt másolatát, annyi. A többit intézzük. 

Megírta még egyszer, majd csatolta a bizonylatot. Már-már megnyomta az elküld gombot, amikor gondolt egyet, s csatolt egy kérést is, amelyben igényelte egy olyan bizonylat kiállítását, amellyel igazolhatja, leállították a fia ellen indított eljárást. 

Miután elküldte, ismét telefonált Bukarestbe. A hölgy nyugtatta, megkapta ezúttal az elektronikus levelet, a csatolmánnyal együtt. Hamarosan intézkedik, de nem ők az egyetlen ügye. 

Egy hét után még nem kapott választ. Ismét felhívta Nem Rezidens Befizetők Osztályát. A hölgy mentegetőzött, mivel épp terepen van, és nem tudja megnézni, s nagyon sok ügyük van, elöntötték őket a levelek, de negyvenöt napon belül válaszolnak. 

– Negyvenöt nap? De hát a fiam két hét határidőt kapott a tartozása rendezésére… 

– Nálunk ennyi a válaszidő. De, kérem, mondja a nevét, s majd ha beérek az irodába, megnézem. 

Azóta is várják a választ…